Vasárnapi Ujság – 1854
1854-10-29 / 35. szám - A törökök Londonban 298. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok
298 csatában. Amint azonban az erdei házhoz értek, ime az ajtó előtt látták felakasztva a hirmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a ház falára pedig fel volt irva vérbe mártott ujjal: „Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének : esztendő, egy nap alatt megint visszajövök." A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember. „Balkár bég, cserta bég! (ördög bég)" mondogaták a kozákok. S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen, amit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemelni, a jij Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek között, ott végre egy közbejött hósuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit ollyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják újra látni. A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szűz haván sohasem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán azért irtják Elborus-naik ez égtámogató hegyormot. Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a mészkók bástyatömlöczében, s ollyan jól esett ollyankor neki, amint a szabad szél vágta arczához a csípős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. — Mit nem adna egy illyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik. Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával csapkodni jobbra balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni. Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád , kozák ló az; cserkeszek közellését érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye! A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig néhány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall : — Megállj! ki vagy? Oda tekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, ollyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz , kurta fegyvereik csövét feléje fordítva. A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda : — Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkok fogságából szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá. E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen eléje. A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez. — Mi Dániel beg harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban ttten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, aki hozzánk szökve jön, a két első moszkakém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy ? — Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég. A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, ugy hogy a fegyver szája épen a szive tájához ért. Ekkor azt mondá neki: — Mondjad ki e jelszót : „török, görög, mind egy ördög." A bég utána mondta szépen. Török, görög, mind egy ördög. A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan. — Tovább mehetsz. Jól kimondod. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat igy kimond. Ők igy mondják „Terek, gereg, mind egy erdeg" s ez által árulják el magukat előttünk, mikor kémül jönnek hozzánk. A cserkesz őrök ezután barátságuk jeleül kenyeret bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hévizzel és egy darabka sajttal élt. Onnan tovább utasiták Dániel bey táborához, ki éppen akkor a Kubán partjain tanyázott. Dániel bey Samyl sógora — és jobbkeze, de balkezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a balkéz csapását. Este felé egy örtüzhöz ért Balkár, melly mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, ugy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá : mi járatban van; beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a jéggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ö nagy bámulatára egy egész tábor közepett látta magát. Olly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, amig szemeivel nem látta azt. Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben, minőt az ujabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes monostor nélkül is ugy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan? örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Illyenkor szeret a bey rajta ülni. — Ki vagy ? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve. — Avar fejedelem; válaszolt ez. — Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó ur nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól? — Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét, mellyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve. A bey félreforditá arczát ; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét igy megcsúfolva látta. — Hosszú utat tettél? kérdé a bégtől— Hosszat, de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogásomra volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza azokhoz. A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét s a nélkül hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint óra előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet. (Folytatjuk.) A törökök Londonban. Ha valaki e czimből azt várná, hogy Omer basa már Angliában van, nagyon megcsalatkoznék. Nem nézve azt, hogy a basának semmi dolga Angliában, nem is a mi dolgunk keresni, hogy hol jár. Azt azonban a sorokból, miket a fentebbi czim alá akarunk írni, bizonyosan ki