Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-20 / 20. szám - Egy lövés ára. Jósika Julia 154. oldal / Elbeszélések és életképek
155 Pszt — pszt! — mond a szolgáló, de többször kellett ezen figyelmeztetést ismételnie, annyira el volt merülve az ifjú bus gondolataiba. Vigyázzon magára, Alfréd úr! — folytatá Josephine, mikor végre az ifjú feltekintett, — nagyon sík a járda. Ezen szavak által figyelmeztetve Alfréd, kikerülte a veszélyt; és gyanítván a vén szolgáló egész magaviseletéből s a járda szokatlan állapotából, mikép valami ármányt kohol, felsietett szobájába, hogy ennek ablakából lássa, mi fog történni az utczán. Nem sokára tipegve jött Tomkins úr , s felső öltönye daczára fénymázos, kissé szűk csizmás, ujdon uj kalapja s czitromszin keztyüi mutaták, hogy nagyon kitett magáért az öreg ur, élete ezen legfontosabb napján. Sietve közeledett a ház felé, azt gondolván , hogy talán elkésett, mert régen fénylett már az utczákban a légszesz lámpák hosszú sora, és a legközelebbi toronyóra épen elütötte a hetet. De most nem hangzott Josephine intő szava a konyhából, s alig lépett Tomkins úr a ház előtti járdára, csúszni kezdett s fel nem tudván tartani magát a kissé lejtős jéglapon, orra bukott. Egy angol szitkot mormogva fogai, vagy inkább a fogorvostól vett fogak között, mindenkép igyekezett felkelni; de ez nem volt ám olly könnyű dolog, s kézzel lábbal kapálódzva, sóhajtozva s káromkodva , olly tánczot vitt véghez négykézláb a sima jégen az öreg ur, melly fiatalabbkori diadalait Terpsichore művészetében — a groteszmodorban tudni illik — felülmúlta volna. Néhány percz alatt népcsoport sereglett össze körülötte, de annyira elfogott minden embert a nevetés, ezen valóban mulatságos látványra, hogy pár perczig senki sem tudott, vagy akart, rajta segíteni. Végre Alfréd, megsajnálván vén vetélytársát, kisietett a házból s az ő segítségével, nem kis öröködés után, visszanyerte az egykori tánczmester egyensúlyát. Alfréd be akarta őt vezetni a házba , de az ellen erélyesen tiltakozott az öreg úr, s valóban illy állapotban szíve királynéja előtt semmi esetre sem jelenhetett volna meg. Kalapja messze tőle a hóban hevert; szétpattant czitromszin keztyüi csak egyes, a jégtől elpiszkolt maradványokban lebegtek vörös ujjai körül, s pantalonja olly sérüléseket s repedéseket kapott, mellyek csak igen ügyes szabó kezétől várhattak gyógyulást. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint egy szájtátó utczagyerköcz által bérkocsit hozatni, Alfréd segítségével beleülni, s haza kocsizni szállására, mellyet hónapokig el sem hagyhatott többé; mert az esés, ijedség és meghütés következtében, ugy csipegette a köszvény az öreg szerelmest, hogy orvosa csak tavaszra nyújthatott neki reményt enyhüléshez. Ennek megadtuk volna! — szólt halk hangon, de nevetve Josephine, egy kosár hamuval kezében kilépve a házból, s avval szorgalmasan behintvén a sima járdát, hogy mások ne kövessék Tomkins ur példáját; — de most sietek Adrienne kisasszonyt megnyugtatni, ki mit sem gyanit az egész dologról; — s mig Alfréd felment anyjához, az öreg szolgáló, valami ürügy alatt, a konyhába csalta Adriennet, s elbeszélte neki a történteket. Azon szoba ablaka, mellyben Duprat s leánya tartózkodtak, a kert felé nyilt, s igy semmit sem hallottak az egész zenebonáról. Duprat fészkelődött karszékében, s békétlenül várta Tomkins úr megjelenését; de óra után óra mult anélkül, hogy ez eljött volna. Végre megunván a várakozást, mérgesen felugrott a festő, elővette kalapját, köpenyét s a kávéházba sietett, hol sörözéssel s dominózással töltötte idejét, mig végre éjfél után haza került. Másnap reggel egy levélkéből, mellyet Tomkins hozzá intézett, megtudta ugyan az egész dolgot; de az angol meg nem nevezvén a helyet, hol olly porul járt, nem gyanította, mikép nem minden a véletlen míve volt, s avval vigasztalta magát, hogy jövendőbeli vejét mindennap meglátogatá. Többnyire ennek késő reggelije idejében vetődvén oda, elköltötte vele együtt Tomkins ur jó spanyol borait s ludmájas pástétomait; mi fájdalom annyira megerősítette szándékát, hogy az ezen élvezetek nyújtója leánya férje legyen, mikép szegény Adrienne látta, hogy ki nem kerülheti sorsát, hacsak valami szerencsés véletlen nem segít rajta; mert minden kérésére, minden állítására, hogy ki nem állhatja a vén angolt, atyja csak annyit felelt : tízezer frank évi jövedelem olly szerencse, melly nem gyakran kínálkozik, kivált szegény leánynak, s lelkiismerete nem engedi azt elszalasztani. * * * Igy állottak a dolgok, midőn a véletlen érintkezésbe hozta Adriennet az Osborne családdal. Ellinor szavának állt, meglátogatta másnap a fiatal művésznőt s megtudván, hogy egyszersmind zongoratanítónő is, felkérte őt, hogy kis leánykájának leczkéket adjon, mire Adrienne, megnyerve Ellinor szelíd nyájassága által, kedvező feleletet adott. Így tehát minden héten háromszor a déli órában, Osborneékhoz ment Adrienne s a kis Anna olly sok jó akarattal s ügyességgel fogott a tanuláshoz, hogy nemsokára a fiatal tanítónő kedvencz tanítványa jön. Ellinor igen sok örömet talált leánya haladásában s mindig jelen volt a leczkék alkalmával. De nemcsak anyja, hanem — úgy látszik — atyja is, nagy érdekkel kisérte Anna rendkivüli képességét, mert igen gyakran megjelent Ellinor szobájában a leczkékre kitűzött órában, s többször nemcsak nagy szívességgel fejezte ki háláját a szép tanítónő iránt, hanem ollykor csinos és becses ajándékokkal is igyekezett azt bebizonyítani. A fiatal művésznő vonakodott ugyan ezek elfogadásától, de végre engedett Ellinor kéréseinek , ki örömmel látta férje növekedő részvétét s szeretetét kis leánykája irányában, ki iránt Lionel eddig olly közönyösnek mutatkozott, mi nem egy könyébe került a szerető anyának. De fájdalom nem atyai szeretet volt az, mi Lionelt olly gyakran hozta családja körébe, hanem egészen más, és korántsem olly tiszta érzés, ő el volt bájolva Adrienne szépségétől és szeretetreméltó magaviseletétől, s szokott könnyűséggel engedett ezen uj vonzalomnak, melly által két család boldogsága s becsületesen koczkáztatva. Adrienne mit sem gyanított, s annyira el volt foglalva saját szerelmével és bajaival, hogy Lionelnek minden igyekezete még figyelmét sem tudta felébreszteni. De épen e közönyössége s nyugalma a szép művésznőnek tévútra vezették Osbornet, ki nem jött azon, hiúságára nézve épen nem kecsegtető eszmére, hogy Adrienne egyetlen gondolatra sem méltatja őt. Azt hitte tehát, hogy a leány igen jól tudja, mit akar és hová czéloz, s hideg közönyössége csak álarcz, melly alá rejti Ellinor előtt igazi érzelmét. Várva várt tehát kedvező alkalmat, hogy nyíltan beszélhessen vele , anélkül, hogy neje szelíd kebelében gyanút ébresszen. Illy alkalom nemsokára kínálkozott. Annának kis barátnéi közül egyik születése napját ünnepelte, s ennek szülei Annát egész napra elhívták házukhoz, hová anyja is elkísérte. Ellinor ezt megirta Adriennenek, s megkérte, hogy aznap el ne jöjjön hozzá; de Lionel azon ürügy alatt, hogy a levélkét elküldi Duprat házához komornyikja által, megtartotta azt, ugy hogy a szép tanítónő, nem tudván semmit az egész dologról, a szokásos órában Osborne-ékhoz ment. Lionel komornyikja, ki egyedül volt az előszobában, bevezette Adriennet a belső salonba, hol a zongora állt, s azt mondván, hogy Miss Osbornet jelenlétéről azonnal tudósitni fogja, elhagyta a szobát. Adrienne ebben semmi szokatlant nem látott; nyugodtan tette le kalapját, sálját, lehúzta kettyüit s a zongorához ült rendes szokása szerint. Egyszerre felnyílt az ajtó s Lionel lépett a szobába. Bocsánatot kérek, nőm és leányom neveikben,—szólt vidám de kissé elfogult hangon — ha önt, Adrienne kisasszony, pár perczig várakoztatják; el vannak foglalva a szabónéval, ki mér*