Vasárnapi Ujság – 1855
1855-07-29 / 30. szám - Rajzolatok a magyar nemzet mivelődésének történetéből. Kerékjártó Árpád 234. oldal / Tudományos rovat
seivel. Nem két leány, két vészangyal volt az, kik elfelejtkezve leányi voltukról, maguk rohantak legelöl az ostromlott kastélyra. Ott minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, hajdúk a pitvarban hevertek torkig elázva, csak néhány diadalmas ur dalolta meg tivornya dalait a kastély iróteremében. A nagy lármára ezek is felriadtak, s amint meglátták a fenyegető veszélyt, hirtelen puskára, kardra kaptak, s azzal véres verekedés támadt a palota csarnokaiban. A parasztok kaszái, cséphadarói nem sokat értek a kard és pisztoly ellenében; a felriadó cselédek, vadászok mindig jobban kiszokták a zendülő pózokat, mig a tornácz elején sikerült egy vasrostélyt lebocsátaniok, melly egészen kizárta a támadókat. Háromszor rohant Kozima maga a vasrostélynak a parasztokkal , hogy azt sarkaiból kivesse. A zár nyelve meghajlott a nyomás alatt, de nem tört el: a leány mellett álló pózokat mind lelövöldözték, csak őt nem érte a golyó. Ekkor egy pokoli terv fogamzott a leány fejében. "Visszahívta a zendülőket a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszulatlanul lövöldözték le őket. A kapuk előtt megállita a tömeget. — Hordjatok ide köveket és gerendákat, temessetek be velők minden kijárást. Ne lehessen egy ajtót is kinyitni. Amint ez megtörtént, akkor hosszú szurokfenyő póznákat hozatott elő, azoknak végét meggyujtó fáklya gyanánt. Most kinek lesz bátorsága ezeket a pinczeablakon lenyújtani? A megriadt népség hallgatott. — Jerünk mi ketten Malika. És a leány felvett két hosszú égő fáklyát s a pinczeablakokhoz futott vele. A terem ablakaiból tiz husz lövés fogadta őket. Egy sikoltás hallatszott. Malika kiszenvedett. De Kozima elérte a pinczét. Az a pincze az egész kastély alatt végig vonult és tele volt nagy hordókkal, a mikben égettbor volt eltéve. Kozima lenyujtá a kanóczot s feltaszitá vele a legközelebb álló hordó dugaszát. Azzal be volt végezve az egész munka. A leány visszafordult s hátra sem tekintve, csendes léptekkel tért vissza társai tömegéhez. A pinczében egyszerre lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint szétveté az égő boriéi ereje, a kék folyó láng szétterjedt az egész pinczében, néhány óra múlva egyes hangos durranás jelenté, hogy ismét egy hordó pattant szét; nem sokára minden pinczeablakon világított elő az a kékes, zöldes láng fénye, melly ollyan halottszint adott a körülállók arczainak. A zendülőknek csak körül kellett állniok a kastélyt a golyók járásán kivül és bámulni azt a pokoli látványt, a mi előttük kifejlődött. A mint az alulról jövő láng lassanként átmelegíté az épület boltozatait, elkezde a kastély termeiben rémes ordítozás támadni ; a benn levők érték a nőttön növekedő hőséget, s a berakott ajtókon nem menekülhettek ki. Eleinte emeletről emeletre, végre a padlásra szorultak fel, s midőn a kék lángok lassankint veresre váltak s a palota minden ablakain kezdtek kilövellni, egy egetverő ordítás hangzott az éjszakában, mellyre az ostromlók vérszomjas kaczagása felelt. Csak egy embernek volt bátorsága megkísérteni a merész ugrást a háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff volt. Estében kitörte lábát, de azért oroszláni erővel védte magát, míg a sokaság le nem verte. A legelső kés, amit szivében megforgattak, Kozimáé volt. És ettől az éjszakától számított husz nap alatt hatvankét nemesi kastélyt égetett fel a fellázadt pórság, s a zendülés elterjedt Ukrajna határáig, leirhatlan borzalmakkal fertőztetve be minden darab földet, a mellyen átvonult. A leghunyászabb nép a legirtózatosb, ha egyszer kitör, sehol sem olly irtózatos a lázadás, mint az északi szláv és a chinai fajoknál. Végre sikerült a kormánynak elfojtani azt. A vezetőket, a legkitűnőbb harczosokat elfogták, a boszavágyó nemesség példás büntetést követelt fejükre. A büntetés megadatott. A hírhedett lázadók küldessenek a kaukázi hadsereghez, s ha Isten úgy akarja, hogy bűneik miatt meghaljanak, haljanak meg hazájukért küzdve. A főnemességnek pedig tudtul adatott, hogy ha még egyszer jobbágyaik fellázadnak , a nagy tanács a jobbágyok örökváltságát fogja indítványba hozni; mert vagy tudjanak a földesurak jobbágyaikkal kegyesen bánni, vagy tudjanak velők birni. Az orosz jobbágyok örökváltsága még most sem jött létre. Sorsuk most is az, ami régente volt. Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog határainkon belül laktok. Rajzolatok a magyar nemzeti művelődés történetéből. (Folytatás.) 10. A földi termékek nagy olcsósága, és ennek fő oka, elég honi fogyasztók hiánya. Ezen akadály szinte az ujabb időkig állott fen s hathatósan gátolta a földmivelés kifejlését. Vizsgáljuk meg, és mindenek előtt jöjjünk aziránt tisztába; milly költségekre van a földmivesnek szüksége; miből áll tiszta jövedelme; kiktől várhatja termesztményeinek fogyasztását, hogy szép tiszta nyereségre szert tehessen, és igy fáradságának jutalmazása, szorgalmának edzése által a földmivelés felvirágozhassák. A földmivesnek , ki tulajdon földét miveli, szüksége van : telki költségekre, vagyis ollyanokra, mellyek által telkét termő állapotba helyezi, ide tartoznak : pl. telkének vételára, továbbá mocsárak kiszárítására, erdőirtásra, szőlőültetésre stb. forditandó költségek. E beruházott költségek állótőkét képeznek, vagyis ollyant, melly a földmives birtokában maradva jövedelmez; azért ezen tökének divatos kamatját időnként meg kell a földmivesnek kapnia. Továbbá szüksége van : fentartási eszközökre forditandó költségekre pl. idő folytán is műszereket s marhákat kell szereznie, épületeit javítania. A mennyiben az efélék több évig tartanak, ezek árát legalább lassanként kell visszanyernie. Végre vannak a földmivesnek évi költségei : illyenek a vetőmag, napszámosbér, marhatartás stb. Ezeknek minden évben egészen meg kell térittetniök a földmives részére. E jövedelmek azonban még nem képezik a földmivesnek tulajdonképi tiszta nyereségét; mert ezek csak a földmivelésbe ruházott tőkéknek kamatjai s illetőleg ismét visszakerült tőkék, mellyeket ő a földmivelési ipar körén kivül is gyümölcsöztethetett volna; azon esetben pedig, ha a mezei gazdaságot kölcsönözött pénzzel űzte, az eddig elősorolt jövedelmekből még egy fillér sem maradt birtokában, a tőkepénzes nyelvén azokat kamatok fejében. Kell tehát a földmivesnek még további nagyobb övedelmet is húznia, mert hiszen ő a felvállalt mezei gazdaságnak igazgató vezére, ráfordította szellemi s tán testi erejét s ügyességét is, a veszély és baleset szinte csak őt érendette, tehát mindezekért kell is jutalmának lennie, mit vállalkozói nyereségnek szoktunk nevezni. No de szüksége is van ám e jövedelemre a földmivesnek, mert miből fogja fizetni az adót, miből gyűjt magának tőkét, hogy azt is termesztésre fordíthassa, és igy vagyona mindig gyarapodhassék, miből fog családjával megélni és annak élvezeteket s kényelmet szerezni táplálat- lak- ruházattanitás- mulatságra stb. nézve. Minél nagyobb e vállalkozói nyereség, annál jobb a földmives sorsa. Világosan látjuk most már ezekből, hogy a földmives nem egyedül azért űzi iparát, miszerint keresete után épen csak elélhessen, azaz, hogy újig való kenyere legyen; tiszta jövedelmének az első életszükségletek födözésén túl jóval nagyobbnak kell lennie. Ha a földmivesnek termékeiből nyakán vesz mindaz, mit ő családjával elfogyasztani nem képes, úgy a fölebb kifejtett tiszta nyereség legnagyobb részétől el kell esnie. Szükséges tehát, hogy ő fölösleges termékein túladjon vagy csere vagy adásvevés útján. De az a kérdés, kiknek adhatja el, és kiknél cserélheti be ? Földmivesnek rendszerint nem adhatja, mert annak szinte van elég nyers terménye és műipari czikkekkel sem szolgálhatna