Vasárnapi Ujság – 1855
1855-08-19 / 33. szám - Rajzolatok a magyar nemzet mivelődésének történetéből. Kerékjártó Árpád 258. oldal / Tudományos rovat
258 Nem bámulom én Szebasztopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt kalapot emelek; ahol a közlelkesültség önkényt illy müveket létesit néhány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek dicsőbb emlékek. Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyü, férfit, akit nem birt semmi kifárasztani. A czélszerü elrendezés miatt néhány külvárosi házat a gáton kivül kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik szivesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tüz ütött ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, melly a tűzvészt siralmassá szokta tenni nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem lehetne most hová, ha a tűzvész meglepné a várost; köröskörül másfél ölnyi magasan áll a viz a házak felett. A vészharang szavára a ki aludt is felriadt ágyából s futott az utczára, azt hitték, a viz törte át a gátat. — Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyü ember. — Hála Istennek, csak tűz van. És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a viz közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották el puszta kézzel az égést, a tomboló vihar közepett szedve szét az égő gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba , egyik gonosz szörnyet a másik torkába fojtva. Egy pillanat müve volt az egész. Jól mondáam az egyszerű férfi: egy perez imádkozni, a másik dolgozni. Segits uram Isten. És Szeged városa nyugodtan látta elmúlni a vészt, mellyet szomszédjai még most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kivül maradjon is, mig csak ez a világ tart. A közhatóság közköltségen rendelé fölépíttetni azoknak házait, kik önkényt feláldozák azokat a közszabadulásért. Mi pedig mondjuk el az esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel magunknak azt a mondást belőle : „nagy csapások viselésére nagy erő kell, és az csak minmagunkból származik." Vajjon ki lehetett amaz egyszerű férfi? kérdezitek talán kíváncsian. Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, amit ő, és nem kívántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséséget; pedig bizony mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek írva, mint azoké, kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek ezereivel temetnek be. Rajzolatok a magyar nemzeti mivelődés történetéből. (Folytatás.) A kereskedés volt fő s majdnem kizárólagos foglalkozása a zsidóknak, magukhoz ragadták ennek, a királyság kezdetén, minden ágait és portékáit. Illy eredményre jutunk, vizsgáljuk bár I. Béla intézkedéseit a vásárokra nézve, vagy Kálmánéit az adásverés körül, mert a törvényhozó csak zsidó közbejöttével tapasztalta a kereskedési viszonyt keletkezni. Az állítás valóságát támogatja régi közmondásunk is: „zsidó nélkül nincs vásár." Megküzdöttek a zsidók kezdetben a kereskedés minden veszélyeivel, s bátran mondhatjuk, hogy e vállalkozásuk olly nemzetnél, melly csak készült a nomád életet és pogány szertartásokat odahagyni, mellyhez a szomszédok utja a százados irtóháboru után félelemből még el volt zárva, hol a vevő és eladó közt még semmi közbejáró nem volt, kétségkívül jó befolyást gyakorolt a vagyoni állapotra. A rabszolga-kereskedés, üzletek jövedelmező ágát képezte, mert noha már sz. László és Kálmán alatt a törvény ismételve megtiltá, hogy keresztény rabszolgákkal ne kereskedjenek, még ha azok idegen nyelvűek és nemzetiségűek lennének is, sőt szolgálatokban se tartsanak ollyakat, különben el fognak az illy szerencsétlenek tőlök vétetni és felszabadittatni; mégis gyakorlatában maradtak ezen üzletnek, mert a pápa, az esztergomi érsek és II. Endre 1231—33. években vétkül tulajdonítják nekik, kunoknak és közadó fejében más belföldiek gyermekeinek is rabszolgákul elfogadását és az azokkali kereskedést. Másik terjedelmes foglalkozása volt a zsidóknak a pénzkereskedés ; ők nemcsak a magánosoknak hanem a kormány és királyoknak is majdnem kizárólagos hitelezői valának. Föltehetjük, hogy nagy kiterjedésben gyakorlák ezen üzletet, mert Kálmán idejétől III. Endréig mind a törvényhozás, mind a kormány több ízben szabályozta a zsidó hitelező és keresztény adós közti jogviszonyt. A kamat mennyiségének és a kötbérnek (bánatpénz) meghatározása a zsidó hitelező és keresztény adós közt szabad alku tárgya volt, a bánatpénz azonban, ha az adós a fizetéssel egy hónapig késett, készeresen volt a zsidónak fizetendő. Ezekből természetesen sok izetlenség keletkezett, és ez bírhatta rá a zsidókat, hogy olly rendeletért esedezzenek, melly által a kamatok nagyságát az alku alkalmával kormányi tekintély által is igazolhassák. *) Továbbá jótállottak a zsidók uralkodó fejedelmekért is, igy pl. midőn II. Endre legyőzte Lipót ausztriai herczeget, ez a hadi költségek fejében letett pénzösszegen felül még 2000 márka fizetésére kötelezte magát, és érte Peka zsidó kezeskedett. Sokkal fontosabb volt még következéseiben azon álláspont, mellyet a zsidók mint a kincstár hitelezői foglaltak el nálunk; ők a királynék jövedelmeit a harminczadot kibérelték, mint Volvelin, Altman és Neklin zsidók IV. Béla alatt, kik e vállalatba belebukván, birtokukat, Komárom várat, elvesztették, kezelték a pénznek évenkénti beváltását, a sóárulást és adószedést, melly foglalkozások miatt hivatalos tekintéllyel ruháztattak fel, kincstári tiszteknek neveztettek s mint illyenek hatalmat gyakoroltak még az egyházi és világi nagyok fölött is. Ezen állásban rendkívül nagy volt a zsidók befolyása nemcsak az állam pénzügyére, minthogy a kincstárt 1217. évtől kezdve előlegezésekkel gyakran kiragadták a zavarból, hanem a közgazdászaira is, mert a piaczi vámot úgy kezelték, hogy onnan a vevők elidegenedjenek, és így a kereskedés előnyökre üssön ki. Többfélekép használtak tehát a zsidók közgazdászatunknak, nehogy azonban ebbeli tevékenységük egy oldalról ítéltessék meg, vizsgálnunk kell azt is , mennyiben ártottak ők e korszak alatt az ipar és kereskedésnek. Mindjárt a királyság első századában a mérlegek körül elkövetett csalások, lopott jószágok adásverése és keresztény rabszolgákkali kereskedés tulajdoníttatott nekik hibául, és ezek ellen a törvényhozás meg a kormány többször intézkedett is, habár nem mindig teljes sikerrel. De ezeknél sokkal szomorúbb következései voltak azon kezelésnek, mellyet a zsidók, mint a kincstári jövedelmek bérlői, s pénzügyi tisztviselők folytattak. Alig jutottak e működési körbe s legott olly elviselhetlenné lön bánásmódjok, hogy 1222-ben az arany bulla már megparancsolta, miszerint : „kincstári elöljárók, pénzváltók, sóárulók, ne lehessenek zsidók és izmaeliták" , mivel azonban a megvesztegetett legfőbb tisztviselők, mint Dénes nádor, őket rendkivül pártolták, sem az arany bulla, sem az azt megnyitó 1231-iki törvény a zsidók ellen végre nem hajtatott, és az esztergomi érsek ez oknál fogva is az egész országot, név szerint Dénes nádorral és Samu kamragróffal együtt 1232-ben egyházi átok alá vetette, minek megszüntetése végett mind Béla ifjabb király, mind atyja Endre esküvel fogadták a többi közt azt is, hogy a zsidókat soha többé nem alkalmazandják az említett hivatalokra, de az ígéretet Endre nem tartotta meg. Illy visszaélések miatt nagy lármát ütöttek az országban és majdnem lázadás keletkezett. Az erre alapul szolgált zsidók kicsapongásait előadó oklevelek tartalmai ezekben öszpontosulnak. 1) Hogy a zsidók keresztény rabszolgákat vesznek, azokkal önkényileg bánnak, s őket hitök odahagyására kényszeritik, mint a kunokat. 2) Keresztény nőket vesznek feleségül, kiket hittagadásra birnak. 3) Rabszolgáik gyermekeit nem engedik megkeresztelni. 4) Hatalmuk alatt a köznép naponként szegényebb lesz és önkényt a zaklatók vallására tér , hogy olly sza *) Zsigmond király 1436-ban 100-tól hetenként 2-re határozta zsidó részére a kamatot, ha t. i. a hitelező és adós máskép nem alkudtak meg. Ez évenként 100 ft. adósság után 104 ft kamatot tett.