Vasárnapi Ujság – 1855
1855-08-26 / 34. szám - Barnum (kép). Hegedűs 270. oldal / Nevezetes személyek arczképei és életirásai
> 270 Hogy e hideg kőszál tanúja is a Garay iránti tiszteletnek, arról mult hétfőn tulajdon szemeinkkel győzödénk meg, midőn Obernyik temetéséről oda mentünk néhányan Garay sírjához, minden ember, mint valami szent kép vagy templom előtt tisztelő áhítattal süveget emelt a mint Garay sírkövére tekintve elolvasá a bele vésett halhatatlan nevet, és nem egy szem úszott könyekben, mellyeket e tisztelet, szeretet, és a nagy veszteség fölötti bánat, sajtolt. És most legyen ennyi elég a mi gyenge tollunkból, szóljanak elhunyt nagy hazánkba jellemzéséül az ő saját keze által megirott sorok, mellyeket egy időben Vahot Imréhez intézett, midőn ez arczképét szándékozván kiadni, adatokat kért tőle életrajzához. „Ágat kivántál pályalombjaimból S jegyzékeket, hogy életrajzomat Megírd belőlük. Hagyd el, jó barátom ! Mit érdekelhet éltem egy hazát, Mellynek (ne vedd dicsekvő álerénynek) Még olly parányit adtam, mit nyerend A nagy közönség vagy lapod vele, Ha feljegyezzük, hol s mikor születtem, Mit írtam és mit tettem ekkorig? Ha az, mit irtam s tettem, önmagát Föntartni képes, fenmarad nevem; Ha nem , haláltól meg nem óv lapod. Vagy azt jegyezzem föl, hol iskoláztam, Mellyik tanítóm vert legtöbb diákot Fejembe, mellyik büntetett leginkább, Na szép hazám nyelvén beszélni mertem .... Az iskolát nem ugy tanultam én, Hogy édesen gondoljak vissza rá; Lelkemnek azt, mit vágyott, meg nem , igy én viszont adósa maradék. [adta: Pécsett Virágon és Zalánfutásán Csüggött szivem s a Ilimfy' hösregéin; Pesten cométának hitt a tanitó Mint ritka vendégét mathesisán, S mert télen a könyvtárnak olvasóját jobban fűtötték, mint szállásomat, Tanyát ütöttem foliansi közt . . . Az isten, a ki keblemben lakott, A szent művészet' tündér csarnokát Mutatta fel lelkemnek álmain, S mindent tanultam hangya-szorgalom-Csak azt nem, a mit az élet kivánt. [mai, Miért mutatnál fel illy életet ? Mellyel ha visszaélnem kellene, Igaz, megint csak ugy élném magam; De hogy fiam, vagy más kövesse azt, Föltételetlen nem tanácslanám, Mert irva van, ki e pályára lép, Az a világgal már számot vetett. Avagy kevés örömvirágimat, És szenvedésim hosszú táborát írjam, s írassam újra általad? Azok, barátom, mást nem érdekelnek, Mint engem és legfölebb titeket, Kikhez szivem rokon szerelme vonz, Az összüléket s jó testvéreket, Egy két barátot és a szende nőt, Kiben megüdvözültem itt a földön, Az öröm törékeny harmatcsepp, barátom, Az a keserv is , míg a rét virágán, Vagy a szemeknek ragyog, Tükrözve áll gyöngyében egy világ, A szép szivárvány minden színeiben! De ejtsd tengerbe a csepp harmatot, Vagy azt tudassuk szives olvasóddal, Mi rangban állok a polgári pályán ? Milly hivatalban, mellyek czímeim? Kunyhóban élek avvagy palotában. És több eféle fontos dolgokat? Rangomra kurtán hangzanék a válasz: „Író" vagyok — vagy ha hizelgen Szabad magamnak — „költő!" ebbül áll, Ennél egyébre nem vágyódom én, S nagyobbra nem kell, hogy lelkem törek-Polgári pályám meg vagyon nekem, A legszivélyesb nő' rokon szivében, jék, S egy gyermekimben szépen sarjadó Családi élet' földi édenében. Ennek s hazámnak minden érvelést Szentelni, tartom legszebb hivatalnak; S igy czímem is csak úgy legyen s csak egy: Az emberé és a hü honfié. Barnuui életéből. Közli: Dr. HEGEDŰS. (Folytatás.) Mint az éjszakamerikai államokban szokásos, nevelésemnél igen ügyeltek arra, hogy az egyházba vasárnaponként szorgalmasan járjak s még olvasni sem tudok, midőn már a vasárnapi iskolák figyelmes hallgatója voltam. Régi egyházunk sem toronynyal, sem harangokkal nem bírt, de hitves fekte miatt nyáron át kellemes gyülhelyül szolgált a betheli lakosságnak. Azon lelkészek között, kikre visszaemlékezem, fellengző s egyszersmint élezés szónoklatairól hires volt Dey Rikard. Nem lehet csodálni, hogy e tulajdonságai óta mint a világfiaknál kedveltté, — a szigoruabb hivők, különönösen pedig kortársai előtt, gyűlöletessé tevék. — Történt, hogy egyszer bizonyos merész vallási tételek miatt zsinat elé idéztetett , vasutak, gözösök az időben még nem lévén, Dey szokás szerint lóháton indult a zsinat helyére, Midhamba. Útközben egyik kortársával találkozott, ki bár őt személyesen nem ismeré, nagy ellene volt. Csakhamar beszédbe eredt a két útitársa a fanyarképü lelkész Dey neve után kérdezősködék : „Nevem Rikard mester", volt Dey válasza, ki nevét ildomosan elhallgatá, „lakásom Grinfild." „Akkor bizonyára ismeri Dey Rikard lelkészt, ki ön szomszédságában lakik?" „Oh igen, jól ismerem." „Nos, mit tart ön róla ?" „Azt, hogy őt sérteni nem lenne tanácsos, s nekem semmi kedvem e ravasz körmei közé kerülni. Bár hallgatok, olly dolgokat tudnék róla elmondani, hogy a szent gyülekezet csak bámulna hallottukra. „Habár néha felebarátunk hibáit elhallgatnunk kötelesség, de ez esetben egyház s vallás egyaránt parancsolja önnek, hogy mindent, mit róla tud, fedezzen fel, s ön is, reménylem, meg fog e várakozásnak felelni; mit tud róla?" „Bajos dolog, egy család jó hítét lerontani!" „Az igaz, de hallom, hogy Dey tanai tévtanok, eretneket pedig kímélni nem szabad; mit tart ön Dey hitéről?" „Hite még csak megjárná, de tettei! Gondolja ön , hogy őt többször megleptem, épen midőn saját nőmet meg akará csókolni." „Lehetlen!" „Sőt, hogy már igazat szóljak, én öt nőm hálószobájában gyanús körülmények között találtam." „Iszonyatos, na de hiszen majd gondoskodjunk, hogy Dey uram illy tetteiért lakoljon." E közben Midhamba értek. —Másnap megnyílt az egyházi zsinat s több apró tárgyalások után Dey ügye is szőnyegre került. — Dey mintha nem is volna érdekelve, nyugottan beszélgetett új ismerősével, ki a vád felolvasása után felállt s ájtatos arczczal égnek forgatva szemeit, fanyar vonással ajkait e szókra nyitá : „Tisztelt gyülekezet,rejtélyesek a gondviselés útjai, tegnap sikerült felfedeznem, miszerint Dey Rikard, egyik kortársunk nejét nemcsak megcsókolta, sőt olly körülmények között találtatott neje hálószobájában, mellyek házasságtörést méltán gyaníttatnak. Csendes borzadály futotta végig a feszülten hallgató gyülekezetet. „Nevezze ön tanúit!" mondá az elnök orroló hangon. „Tanúm Rikard mester, ki vallományát ha kell esküvel is kész megerösiteni." Ki ezen Rikard mester ? „Itt van ö", monda a szigorú férfiú, Dey vállait bizalmasan veregetve. Hisz ez Dey Rikard maga! Mint gondolhatni hatalmas kaczajra fakadt az érdemteljes gyülekezet, mig a vádló fanyar arczán meglepetés, düh, szégyen leirhatlan zavarban vonult végig. — Hahota között hagyá el a gyűlés termét, migley vád alól felmentetvén, diadalmasan tért vissza Grinfildbe. Tizenöt éves valék midőn atyám elszenderült s a világ nem igen szép kilátással kecsegtetett. Apám tetemes adósságokat hagyott maga után, anyám csak nagy szorgalom és kitűnő gazdálkodás által bírta kis családjának létét biztosítani s én,ki meggazdálkodott filléreimet atyámnak kölcsönzöm, minden nélkül léptem a nagyvilágba, illetőleg egy kis falu kisszerű boltjába.— Szorgalom és ügyességem által azonban nemsokára főnököm kegyét megnyerni s ennek segélyével ismét néhány dollárt megtakarítanom sikerült. 1828-ik évi február havában öregatyámtól azon meghívást nyertem, miszerint egy, az ő birtokában lévő, az országút mellett fekvő üres helyiségben szatócsboltot nyitnék. Meghívását követem s miután a szükséges árumennyiségeket megvettem volna, május hó első napján megnyitom boltomat. Remény és félelem között vártam a megnyitás napját. Egész tőkém 120 dollárból állott, boltom bútorzata ötven dollárba került, a többi Vagy a világ ölébe könnyedet. S ki mondja, hogy gyöngyöt vetél belé? A tenger is, mint a világ is abban Csak a vizet, a csepp vizet fogadja . . . Maradjanak hát szívemé tovább is Maradjanak, barátom, birtokomban Az öröm és keservnek átélt perczei. Nekem s talán tinektek gyöngyök ők; A nagy világ nélkülök ellehet. — Tiz év előtt,, huszonkét éves ifjú Meleg szivemnek érezvén ütését, Sirtam magányom csendes rejtekében, Hogy ennyi korra jutván, nem lelék E nagy hazában szívet, melly szerelmet Erdő szivemnek testvérlángolással Megossza forrón égő lángjait; Most újra sirok, edzett férfiú, Hogy ennyikorra jutván,milly csekély az, Mit vágyaimhoz mérve tehetek. E hon nem a lant és babér hazája, A dalnok ihlett, ihletlen dala Egy képen elszáll szellők szárnyain, A nép nem érti meg apostolait. S mi néha néha, visszazeng dalukból, Nem a szívé, a sziklabércz echója, Mit is törődik azzal a világ, Az ég esőjén nőtt-e a virág fel, Vagy ha kertésze könynyel öntözé? Csak ablakán vagy keblén illatozzék! Mi gondja rá, miből termett, a gyöngy, Mellyet füzérben hord nyakán a nő, Érzéketlen kis kődarabka-e, Vagy érező állatka könyvje? Csak szép nyakát ériitse csillogása ! Mi gondja, vigan szőtte szálait A száleresztő kis selyembogár, Vagy életét temette el müvébe ?