Vasárnapi Ujság – 1855
1855-12-09 / 49. szám - A kóbor angol. Bérczy 394. oldal / Nép- és tájrajzok; ismertetések; utleirások
A kóbor angol. II. • Görög húsvét Konstantinápolyban. (Folytatás.) A böjtnek vége, húsvét ünnepe virradt fel Konstantinápolyban. Egész éjen át folyt a távoli ágyúdörgés, az utczaszögleteken pedig pisztolyokat durrogtatnak ujjongó ficzkók. A zaj és zavar olly nagy, hogy az ember inkább azt hihetné, miszerint a várost ostromolják, mint hogy nagy ünnep napja van. Az utczákon egész napon át vásári nép zsibong s árulja és veszi az apró marhát, édességeket, olajban kirántott süteményeket s tej- és rhum vegyüléket, mik a görög ünnepi lakoma fő alkatrészei. A feketeszemű s faggyu szinü kis ficzkók csoportosan s örömükben sikoltozva kószálnak, a csendes járókkelők nagy alkalmatlanságára. Itt egy görög, ott egy görög ragyogó szép arczéllel s vállai körül vadul elomló fekete hajfürtökkel. Nem ismerek regényesebb külsejü fajt a görögnél. Utczáról utczára járnak s nagyon ki vannak nemzeti viseletük tarkaságával — már száz lépésnyiről hallani szavaikat, ha bármi csekélység fölött vitázva, egyszerre hatan is beszélnek. Az uralkodó faj, a komoly és méltóságteljes török egészen máskép viseli magát. Ezek keresztbe tett lábaikon guggolva a kávéházi lódzákon szó nélkül pipáznak. Bármilly piszkos, szegény és nyomorult legyen is a török, pipáját azért büszke csendes méltósággal szívja. Ha kettő három összeül, néhányszor elmondja egymásnak, hogy „Allah nagy !" de ez aztán minden is, miről a forró napon s komolyságuk önérzetében társalogni képesek. Menjünk ki a városból, a tarka néprajzi utczákról; menjünk el az őrház mellett, hol az őrkatona kényelmesen csibakozik; menjünk el a város végén évek óta növekedő trágya-halmok közt, mellyeken uratlan s örökké vonuló ebek külön gyarmatot képeznek , s kiérünk a „holtak nagy mezejére" vagyis a mozlem temetőbe, hol a vásárnak egy neme áll. Furcsa egy hely vásárra, az igaz , de tapasztalásom szerint a keleti népek örömest mulatoznak a sírok fölött, talán azért, mert temetőkül a legszebb ligeteket választják. S valóban a konstantinápolyi temetőből is gyönyörű kilátás nyilik a török főváros és a túlparton lévő skutari mosheáira és minaretjeire, az „arany szarv" öbölre s az egész környékre. A temetői jelenetet azonban nem könnyű leírni. A délutáni hőség tikkasztó ugyan s a borús ég esővel fenyeget , de azért minden sirkövet egy csomó vig görög vesz körül; ezek a fák ágain himbálódznak, azok ismét egy oszlop körül körben forgó fa-lovakon ülnek, pedig sok közülök már tiszteletre méltó aggszakái. A férfiak sajátszerű nemzeti tánczukat járják, melly igy megy : tiz vagy tizenkét férfi, husz évestől ötvenöt évesig, egymást kézen fogja s félkört képez; eleinte halkan dobbantnak lábaikkal, azután gyorsabban és hevesebben, hasonló fokozatban válik zajosabbá hallásuk is, mig végre mind a kettő őrjöngő zűrzavarrá növekedik. Középen egy tánczingerlő áll, ki feje fölött kendőt csóvál s a tánczot rendezi. A fáradságtól kimerülteket rögtön mások váltják fel s nem egy olajbarna arczu vén ficzkót láttam közöttük, ki eleinte súlyos nehezen mozgott, de azután bele melegedve csak olly dühösen járta, mint a többi. Hagyjuk ott a tánczolókat s tekintsünk más felé. Minden zugban más játék foly. Ezek itt koczkaszerü szerencse-játékba elegyedtek; azok bodza-puskából lövöldöznek diliért, mi például zsirtól csorgó sütemény, vagy rizs-kabob (összeapritott s formába gyúrt dió, rizs, olajfa gyümölcs és fokhagyma; jó étvágyat hozzá!) Itt ismét legények botokat hajingálnak a kitűzött czél elütésére; amott magas póznára fiuk és sihederek másznak s fele útról pottyannak vissza; mindenfelé képzelhetlenül mocskos sátrak vannak felütve s a fülsértő dob- és trombitahang előttük jelenti, hogy benn valami látni való van. Itt egy mesemondó, amott egy szemfényvesztő körül szájtátó és bámuló közönség gyűlt össze; néhány ficzkó falábakon mászkál ide s tova, — míg ama nadrágtalan fattyú egy síremlék faragott kőturbánjára kapaszkodott fel s sikoltozva védi magát pajtásai ellen, kik őt onnan lerángatni iparkodnak. Az est végre leszáll a festői jelenetre s a fáklyákkal hazatérők késő éjig uj zajongással töltik meg az utczákat. III. Török fürdő. Áthaladván a csinos udvaron , hol virágágyak közepett beszédes szökőkút locsogott, Hamed szolgámmal (ki közben vetöleg mondva, albániai születés s igen hü emberem) a fürdőépületben s nem sokára fürdő-ruhában valék, melly mindössze egy — derekamra kötött csíkos és meglehetős durva kelméből s fejem körül turbánszerüleg csavart törülközőből állott. Ezután egy pár ferde faczipőt adtak lábaimra s a fürdőnek első vagy külső szobájába vezettek. Ez egykor igen szép terem lehetett, magas boltivekkel és sima márvány falakkal. Most azonban a török dolgok közös sorsát osztá s gyászos romlásnak indult benne minden. A mint az ajtó nyílt, egy nagy fekete kövér patkány surrant el mellettünk s játszi farkával lábaimra vizet locscsantott. Nem hittem volna, hogy a patkány illy tréfás tud lenni. Orromat holmi főtt-török szag olly gonoszul ütötte meg, hogy a pipa életszükséggé lön s mialatt ezt szorgalmaznám, egy csomó mahamedán közé jutottam, kiknek száma nagyobb volt, mint vártam, vagy mint ezt a fürdés czéljaival összeférőnek hittem. De csakhamar tapasztalom, hogy a fürdő Törökországban rendes találkozási és fecsegési hely. Tapasztalom továbbá, hogy itt is csak ugy leszólják és szétszedik a becsületes embert, mint nyugaton. Mindenféle termetű és alakú s a véghetetlen mosdás különböző fokozatain lévő törökök botorkáltak egyik szobából a másikba, vagy állottak csoportonként s beszélgettek együtt, mig a borbélyok hónuk alól borotválták ki a szőrt. Nagyobb méltóságú egyének azonban pipáikkal kis magán-kamrákba vonultak, mellyeket ajtó hiányában kifeszitett lepedők zártak el a közönség szemeitől. A fürdő-szolgák egytől egyig kiváltságos bohóczok s minden ember titkát és gyönge oldalát ismerni látszanak. Erős hitem, hogy nem egy öreg Effendi jár ide leginkább azért, hogy másnap a kávéházban legyen miről beszélnie. A törökök ismertető és megkülönböztető jellege itt egyébiránt végkép elvesz, amint ruhájokat levetik. Sok közülök, kiknek izmos idegeit félóra előtt akár egy magyar gránátos is megirigyelhette volna, nagyon vékony dongájúnak tünt itt fel. Soha sem láttam még együtt ennyi görbe vékonyított lábat és pipaszárnak beillő karokat. Ezen ugynevezett társalkodó és izzasztó szobából egymás forróbba vezettek. Ennek is kúpba futó magas teteje volt kis kerek ablakokkal, mellyek azonban hólyagszerüek valának, annyira megülte a sűrü gőz. Emlékezem, hogy egy lenehezedő csepp orromra pottyant. Nem szerettem a dolgot. Sehogy sem tudtam menekülni az eszmétől, hogy a viz piszkos s tükörét zsiros fátyolzat fedi. Valóban, lassanként arról kezdtem meggyőződni, hogy az embernek több oka van mosakodásra a török fürdő után, mint előtte. De mit volt mit tenni; a fürdés egy márvány medenczéhez vezetett, melly fölött két réz-csap nyúlt ki a falból s mondá, hogy üljek le. Leültem, behunytam szemeimet, hogy ne lássam a ronda tócsákat körülöttem s alázatosan megadtam magam sorsomnak, miután ellentállásról szó sem lehetett. Keleten a fürödő ember, legyen bár öles termetű, tehetetlen mint a gyermek. Három ujj magas faczipőiben, miket keskeny szíj két lábfejéhez, egy lépése sem biztos. Azután egy faderesre nyújtóztatják őt ki, bepólyázzák csecsemő módjára s pipát dugnak szájába, mig elálmosodik. Ekkor a gőzös homályon át egy óriási alak bámul reá csodálatosan komoly pofával s kiterített áldozata rovására furcsa mulatságot szerez magának. Két keze tenyerével összevissza nyomkod, dagaszt és megnyomorgat ennek testén minden lehető és lehetlen helyet. Az élénk képzelődésü ember azt hihetné, hogy önmaga ama hajdankori Prometheus, kínzója pedig a saskesely, melly őt ebédre felfalni készül. S miután ekként megnyomkodta , megdagasztotta