Vasárnapi Ujság – 1855
1855-03-11 / 10. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 74. oldal / Elbeszélések és életképek
74 Az oroszok háromféle hózivatart különböztetnek meg, mellyeknek neve : mjatjol, szamet és njuga. Leggyengébb a mjatjol, s a közönséges hóförgeteget értik alatta, midőn egy átvonuló fellegből omlik a hó. Erősebb a szamet, midőn a leesett havat egész tömegekben kapja fel a forgószél s vizhányosan hajtja tova a sikon. Ez már veszedelmes és jaj az utazónak, kit útban talál. Szemét felnyitnia lehetetlen, sőt még a ló sem megy előre, ha agyon verik is. Még legjobb illyenkor a földre borulni, különben könnyen felragadja az embert a forgószél s ugy viszi odább, mint a tollat. A marhacsordákat illyenkor félelem szállja meg s ijedten iramodnak szét. Összevissza forog kering minden. Minthogy illy vihar néha hetekig, rendesen pedig három napig tart, gyakran megtörténik, hogy a nyájak és gulyák, sőt sokszor emberek sem találják fel többé szállásaikat, s félelelem s éhségtől elgyötrődve ott veszi meg a hideg. Még gyakrabban történik, hogy különösen a juhnyájak egyenesen a tengernek rohannak s ott vesznek, még gyakrabban pedig farkasok prédái lesznek. Szerencsére bizonyos jelekből előre megtudják jósolni a pásztorok a vihar közeledését s nyájaikkal illyenkor benmaradnak az istállókban; a tatárok azonban télen által is künn hagyják barmaikat s minden efféle veszélyeknek kiteszik, a mit gyakran a jószág egy harmadával keserülnek meg. Azonban ezen szamot, minden veszélyessége daczára csak árnyéka is alig lehet a nyugotnak, melly a hófergeteg legiszonyúbb s legveszélyesebb neme. Illyenkor a hó mind felülről omlik, mind alulról kavarodik fel, roppant hidegben erős viharral. Szamet alkalmával még van menekvés; a ki valamelly házba vonulhat, biztosítva van; több utazókocsi, egymás mellé állva s egymást támogatva, még ellentállhat neki, de a wjugának ellent nem állhat semmi! Legnagyobb szerencse, hogy ennek bekövetkezését is csalhatlan jelek szokták napokkal megelőzni. Illyenkor senkinek sem jut eszébe, útra kelni, még csak a legközelebbi faluba sem; a házat őrzi minden ember s gerendákkal, czölöpökkel támogatja. A vad ménesek szélgyorsasággal menekülnek a közel erdőkbe, gulyák és nyájak oltalmat keresnek, ahol legközelebb találják. A mit szabad ég alatt talál e förgeteg, ember, állat, utikocsik, menthetetlenül el van veszve minden. A pusztítás iszonyú sorát jeges hóförgeteg nyitja meg, melly olly sürü s olly vizhányosan rohan végig a sikon, hogy sem az ellentállás nem használ, sem ha tovább ragadtatja magát általa az ember. S ha az orkán ez elöhirnökének hatalmából sikerült is megszabadulnunk, okvetlenül áldozatai leszünk a második csatasorban előtörő szélrohamoknak s forgószeleknek, mellyek pelyvaként szórják szét a levegőbe útban talált zsákmányaikat. De ennél még egy harmadik, erősebb foka van a féktelen elemek e dühének, mert ha ezek az említett módon már csaknem kidühöngték magokat (a mi gyakran több napig tart) , akkor indul még csak meg az igazi orkán, egy ellenállhatatlan szélroham, melly gyökerestől felforgatja az erdőket, s a legmagasb fenyőfákat szalmaszálként repítvén a levegőbe, torony magasságban egész mérföldnyi messzeségre sodorja; csűröket és istállókat dönt, leszedi a házak tetejét, tornyokat rombol, ugy hogy azon vidék, mellyben a tojuga pusztított, pusztább lesz a háború által szenvedett vidéknél; s nyomait agyonzúzott nyájak, tövestől kiforgatott erdők s földig rombolt faluk jelölik. Megtörtént, hogy pusztán álló istállókba néha bekapott a wjuga, s a belé menekült állatokat az épület gerendáival együtt magával sodrá, s távolabb helyen összezúzva ismét letevé. Legnagyobb szerencse, hogy a wjuga ritka , minden 10—12 évben mintegy egyszer kerül elő, de ha előkerül, akkor minden, amihez az ő jéglehellete hozzáfér, halál és pusztulás martaléka lesz. Mai képünk egy orosz seregvonulást ábrázol Odesszából Krimiába , a fentmagyarázott szamet nevü förgeteg alkalmával. Ifjabb Ritka Péter uram életéből. (Beszély.) Irta PÁLFFY ALBERT. VII. Alig hangzottak el ugyanis a lovagok nehéz léptei, s a megszorult ifjú az ágy alatt még el sem határozhatá magát, ha kimászhatna-e már, midőn az udvarra egy könnyű kocsi érkezett. A kocsi pedig zsúfolva tele leányokkal. Rögtön nevetés, visitás, és csiripolás tölté be a leget : az egész sereg hamarabb mint kimondani lehet, leugrándozott a kocsiról, s jöttek mind egyenesen az ajtóra, mellyen az imént Bánfi Dénes, s a hadnagy, ki öt kikiséré, eltávoztak. Az ifjúnak lehetlen volt kibújnia, mert a lányok nem annyira az ajtóhoz jöttek, mint inkább egyszerre ahányan voltak az ajtóhoz vágódtak, a zár a hatalmas csapásra felpattant, s a szoba el volt foglalva. Ha valaha, most lett volna a jó tanács kedvesen látott vendég, az ágy alatt. Még tiz másodpercz sem tölt el, s az ifjú egész sereg leány nevet hallhatott, a mint azok egymást szólitgaták : Rózsa, Teresa, Julcsa, Zsuzsa, Sári, Klári, Erzsi ... és a többi, és a többi . . . — Kik lehetnek ezek? a hadnagy leányai? az égből esnek le egyszerre? hol voltak eddig?hogy lehet az, hogy az öreg egy szóval sem emlité, hogy gyermekei volnának.? Most erősebb női hang is vegyült a többi közé . . . — Ez bizonyosan az anyjok. E lárma között egyik leány a szomszéd szobába akart menni, azonban azt bezárva találta. dulva. — Kinél van ennek a kulcsa? — kérdé a többiekhez for— Én Rózsa nénémnél láttam — felelt egy másik. — Nálam bizony nem láttad — — Akkor hát Tercsinél kell lenni. — Mit? én nálam? mi közöm nekem az ajtó kulcsához? fél esztendeje, hogy rá se néztem arra az ajtóra . . . kell is nekem a ti szobátok, vagy annak a kulcsa . . . süssétek meg. — De hát végre is ennek a kulcsnak meg kell lenni. Ezt ama komolyabb , erősebb , s némileg parancsoló hang mondá, mellynek hallatára az imént az ágy alatti vitéz azt mondá : Ez bizonyosan az anyjok. — Talán nálad van, Julcsa? — folytatá ugyanaz. — Nincs édes néni; amivel én járok,azt elő is tudom adni. (Tehát csak néni.) — No de ez mégis szörnyűség, valaminek igy szörni-szálán elveszni. Rajta leányok . . . mindenki keresse . . . mert annak meg kell lenni, ennyi gazdasszony a háznál, s illy rendetlenség. Egyéb nem is kellett vitézlő Ritka Péter uramnak, minthogy most rögtön általános házmotozás történjék. Egy másodpercz huszad része sem fog eltelni, s e kegyelme szégyenszemre kénytelen leend porosan, borzasan, és pelyhesen elővánszorogni : lesz bámulás, hogy ki ez? hogy jöhetett ez ide? . . . Inkább szerette volna, ha az ég irgalmasságot tesz vele, s az ágy deszkáit, százmázsára emelt súllyal, nyakára szakítja. — Megálljatok — szólt most egy rezgő hang, mint szabadító angyal szózata — most jut eszembe, hol láttam utoljára a kulcsot . . . — Hol, hol, hol? — A néniéknél ... ki hozta oda magával,nem tudom; elég az hozzá, hogy ott volt; az első szobában, az ablak párkányán . . . — Most már én is emlékezem — folytatá egy másik. — Igen, ott láttam az ablakon; még a kis tarka macska is mellette volt, amellyiknek böriből a néni zekegallért akar varratni .... Meg egy összetört zöld dió is volt ott . . . — Ah ? egy összetört zöld dió ? — szólt egy harmadik — akkor mindjárt kifut az igazság szeme . . . Jöszte csak elö Julcsa búgom . . . jöszte csak édes barátném, aki mivel jársz, azt elő is tudod adni . . . Nem te mondtad nekem, mikor a néninél a kertbe sétáltunk, hogy meg akarod próbálni, ha érik-e már a dió? — Én?? (Ez egy kis tagadás akart volna lenni, de nem sült el.) — Bizonyosan te. Azért jöttél ki te egyszer sírva a szobából bizonyosan, mikor törted az éretlen diót, a leve szemedbe fecskendett. Erővel nevetni akartál, de a keserű lé úgy csípte a szemed, hogy könnyezned kellett. A dolog világosságra jött. A szoba kulcsát csupán gazd-