Vasárnapi Ujság – 1855
1855-03-11 / 10. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 74. oldal / Elbeszélések és életképek
75 asszonykodásból Julcsa vitte el magával, és szépen ott felejtette. Egyebet nem lehetett tenni, mint egy lovas legényt a hadnagy emberei közül visszaküldeni. — Mikor fog ez visszajönni — jegyzé meg a néni — Szent Lőrincz ide jó másfél óra. — Most hat óra édes néni. Félóra oda, félóra vissza, épen kilencz lesz .... a szoba ugy sem kell addig, mig le nem fekszünk. Ifjabb Ritka Péter uram ezalatt csak szedegette össze a tudnivalókat. — Arczot ugyan még egyet sem látott, de láthat mintegy tizennyolczra menőt, ebből ha kettő a nénié volt, marad tizenhat, vagyis nyolcz leány, feltéve, hogy egy sem volt közülök féllábú. De ki ez a néni Szent Lőrinczről ? Talán csak nem épen a papné ? Még csak a volna hátra, hogy a ki őt olly dicsően látta a bakon, négy gyönyörű lovat hajtani, s hihetőleg az öreg udvarbirót meg is ismerte, az lássa meg őt az ágy alatt. Akart, nem akart, maradnia kellett. A sok lábcsusszanás nagyon kezdé felverni a szoba porát, pedig illy hadnagyi lakásra ollykor sáros csizmájú hajdúk, és katonák is szoktak belépegetni : félnie kellett a fiatal embernek nehogy a prüszkölés elővegye. Elvégre visszajött az öreg is. Sokáig beszélgetett az utcza ajtóban a kegyelmével, ki hihetőleg a legfontosabbakat legutoljára is hagyta. A lányok először egyszerre, aztán egymásután rohantak atyjuk nyakába, mindenik akart mondani neki valami kellemest, valami hizelgőt. Szegény öreg áldás hiányában te sem panaszkodhattál; no de mindegy, ha Isten türelmet is adott hozzá. — Jól van gyermekeim, jól — szólt hozzátok. — Tudom hogy szerettek. . . Hanem szeretném ha már vacsoráról is gondolkoznátok, mert ma különösen éhes vagyok Ezután a nénihez fordult. — Isten hozta kedves húgomasszony . . . tudom volt elég baja e sok szeles leányzóval . . . hogy vannak otthon . . . . ? mivel mulatja magát odahaza tiszteletes komám uram ? Egyúttal ö is átjöhetett volna. . . — Férjem egészséges — felelt a hölgy — tiszteli kegyelmedet, de nem jöhet, nagyon el van foglalva. — Ejnye , leányok, nem hallottátok, hogy éhes vagyok máskor hatan is rohantok a konyha felé : azt mondom jó vacsora legyen .... tiszteljétek meg nénéteket is valami jóizüfélével, aztán még vendég is akadhat. . . Három leány, tánczlépésekben , azonnal kitakarodott a konyhára ; maradt azért annyi, hogy a lárma csendesüléséből a fogyatékot ki nem lehetett volna találni. — Nos — szólt aztán ismét leányaihoz az öreg — beszéljétek el, hogy ment a néninél dolgotok. Remélem, jól viseltétek magatokat, nem adtatok okot panaszolkodásra. . . . Egyik sem felel? ... Ez első példa volna, amióta meg vagytok Egymásra néztek ? Susogtok ? Gyermekek! Ti veletek ma történt valami. . . Egy pár leány azt felelte : Semmi, egy pár meg hogy . Csekélység. A néni pedig leült, női munkát vett kezébe, és mosolygott. — Semmi? Csekélység? Mit akartok ezzel mondani? Jer csak ide Erzsikém. (Ő volt a legkisebbik) Jer édes jó leányom... te mondasz mindig nekem igazat , beszéld el mivel mulattátok magatokat a néninél. — Hát csak beszélgettünk, édes atyám. . . . — És aztán? — Lementünk az udvarra. — És aztán ? — És amint az udvaron voltunk , és szaladgáltunk, egyszerre az egész udvar tele lett török katonákkal. Az öreg visszahökkent ... és a nénére pillantott . . . — Török katonákkal ? Erdélyben ? Szent-Lörinczen . . . ? Az öreg füleinek sem akart hinni, de mindnyájan, a többi leányok s a néni is erősiték, hogy a falu hol látogatóban voltak, tele van törökökkel. Ivucsuk váradi baja van ott, lovassággal, és ágyukkal. — Beszélj tovább te szerencsétlen — folytatá az öreg, s füleit megvakargatta. — Amint a törökök az udvarra kezdtek jönni, a néni mindjárt jött felénk, és kiáltotta , hogy hamar, hamar, jöjjetek be a szobába; mi be akarunk menni, de akkorára már a basa is bejött s a tiszteletes bácsival beszélgetett. — Hát aztán hova mentetek . . ? — A néni azt mondta : bujjunk el a kertbe, mi aztán egyszerre a kis ajtón a kertbe szaladtunk, s oda húztuk magunkat a sűrűségbe, hol a málna, és törökszőlő van. — És meddig voltatok ott ? — Nem nagyon sokáig , mert alig hogy ott elhelyeztettük magunkat, hát egyszerre csak halljuk, hogy : poty, poty, poty. Kikandikáltunk minden felé, de semmit sem láttunk, míg végre valamellyikünk fel talál nézni a fákra, hát akkor ugy ült már ott a sok török, mint a varjú . . . — És aztán mi volt az a : poty, poty, poty ? — Hát a törökök nekünk szilvát hajgáltak a fáról, azt gondolták talán, hogy mi is csak azért bujkálunk ott, hogy a földről a lehűlt szemeket felszedegessük. Az öreg nyugtalanul herngetett. Az ugyan, hogy leányai a török lovasság megérkeztekor Szent-Lörinczen voltak, nem igen lehetett ingére, de másfelöl, mint afféle titkos malecontentus csak örvendhetett a meglepő újságon . . . — Hm, hm — dörmögő fogai közt — a fényes porta utoljára is nem tréfál ezzel az Apafi-féle históriával. Itt a néni félrelökte kezéből a női munkát, amivel elfoglalva volt, s gúnyos hangon felkaczagott : — Apafi-féle históriával! Ki ez az Apafi? Ki ismeri őt Erdélyben? Mi lesz már a fejedelemből, ha azzal ugy bánnak mint ócska bútorral, mellyet ha megunnak, kilökik a szobából, mintha soha ott se lett volna. A ki pedig mindezeket az ágy alól volt kénytelen hallgatni, dühösségében a fogait csikorgatá : — Csak nézze el az ember! — gondolá magában — hol nem tenyésznek még Kemény János uramnak eltántorithatlan hivei. Patvarba ezzel a csúnya nénikével. Szépeket gondolhat rólam a jámbor Posztoczki, ha elhitte, hogy illyenekbe hirtelenében szerelmes tudtam lenni. De meddig maradok itt? Ha ezen asszony meglát, s megismer, hogy én voltam az udvarbíróval egy kocsin, büszkén, fényesen mint egy kis Isten, s most itt vagyok az ágy alatt, mi mindenfélét nem fog gondolni ? ... de csak lesz talán bátyámnak annyi esze, hogy módját találja, miként szabadulhassak meg e rettenetes helyzetből. Az öreg visszavitte a beszédet az előbbeni tárgyra . . . — Mond meg csak aztán, Erzsikém . . ettetek-e sok szilvát? — Sokat ? Nem sokat . . . nem nagyon sokat ettünk . . . E szavakat a lányka olly vontatva mondta, hogy az öreg megérthette, hogy tán leányai mégsem ettek meg egy teli kocsival. — Ennünk kellett, édes atyám — tévé hozzá még a kislány — mert féltünk, ha nem esszük meg a mit nekünk ráztak a fáról a törökök, megtalálnak haragudni. — Tudom! . . . tudom .... és magatoknak sem hiányzott rá az étvágy. De csak ne fogadjátok ti atyátok szavát, majd sorba lel benneteket a hideg , és én nem győzöm az orvosságot fizetni. Míg a cseresnyétől kezdve a szöllőig a gyümölcs tart, soha sem fogy ki házamból az ispitály. A lánykák fris szakácsnék voltak. Sokkal előbb mint gondolná az ember, a vacsora készen volt. Három más lány asztalterítéshez fogott. Az is készen volt egy lementre. A tányérok, kések, villák, kanalak, poharak, palaczkok, mintha szárnyra keltek volna. Ripsz-rapszra ment minden dolog. Kettőnek a nyolcz közül mindig volt egy kis elintézendő pöröcskéje, kettő tánczolt, egy kifelé szaladt, egy befelé rohant, a két utolsónak pedig szakadatlanul valami zörgős és csattogást okozó holmivel volt dolga . . . mindnyájan pedig egyszerre kiáltottak, nevettek, és énekeltek. Illyen sorsot készítettek odafen öregebb Ritka Péter hadnagy uramnak, azonban ő már régen elhitette magával, hogy ennek igy kell lenni, ez másként nem lehet, s egykedvűen nézte maga előtt az élénk hadat, és ült karszékében mint egy nagy prépost, kit a templomban hét pap szolgál egyszerre. (Folytatjuk.) *