Vasárnapi Ujság – 1856
1856-01-06 / 1. szám - A titokteljes leány Magyarországról 7. oldal / Érdekességek
jegyeznünk, hogy a pipás nemes emberek kivételt képeztek e szabály alól, és csak a nem nemesekre szólott az.— Kiről mult dec. 23-ki 51-dik számunkan megemlékeztünk, Mickiewicz Ádám, a nagy lengyel költő árváinak neveltetését Dzialynski gróf és több poseni lengyel elvállalni igyekezett azon esetre, ha Czartoryski hűné elvállalja az őrködést neveltetésük felett. Dzialynski e szándékát a „Journal des Debats" párisi nagy napilap hozta köztudomásra.— Flegler Sándor, német író, egy 1855-ben Nürnbergben német nyelven kiadott könyvében, a német közönséggel Kölesei költőnket ismerteti meg, műveinek több sikerült fordítását is közölvén. Köleseiről és a magyar irodalomról, minden előitélet és részrehajlás nélkül elismeréssel és méltánylattal szól. Többek közt azt is mondja, hogy mig a német írók külföldi eredetiségek után kapkodva, már a csín (chinai) regényeket is lekezdik fordítani, addig a szomszédos, sok tekintetben tanulságos magyar irodalmat teljesen mellőzik. — És mi büszkék kezdünk lenni irodalmunkra és annak hőseire, íróinkra, — ő általuk jutunk azon dicsőséghez, hogy a külföld is becsül valamire bennünket. Egy nemzetnek irodalma kincse, azért pártoljuk minél buzgóbban azt. Vidéki hirek. Kolosvár, dec. 19-én. Egressy Gábor f. hó 16-án elhagyja városunkat. Helyette van itt Beranek családostól, előadásait karácsony kezdetével fogja megnyitni; itt van Tertschak flautás, második hangversenyét f. hó 16-án rendezé, de kevés sükerrel; itt van Valter Urbán műlovag (??) panorámástól, bodéstól, mindenestől! (üres zsebestől. . .) Szegény! sajnáljuk, nehogy megtaláljon bukni! — Hirlapunk is lesz hál' istennek újévre, mellyet Berde ur szerkesztene. Csak igyekezzék megfelelni Erdély jelen állásának, mi nem követelünk többet! . . . (Elég is. — Szerk.) — Dióhéjba szorítva ennyiből áll szellemi életünk jelenleg , az anyagit egyetlen szó fejezi ki, hogy — fázunk! De ez nem nagy újság, ugy hiszem, s önök is csak ugy fáznak bizonyosan mint mi, ha nem jobban, kivált mikor bérmentetlen leveleket kell fizetni. 1. 1. Huszt, dec. 18-án. Tisztelt szerkesztő ur! Az „adventi kiáltó szózat" indíta arra, hogy azon kétféle érzést, mellyek közöl egyik kellemesen, másik kellemetlenül érinté szívemet : szerkesztő ur becses lapjában nyilvánítsam. Midőn ugyanis most egy éve, országszerte méltán elterjedt s örömmel olvasott lapjára Önnek, előfizetés hirdettetett, én a nép közös gyüjtém — többeket összeállítva, az előfizetőket, nem nyereség (kegy példány) kívánásáért, mert casinonkban többnyire minden magyar lap találtatik, hanem egyrészről a nemzetiség pártolása, másrészről a nép tökélyesítése feküdvén szivemen, midőn uj év elején a „Vasárnapi Újság" megjelent, egy előfizetett közpolgár azt nyilvánitá , hogy „ugy tekinti a mit ezen újságért fizetett, mintha kenyérért adta volna." S ezen méltán történt elismerés az, mi véletlenül kellemesen érinté szivemet. — A másik pedig, — mi igen nyommasztólag hatott rám — az, hogy mostani előfizetésgyüjtés alkalmával, midőn uj előfizetőket is akarok megnyerni az ügynek, ugyancsak a nép közöl, s midőn már azon tanakodtak az illetők, hogy ketten vagy hárman járassák-e a lapot , közbe szól egy fájdalom , régi nemes családbeli magyar (?) „jobb annál egy icze bor atyafiak!" És nekem ezt elhallgatnom, eltűrnöm kellett, legfelebb is ezt gondolom : „Uram ! bocsásd meg neki , mert nem tudja mit szól." S most csupán az óhajtásom, hogy az én nyilatkozatom s az „adventi kiáltó szózat" hassa meg füleit ezen urnak és bosszuljon meg azzal, hogy — fizessen elő legalább a „Vasárnapi Ujság"-ra! Hikky Ferencz, ref. lelkész. Halál-hírek. Mult hónapban halt meg Jerney János, nagytudományu s fáradhatlan szorgalmú hazánkfia, keleti utazásairól a magyarok eredetének fürkészése végett híres; — feltalálá végre ősei valódi hónát. Az év első napján végezé élte utolsó napját Ilkey Mór, mint nemes keblű ifjú, az irodalom és művészet pártolója, méltán megsiratva. Alig egy év múlva követte előtte elment testvérét. Theodorovich Theodor, Tomori Anasztáz atyja, élte 74-ik évében meghalálozott. Mint derék hazafit, jó polgárt és tiszta lelkű embert méltán fájlalják mindazok, a kik közelről ismerék. Tárogató. 0 Újévi hireinket alig nyithatnék meg kedvesebbel, mint azon legmagasabb jótékonyság tudatásával, miszerint ő cs. k. ap. felsége mind azon hivatalnokoknak, kiknek fizetése csak 800 ftig, vagy azon alul terjed, drágasági pótlék adatását kegyeskedett elrendelni, melly a fizetés 15 százalékát teendi. *** A székely földön Marosszék egyik városában mulatságos eset történt. Egy rut zivataros este nagy jajgatva üjött egy czigány leány a megye sebészéhez, hogy az ő anyja meghítlt, jajjön vizgálja meg, ha elszabad-e már temetni? A sebész restelt ebben a moslék időben a várost végire kigyalogolni, s azt mondta a leányné:^ha meghalt az anyád, temessétek el az Istenadtát, nesze a halotti bizonyítvány. A leány azután elment a halotti bizonyitvánnyal a hatósághoz s ott kiadatta magának azt a néhány forintot, a mit a szegények pénztárából temetési költségekre szoktak adni. Azután haza ment a pénzzel az anyjához, a kinek esze ágában sem volt, hogy meghaljon, bort, pecsenyét vettek, összehitták az ismerősöket s reggelig vigadtak, mig a pénzben tartott; — a szegény halott tánczolt legtöbbet. Csak másnap sült aztán ki a gonosz tréfa. A czigányasszonyt befogták,leányostól, de már a pénznek vége volt, rajtuk nem lehetett azt megríni, sem a czigányasszonytól nem lehetett azt követelni, hogy haljon meg, ha bizonyítványt is kapott róla, s bize szerint a temetési költséget a jámbor sebésznek kellett visszafizetni a szegények pénztárába. Aztán ez is accidentia. A titokteljes leányzó Magyarországról! Német hírlapokban olvasunk egy csodálatos esetet, mellynek titka még megfejtésre vár. — Németországban Offenbach mellett 1853-ban egy leányt találtak, ki a világgal igen ismeretlennek látszott, és olly nyelvet beszélt, mellyet e vidéken nem értett senki. A leányt az offenbachi kerületi hatósághoz vitték, mellyel őt több vidéki helyekre elküldte, hogy tán ott találkozik, ki megérti nyelvét, de hasztalan, mindenkit megtudhattak az,hogy beszédében több érthető magyar szó is van. Végre az offenbachi városi tanács azon nemes határozatot hozta, hogy a leányt közköltségen kiképezteti, miszerint maga kereshesse kenyerét, mikor is majdan polgári joggal fogja megajándékozni. Azonnal egy tisztes családhoz adták oktatás végett a női házi dolgokban, varrásban stb. és tanítót járattak hozzá, ki a vallásban és német nyelvben oktassa. A lány semminemű írást vagy betűt nem ismert, mintegy 22 — 24 évesnek látszott, szőke hajjal, közép termettel, átalán kellemes külsővel, mindezek felül felette csinos és szemérmes. A kapera- és takarókötésen kivül egyéb munkához nem értett, de rövid időn nagy előhaladást tett, ugy hogy már németül jól beszél. Ennek folytán következőket lehete megtudni tőle. Gyermekkorában, mint visszaemlékszik, egy nagy házban lakott, mellynek három tornya volt. Itt volt ő mintegy 5 éves koráig anyjával az épület jobb szárnyában, mig a balban atyja egy testvére (kit ő „Ongkár"-nak ii) lakott, Henrik nevű fiával, öt éves lehetett, mikor egy reggelen anyja nagybátyjához vitte, szivélyesen elbúcsúzott tőle, mint szokott, aztán elkocsizott. Nagybátyja levitte őt a kertbe, hol egy magános helyen leült, amikor is egy magas, nagy szakálú férfi felkarolta és magával vitte, egy föld alatti erdei lakba, hol is egy 40—50 éves nőnek, kit Berthának hittak, adta át. E helyen 15 évet töltött. Elrablóját Bertha Eleasser-nek hívta, ki midőn otthon volt, soha nem volt szabiul elhagynia a szobát, csak távolléte alatt, mi pedig gyakorta hosszasabb időre nyúlt, sétált vele ki Bertha az erdőbe. Ételben s ápolásban semmi szükséget nem szenvedett, minden foglatossága a kötés volt, s valahányszor anyjáról tudakozódott, Bertha mindannyiszor könyökre fakadt és magára hagyta. Gyakran mutatott azonban neki egy emlékképecskét, melly anyja arczképét ábrázolá; e lakban látta először atyja arczképét is, ki fejér ruhában három rendjellel mellén volt lefestve. Később, midőn egy magyar nemes származású cs. kir. katonatiszt meglátogatá, azt mondta, hogy azéhoz hasonlít atyjának ruhája. Bertháról azt tudá, hogy az már nagyanyjánál is szolgált és az ő anyját hordozta ölében, kit nem egyszer vitt Temevárra (Temesvár), az ő édes atyja szüleihez, kiknél Eleasser volt. Továbbá azt is tudta, hogy anyjának atyja katona (katona) volt. Mikor már mintegy 8 éve, hogy ez erdei lakban volt, egyszer Bertha egy alig pár hónapos kis fiút hozott, kit Adolfnak hit. E kis társát ő szorgalmasan ápolta, s midőn az már 8 éves volt, Bertha ő reá melegebb ruhákat adott s egyszer reggel belép hozzá, és hivta hogy kövesse, édesanyjához viszi. A lány készséggel követte. Az erdőből egy magános házhoz jutottak, itt egy kocsira ültek és kevés megszakasztással 13 éjen és 12 napon át szakadatlanul utaztak, a 13-dik éjjelen egy erdő mellett megállt a kocsi, melly mihelyt kiszálltak belőle, azonnal tova nyargalt. Itt Bertha kezkenőt adott kezébe, mellyben némi élelemszer volt számára, aztán hevesen megcsókolta s eltávozott, mondván, hogy várja meg itt, mindjárt visszajön. De hasztalan várt, utána ment, az erdőben eltévedt, végre abból kijutva több viszontagságokon ment át, miközben ruhái elrongyosodtak, s anyja emlékképe is elveszett tőle, mellyet Bertha akasztott nyakába, midőn az erdei lakot elhagyták. Végre jó csillaga Offenbachba vezeté. Ekkor egy kerkenőt találtak nyakán, mellyre hihetőleg az ő neve : B. Karolina volt varrva. Legforróbb vágya mai napig is anyját és azután Berthát viszontlátni. Mindezeket tanítója, egy kiadott füzetkében irta le. — Eddig tart ez a csodálatos történet. Mi kénytelenek vagyunk némelly kétségünket kimondani a vizsgálók véleménye fölött. Ezek azt mondják, hogy a leány magyarul beszélt, de akik csak írás szerint értik a magyar szót, nem tudtak rajta eligazodni, miután az valami „patois" (lapos) tájszólás mód volt. Ez tehetetlen. A magyar nyelvben nincs illyen elfajzás; a tájszólás legfeljebb egyes betűket változtat meg, de a szavakat ki nem forgatja érzelmeikből, s aki az írás szerint tud magyarul, az megérti a nalóczot, a székelyt, a dunántúlit és a kecskemétit, valamint azok megértik egymást. Az egész magyar dialectusokbani eltérés legfeljebb annyit tesz, mint a berlini és bécsi külön kiejtések, amiket pedig azért, aki németül tud, megérthet. Még gyanúsabb körülmény az a tizenhárom nap és éjszaka való folytonos utazás, melly után valaki Magyarországból egyszerre csak Németországban terem, maga sem tudja hogyan. Ez a régi lovagkorban megjárta, de hogy mai világban valaki tizenhárom napig keresztül-kasul utazhassék az országban, anélkül, hogy valaki megszólítaná, hogy mutassa meg az ábrázatját, sőt a határon is túl mehessen, fedett hintóban, észrevétlenül, az határos a hihetlenséggel.