Vasárnapi Ujság – 1856
1856-05-11 / 19. szám - Az idegen. Mantovich Ferencz. Tomory A. ur által 20 aranynyal koszorúzott költői beszély 157. oldal / Költemények
158 Nem magamért esdek .... hanem e kis árvák Azok, a kik védő kezeidet várják!" Alig hangzottak el e szavak lelkében. Az ajtó megnyilik és egy férfi lép be. Arcza nemes, bátor . . . rajt vágy s reménységnek Egymásba olvadó sugárai égnek. Nem tétováz soká, elmondja, hogy mért jő. Gyöngéden tudatja véle , hogy ő kérő. Elmondja , hogy benne tiszta s szent a szándék, Melly szerint napjait boldogítni vágynék. S hogy a kis árváknak védő édes atyja Lesz, ki még erőtlen lépték támogatja. S megmutatja nékik az elrejtett útat, Melly a szent erénynek templomához juttat. „Jó özvegy — igy végzi—nem kérek most választ. Végy időt, és sorsod meggondolva válaszd." És ő gondol .... élet napot összetészen, Végre lelkében a határozat készen ,Előtted nincs rejtek .... te látod szent Isten! Hogy a hűség lángja nem aludt el itt benn. Özvegy-fátyolomat se csak azért teszem. Hogy ezzel árváim sorsát elintézzem. Köszönöm szent Isten, köszönöm fenéked. Szent kezed mutatta ezt a menedéket." IV. Es ugy lőn .... a szegény nőnek másod férje Mind azt, a mit szóval mint kérő igére Híven megtartotta : A nőnek hű férje lőn, s a gyermekeknek Gondos édes atyja. A nő kebelén a bánat elsimulhat. Boldog változás és kedvezőbb fordulat Támadt életében. Mint mikor derengőbb napok állanak be Zivataros télben. Gyászos életére másod nyár derült, Jótevő világot áraszt el körüle A felhőtelen nap. Sugara nem olly hév, a minő régen volt. De szendébb, tartósabb. Egy szép nyári reggel szól a gyermekekhez : „Kis fiam, leányom ma sokadalom lesz A szomszéd helységben. Mig azt atyátokkal megjárom, magatok Viseljétek szépen. Az öreg cselédnek szót fogadjatok ám .... Neked czifra bábot hozok kis leánykám .... Lesz rajt csipke, fátyol, Neked kis fiacskám pisztolyt, kardot, huszárt Mézes pogácsából." — Elmúlt a dél ... . feljött az alkony sugára. A boldog gyermekek ottan ülnek várva Alján a küszöbnek. Fel felsóhajtoznak : „Istenem, Istenem Millyen későn jőnek:" S amint ott ülnének a távolba nézve, ám a kis ajtón egy fáradt utas tér be : „Van valaki itthon?" Szól s hogy megpillantja őket, egy meleg köny Gyűl szemébe titkon. ,,Álmodom-e avagy higyek-e szememnek! Mint megszépült és mint megnőtt a két gyermek — Felsóhajt magában — A fiúcska hozzám hasonlít, a lányka Mint az anyja ollyan." „Szüleink nem jöttek még meg a vásárból De azért betérhetsz elfáradott vándor . Ajtónk mindig tárva Jámbor idegennek, s fáradt utazónak Elfogadására." Igy felel a gyermek tiszta nyilt beszéddel .... Az idegen betér és biztos fedélt lel, A hol megpihenhet. S végre lemoshatja izzadt arczáról az Uti port, a szennyet. „Jöttek közelembe, jöttek ide hozzám" — Szól az utas, szemét arczukon hordozván Boldog érzelemmel — A fiúcska bátor, a leány félénkebb, Közeledni nem mer. Végre testvérétől maga is példát vesz : Egyre közelebb megy a jó idegenhez . . . Most ott játszik térdén — Enyeleg az utas . . . közbe közbe egy-egy komoly kérdést tévén. S ők hiven felelnek, nyilt beszédök ollyan Mint a tiszta tükör, mint a kristály-folyam, Melly belátszik mélyen, Hol meg nem akad a kereső tekintet Homályos rejtélyen. Megtudja beszédök tiszta folyamából: Hogy atyjok nem él, és sírját sem tudják hol Csatákban elvérzett; S hogy egy jó emberben ők atyát lelének Anyjok pedig férjet. És hogy anyjok boldog, megjött régi kedve .... De azért a hős férj sincsen elfeledve, Emlékeznek róla : Szívok a derék hős dicső szent emlékét Könnyek közt gyászolja. „Ott feküdt ő; — mond a kis fiú; — körülte Nem volt a ki véres arczát letörülje, Sebét bekötözze; Ott feküdt a földön — tomboló paripák Taposák őt össze. Atyám, édes atyám, oda fenn a menyben! Emléked örökre élni fog lelkemben . . . És ha egykoron tán Újra védő kar kell a szegény hazának, Te leendsz a példány!" „Én pedig szól a lány — minden este, reggel Elmondom imámat összetett kezekkel , Temetői álmod, Nem ismert sírodban, legyen nyugodalmas És legyen megáldott!" A kis gyermekek ez ártatlan szavára, Egy meleg köny ömlik az utas arczára a szökdelő érképen Hogy senki se lássa, eltűnik szakálla Sűrű erdejében. Hanem a fiú, az utas kis barátja A magát elrejtő könycseppet meglátja. „Jó utas te szenvedsz .... Jer a kis szobában vetett ágy vár készen, Ottan megpihenhetsz. Hogy az alkonyfény is bucsut von a földtől A kapu megnyilik s a kocsi megzördül, elalszik a komondor örömvonulásán, hogy megérkezének A sokadalomból. Van öröm, vidámság . . . nevetnek, ugrálnak A sok ajándéknak, a vásárfiának , Ott az aranyos báb, A mézeskalács síp . . . nem tudják mellyiknek Örüljenek inkább. Egyszer a kis fiú hangja csendesebb lesz S esdő tekintettel így szól testvéréhez : ,,Lasabban örvendjük Édes kis testvérem, hogy a szegény utas Álmát el ne verjük." — Ö pedig nem aludt . . . mindent hallott, látott Boldog, szerencsésnek tudja a családot. A férj s nő bizalmas Beszédének minden hangjából szavából, Boldogságot olvas. Feljött a hold .... a már késő éjszakában A még éber utas igy beszél magában : Éljetek békében Jó gyermekeim, nőm, csendes boldogságtok Én össze nem tépem. Én a végső harczban, a bősz ütközetben A csatával úgy is mindent elvesztettem — Jobb nekem a sirban , Ott a szenvedések, ott a csalódások Fájó sebén ír van." Igy beszél csak tőle érthető szavakkal, Azután felkél és világot gyújt halkkal, S csendében az éjnek, A mécs világánál egy kis levelet ir Aluvó nejének. Bevégzi azt . . . akkor egy sóhajt emelvén Visszatér az ágyhoz s tőrével dult keblén Megnyitja a sebet, Mellyet a csatáknak részében kapott volt, Melly még be nem hegedt. A fogyó mécsesnek halovány világa Egyre kétesebb fényt hint az éjszakába, S midőn végsőt lobban Végsőhajtás hallszik .... a boldog családnak Házánál halott van. V. A nap fényes arcza már magasan égett. Bemennek megnézni a szegény vendéget: Mi okból nem ébred, mért alszik olly hosszan ? Kérdi aggódva a gondos házi asszony. Jó asszony olvasd el azt a kis levelet : Kérdésedre meg van benne a felelet. „Bocsáss meg — igy olvas — egykor drága hölgyem! Hogy nyugvó keserved egy perczig felköltem, Átvonuló felhő lesz az kebeledben, Melly a milly hamar gyűlt, épen ugy ellebben . . . Életemnek vége . . . nehezült porházom Szenvedő lelkemről végre most lezárom. Jobb nekem igy . . . élve mért lépnék közétek : Hiszen ez esetben a te tetted vétek. A sors úgy akarta, hogy csupán halottan vehessek részt a ti boldogságotokban. Magadat ne vádold . . . bánattal, keservvel Bűnre képtelen jó lelkedet ne terheld. Avagy mért terhelnéd?! üli te nem vagy vétkes E csapást mirajtunk a sors vitte véghez. Ezért légy boldog, és szived örömében Semmi fordulat, vagy változás ne légyen. Gondold , hogy sírom egy könyörületes kéz Csak közelebb hozta — ebből áll az egész." Tovább nem olvashat fájdalomtól némán Függ felismert férje hűlt por omladékán. „Jertek gyermekeim! — megszólal végtére — Boruljunk atyátok nemes kebelére."