Vasárnapi Ujság – 1856
1856-05-18 / 20. szám - A bányász életéből. Hudák E. 170. oldal / Elbeszélések
170 látásaikra és feljelentésökre azt pünkösd után következő második csütörtökre tette által; s azóta ezen napon is ünnepelték a hivek, feltűnő czeremoniákkal,— először is ott helyben, Leodiumban, utóbb más helyeken és országokban; későbben, azaz 1611. óta Magyarországban is, a melly évben t. i. hazánkban az ünnepek rendbe szedettek. Ez ünnephez magukat a hivek böjtölés és különös imák által készitették. Magán az ünnepen pompás járdolat tartatott, és a szent sakramentom ekkor már csak egy elemben az utczákon meghordoztatott. Az ünnephez való szertartást, egyházi szolgálatot és imákat a hires dominicanus Aquinói Tamás irta meg és formulázta, melly művéért neki a római pápa egy ezüst galambot küldött ajándékul. Ez a mű szolgál sinormértékül ma is az ünnepnek szertartásához, mellyeket teljes fényökben főleg nagy városokon lehet látni. Igy például a birodalmi székvárosban Bécsben az urnapi processio a szent István mártyr templomából indul ki, és a főutczákon körutat téve, ismét oda is tér vissza. A császári királyi összes család, melly szokás szerint minden udvari környezetével véle megy, az áldozatot szerfölött emeli és fényessé teszi. A szentséget drága szövetű mennyezet alatt a bécsi érsek viszi. Az egész processio folytán összeszólnak a székváros minden templomainak harangjai. Valami impozáns látomány, kivált idegenekre nézve! Az Úrnap czimet, melylyel szentirásban a vasárnap jeleltetik (Jelen. 1,10.) ez ünnep egyedül magyar nyelven viseli, czíme levén német nyelven : ,,Frohnleichnamsfesti( (szent holttest ünnepe), — a római egyház nyelvén pedig a tridenti zsinat óta Festum Corporis Christi (Krisztus testének ünnepe), azaz : a megáldatott ostyának és az elváltozásnak, mint a római katholikus egyház megkülönböztető jellegének tiszteletére rendelt külön ünnep. 5 -1- 9 --15. .. A bányász életéből. I. El födi a vidéket. Az ég koromsötét, s egy árva csillag sem ragyog; a jéghideg zápor csak úgy szakad, és a dühöngő vihar hatalmas ködfoltokat kerget a hegyhátakon. A sötét gomolyban fekvő város tornyán reggeli hármat kong az óra. A toronyőr meghúzza a harangot és az üvöltő szél a völgyön végig hajtja a szakadozott hangokat. A felharang elnémul. — Kevés idő múlva halvány fény jelenik meg egyes szétszórt kunyhók kis ablakain. A bányász — mert neki szól a reggeli három — gyertyát gyújt és elhagyja kemény nyughelyét. Készül, csendesen, nesztelenül. Övéi nyugszanak még. Kisdedes arczain könnyű mosoly játszik. Álmodnak. Édes álom fogja őket körül. Az ifjúság, a derültség kora; játszik és örül, örül és játszik, és ha álmodik, szépet álmodik. Ki ne szeretné e csendes képet — merő ellentétét a kin zúgó viharnak — nézni? de őt, az apát, a családja gondját viselőt, kötelessége hívja. Búcsútekintetet vet övéire, nesztelenül hagyja el a szobát, óvatosan teszi be maga mögött a pitvar rívó ajtaját s nyugton lép a bár szegényes, de meleg hajlékból a zivatar harczába. Biztos léptekkel halad végig a néma utczákon. Mindnyája üres. Embert sehol sem lát; még az éter is valamelly zugba meghúzta magát; minden kapu zárva, minden ablak sötét. Kiérve a város végére — ott érzi csak a szélnek egész haragját! Az őszi zápor verdesi prczáját, nem nehezteli, hallgatva halad rendeltetése helyére, a hegy oldalához támasztott bányaházba. Miért is neheztelne? Megszokta ő a sanyarúságot , hisz a bányász szegénységben születik s szegénységben hal el. Kincse derült kedélye. Tud ö nélkülözni, ásson bár kincseket. Míg mi elmélkedtünk, emberünk felért a bányaházba. Oda gyűlt többi társa is. Mind komoly, mind hallgatag. Utoljára belép a bányaügyelő is. Az összegyűltek térdre esnek, imádkoznak : „Mennyei atyánk, áld meg benned bízó fiaidat!" A bányamécseiket meggyújtják s eltűnnek az aknában. Pinczeszerü nyíláson keresztül egy meglehetősen tágas, vízirányosan a hegy belsejébe vivő folyosóforma bányamenetbe lépünk. A folyosó két oldala és teteje faragott fával van befalazva, alja egész hosszában középen keskeny deszka fekszik. Eddig semmi különöst nem látunk. Az ür azonban, mellyben járunk, lassankint mindig összébb szorul. Mentül tovább hatolunk, annál pinczeszerübb a levegő, annál vizesebb és sikamlósb a föld lábunk alatt. A bányamenet most már egészen kőbe van vágva. Fejünk felett, alig arasznyira, függnek mindenféle rendetlenül tört, hasadt hegyes éles sziklák; mécsünk veres fénye homályosan töretik meg a leszivárgó nedvességben , egyébként előttünk, mögöttünk mindenütt él, átláthathatlan, koromsötét. A síri csendet enlépteink hangjánál és a le lehulló cseppek tompa loccsanásánál egyéb mi sem zavarja. „Lassan atyámfia, lassan itt jobbra bányakürtő van, nem ugyan szerfelett mély, azonban tökéletesen elég arra, hogy kezed lábad kificzamodjék, ha valahogy beleesnél. — Így, így csak lassan túl volnánk e bajos helyen!" „Hajolj meg atyámfia!" — Ejnye! ! „Mi baj! Sziklához ütötted fejedet, bányában nem ritkaság!" „Hajolj atyámfia, hajolj! itt át kell szorulnunk, oldalvást, összegörnyedve, négykézláb mászva, vagy ahogy épen tudunk. — Sóhajtozol? Ne türelmetlenkedjél! Széles az alföld országútja, de keskeny az út, mellyen a bányász, homloka verejtékében, a halállal számtalanszor találkozik!" Átvergődve e bajos helyen tágasabb űrbe lépünk, de alig fogtunk mellünk és karjaink némi kiigazításához, hatalmas durranás éri füleinket. A hegy megrázkódik, szived eláll, még a lehellet is tüdődbe visszaszorul. Lelkedet Istennek ajánlod, s várod a jövőket. „Igen atyámfia,igen, legyen irgalmas Istenünk nekünk, és mind azoknak, kik itt alant, távol a nap rózsafényétől mindennapi kenyereket keresik. Most azonban ne csüggedj, nem történt baj. A hatalmas durranás lőpor által történt sziklarepesztés volt." Zörejt hallunk. Szekérzörej. Csudálkozol, itt alant szekérzörej! S csakugyan az, bár ostorcsattanás, lónógatás nem hallik. A bányamenet talapján fekvő keskeny deszkán suhancz szalad s bányatalicskán viszi kifelé a lőpor által szétvetett szikladarabokat. Tovább haladva több mécset veszünk észre. Szinte jól esik, hogy valahára világosságot látunk. Az ár megtágul. Jobbra, balra több bányász sürög, forog, kapával, bányapöröllyel, kosárral kezében. Közelebb lépünk. „Szerencse rád!" hangzik mindkét oldalról. Körültekintünk. De máskép van itt minden! Fölülről nem csöpög a víz, oldalról nem ragad sár a ruhára. Jobbra balra, alul felül , mind fénylik, csillog és sárga fényben úszik. „Atyámfia, itt terem az érez !" Megsodrod bajuszodat, s újdon új kömöczi jut eszedbe. Megálljunk csak; ez itt nem aranyércz, ez csak réz, mellyböl nem fényes körmöczit, hanem csak szerény krajczárokat vernek." De mi ez? Mögöttünk zaj támad, kiáltó hangok mindenfelül; a bányászok felkapják mécseiket és elsietnek. Valahol szerencsétlenség esett. Siessünk a többi után ! Az akna alá érve, szomorú látványt találunk. Pajtásai hoznak egy bányászt, hallgatva lépdelnek, lassan, óvatosan. A szerencsétlen szeme zárt, arcza halvány, karja lelóg. Ácsa volt ő a bányának? Kötélén leereszték a boldogtalant az aknába, hogy igazítaná ki az akna közfalát. Ott, kötélén ég és föld között függve dolgozott, dolgozott, míg a mécs kétes világánál eltévesztette a vágást; éles baltája átmetszette a kötelet, s a boldogtalan lezuhant a sötét mélységbe. Borzadás fog körül mindkettőnket, s sietünk a rémülés e helyéről. A félelem gyorsítja lépteinket, s míg lihegve felérünk az akna egymás felett álló lábjóin, addig a szerencsétlent is felvontatják az aknán. Míg mi hálát adva az ég urának, ki szerencsésen kivezetett bennünket a mélységből, kilépünk ismét a mosolygó égbolt alá, a nap ragyogó fényébe, addig a szerencsétlent lágy gyepre terítik pajtásai. Kis idő multával felnyitja szemeit, mélyen sóhajt, s megint behúnja pilláit. Ott fekszik törötten, félholtan, egy tagja sem mozdul. Boldogtalan családapa! Feleséged nyugodtan sodorja rokkája fonalát — gyermekeid dalolva játszanak a szegényes kunyhó ajtaja előtt — egyikök sem sejti atyjuk sorsát, egyikök sem sejti, hogy koldusbotra jutának.