Vasárnapi Ujság – 1856
1856-10-05 / 40. szám - A rézpataki lelkész. Jókai Mór (1 kép) 345. oldal / Elbeszélések
A „Vasárnapi újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. Előfizetési dij julius—decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai után a „Politikai újdonságokkal" együtt csupán fsak .t ft. pp.Az előfizetési dij a „Vasárnapi újság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó A rézpataki lelkész. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. Micsoda pálya az, mellyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis? Micsoda pálya az, mellyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom ? Micsoda pálya az, mellynek követői legszegényebbek, s még is legboldogabbak ? Micsoda pálya az, melly legközelebb visz az égi boldogsághoz s legtávolabb a földi örömöktől ? Egy illyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani. •* * Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, melly néven, mint tudjuk egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon. Körül nagyobbrészt orosz és ruthén ajkú népek falvai fekszenek, mik közt soknak még most is magyar neve van, de a lakosok már nem tudják azt egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi tősgyökeres magyar hangzású van még. Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint elődeik. A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, ugy fekszik közöttük, utolsó örpontja a magyarságnak. Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, de szorgalmasak, az országút fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta, gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű. A felső vidékről jött magyar fuvaros, sár szombat napon érkezett, örömest megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint. Tiz mérföldnyi kerületben ügy sem talál azután megint semmi házat, a hol nyelvét megértik. Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója Volt a jámbor népnek e lelki élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig birt járni a lábán s csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hivek nem sokat értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanultak volna a sokszor elmondott igéket. A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt; nem volt, aki javitást szorgalmazzon. A hivek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez, hogy küldjenek jó öreg tiszteletésük mellé fiatal segédet, ki a nép lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig, de sohasem akadt, a ki óhajtásukat meghallgatta volna. Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül ollyan, akinek kedve lett volna Rézpatakon segédnek lenni. Még a főtanoda teremében megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a rézpataki állapotokkal; s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom tárgya, a kinek Rézpatak maradt. Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt, Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény ekklesiácskában, hol a legatusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem fedezte az elkoptatott csizma árát: illyen helyről nem igen kedves emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé. Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig leány cselédé, mert férfi nem szegődnék olly díjra; hát még ollyan szegény helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imigy amugy fizetett jövedelméből s csupán mérsékelt földesuri kegydij teszi képessé a megélhetésre. Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig. Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt, nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel, és a mellett igen jámbor és kegyes magaviselettel. Nem sokára valami Tokajig sót szállitó szekérrel visszatértében elszállitaták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről, s kereket kötni, szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni, verni, mert az mind az Isten teremtése,s az embernek azért adatott fölötte hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; ollyan szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes. Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engednie. Azonfelül reggel, délben, estve terített asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá; s tartani lehetett tőle, hogy mint a féle ujabb korbeli ifjoncz, majd nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a rector, az egyházfi, mind előre féltek tőle, s titkon leszólták magukban : „Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne csavarogjon a vallás szégyenére : valami szörnyű simplex fráter, akinek nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy bűnt elkövetett ifjú, aki meglakolni küldetik most ide ?" Kinek jutott volna ollyasmi eszébe, hogy mivelt, becsületes, és eszes ifjú önkényt választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást, legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán