Vasárnapi Ujság – 1857

1857-01-25 / 4. szám - A Dom Miguel ezred hajdan és most (képpel). Vas Gereben 32. oldal / Elbeszélések

33 Ezer meg ezer ember szaladt össze e látványra, s az őrállás előtt­ dohányzó tizedest megkérdi egy magyar ember : ,Földi, — mit bámul ez a jámbor népség." „A fehér zászlót nézi, uram!" mondja a tizedes. ,Nojsz azt én is látom, de hát mit jelent az?" „Csak annyit, uram, hogy nincsen rab az egész ezredben."­­Micsoda ezred ez a vörös hajtókás?" kérdi az ur. „A Dom Miguel ezred, uram, ha talán hallotta hitét nagy Ma­gyarországon." Mondja a tizedes ollyan büszkeséggel, mint ha most lépné meg határát egy nagy uradalomnak, s az utolsó lépésnél azt mondaná : ez a darab föld az enym­­! Az ur megemelinté kalapját a Dom Miguel szóra, aztán kezet fogott a tizedessel még pedig olly keményen, mintha az egész ez­rednek egy keze volna, s épen most a tizedesé volna. ,Hogy hívják az ezredest?" „D mentünk apja!" nak hívják uram, — mondja a tizedes, — az a rege-E szavakat olly szent meggyőződéssel mondá el a tizedes, hogy most már a magya­rázattal is adósak marad­tunk, ha­nem ezt az adóssá­got tüs­tént le is is rójuk. het Alig le­n­a­gyobb bö­c­s­ü­l­e­t­e valamelly osztrák ezrednek, mintha csatában legelő­ször kül­dik tűzbe, békében pedig Bécsb­en van a tör­zse. Ilyen kitünte­tett ez­­­red most Dom Miguel ezred, mellynek épen ollyan ezredese van most is, hogy az egész ezred édes apjá­nak tartja. Ezen édes apának megvan azon erkölcse, mi minden édes apá­nak megvan, hogy gyermekét legjobban szereti, és nem is hiszi, hogy annál különb fiu legyen széles e világon. Ezt a tulajdonságot mások gyengeségnek tartják, én erkölcs­nek mondom az ezredes úrban, mert az ezredes úr kedves gyerme­keit nem kényezteti el, s akár­hányszor szemeivel látta, hogy az ő fiai csupa engedelmességből meg is tudnak halni. Ennél nagyobb engedelmességet az édes­apa sem kivánhat kedves fiaitól, hanem a fiuk is jól tudják, hogy az ezredes urat miért hivják édes­apjuknak. Az ezredes urat hallaná valaki, milly büszke akármellyik közlegényre, s ha már annyi ezer derék fiu kész halálra menni egy emberért, ő meg szintolly kész meghalni ezen jó fiukért, kik­nek becsü­letét drága kincsként őrzi. A Dom Miguel-ezrednek zenekara méltó jeles, hogy a kitün­tetett ezrednek büszkesége legyen, s a­hol a bécsi ember meglátja a vörös hajtókás zenekart, tódul a jó csárdásokat hallani, s a csinos fiukat nézni, kik a laktanyában a tömeg közé keveredve, mint meg­annyi házi­gazdák szívesen látják a kedves vendégeket. A mult évben bizonyos alkalommal a laktanyában játszván a zenekar, a bécsi előkelő világ nagy kedvvel hallgatá a zenedarabo­kat, s ugyanezen alkalommal egy előkelő szép hölgy drága karpe­czét elveszté a laktanya udvarán. Néhány órával később az ezredeshez menvén, esengve kéré, tudakoltatná meg a kaszárnyában, nem lelte-e meg valaki a kato­nák közül a karpereczet, melly magában is szerfölött értékes, de értékesebb, mint emlék, s igy a hölgy nehéz szívvel viselné a vesz­teséget. ,Ha Dom Miguel találta meg, — asszonyom, — szól az ezre­des, jótállok, meglesz!" „Bajos dolog jótállni, mosolyog a hölgy, — nem is gondolva, hogy az ezredes milly nagy nyomatékkal hívja saját katonáit Dom Migueleknek." ,Ismételve mondom, — szól az ezredes, — ha Dom Miguel találta meg, akkor már be is jelentette!" Fejezi be a beszédet, egy­szersmind a napos tis­ztért k­ü­l­d­e, hogy dolgot mi­n­nél hama­rább elin­tézhesse, s a meg­igéré hölgy­nek, hogy egy óra alatt tu­d­ó­s itn­i fogja! A jelen­tést mind­járt meg­hozta napos a tiszt, egy­szersmind a karpere­czet is az asztalra helyezé, jelentvén, hogy egy fiatal köz­ember lel­te meg a földön, azonnal az s őrházban tette le. Az ezredes ezt igen természetesnek találta, hisz Dom Miguel nem is tehet máskép, hanem azért a fiút magához rendelé, s a me­reven megálló fiút előbb végig nézve, aztán egész atyai bizalommal mondja neki: ,Fiam, te találtad ezt a karpereczet?' „Igen is, méltóságos uram.'­,S rögtön bejelented ?' „Igen is, bejelentem, méltóságos uram!" ,Ember vagy, Dom Miguel,' — mondja az ezredes gyönyör­ködve a fiúban, aztán pedig a karpereczet fölvévén az asztalról mondja : „Ezt a karpereczet elviszed most azon asszonysághoz, ki ezt elveszitette. A fiu elvörösödött ugy, hogy a hajtóka nem volt pirosabb, mint az egészséges arcz, mellyre valami szégyen ült ki. .Méltóságos uram,— kérdi a fiu,— muszáj nekem ezt elvinni?" „Miért kérded, fiam?" .Ha én ezt oda viszem, majd azt találja gondolni az az uri as­­szonyság, hogy én ezért valamit várok." Kis-Szeben. — (Lásd a szöveget 34-ik oldalon.)

Next