Vasárnapi Ujság – 1858
1858-05-23 / 21. szám - Lisznyai Kálmán; Tyutyu és Czinka Panni 242. oldal / Költemények
219 összetépve maga előtt kerget a szél, a nép ugy nevez , hogy ,ördögszekér." És csodálatos! a rózsabokor máig is ott virit a zöld halom tetején, pedig senki sem ápolja, s a kőhányás most is tele van iringó tüskével, pedig egyre hajigálják rá a követ az azon menők. (Folytatása következik.) Tyutyu és Czinka Panna. *) Költői beszély. (Gr. Fáy Istvánnak, a legrégibb magyar nóták, dallamok, költői kedélyii búvárának s terjesztőjének tiszteletteljes üdvözletül.) Faluvégén czigánysor áll, Öreg fűzfák árnyainál, Ürgemezőn, patakszélen, A temető közelében. Temetőnél egy kis erdő, Félig lombos, félig meddő , Mert a fele vadon csalit. Mégis tündérvilág foly itt. E világ kezdete s vége O o Itt van két sziv közepébe, S ezt folytatják szép, jó móddal, Csókkal és hegedűszóval : A hegedűs Tyutyu czigány S Czinka Panna czigányleány. E sziv tied Tyutyu czigány, S szerelmes szép czigányleány ! A ti szivetek olly boldog! Egymás mellett a kunyhótok : Két jó, szelid, szárnyas vendég Tiveletek mulat mindég : Egy szeliditett vadgalamb, Melly el nem száll, csupán alant Él, szép Czinka Panna körül, — Mint játszótárs, karjára ül, Onnan eszik búzaszemet, — Gyönyörködteti a szemet , Fehér szine, mozdulása, S a fület édes bugása, S a lelket szép szelídsége, — — Hát Panna gyönyörűsége?] Ép mint a csillagos este, Barna bársony egész teste, Kebelének barna halma Ollyan mint a gránátalma. Göndörösen omló haja, Ép mint a felhők sóhaja, A pára, olly lágy, lebegő, Ah millyen szép ködalak ő! Piros vadmályva hajában, Kék kaláris a nyakában, Pillantása Tyutyu előtt Majd meggyújtja a levegőt S ollyan tündér tűzzel éget, Hogy azt hihetnéd igézet. — Így sétál Panna mezítláb Tyutyujával följebb alább, Patakparton, fűzek árnyán, Viritó lágy gyepen járván, Madarak társaságában, Nyilt vadvirágok sorában, — Szépen egymás mellé ülnek, Dalt gondolnak, hegedülnek, S hol az egyik, hol a másik Dalol, nevet, könytül ázik, S köztük a nóta, mint árva, Sirva születik világra, — S bármilly nagy a nyomorúság, Ollyan boldogan dúdolják ,Be szeretem az életem! Hogyha velem a szerelem Mig szép dal van, szép lány, virág, Kinevetlek, dudar világ! — A Czinka Panna galambja A hegedűt ugy megszokta : Hogyha Panna soká hallgat, S ő hegedűszót nem hallhat, Riröppen, ellepi vállát, Megcsipkedi gyenge állát, S addig veri szárnyaival Mig csak föl nem hangzik a dal, Mig csak rá nem húzza Panni, Ekkor csókot szokott adni, S ha a dal lassúja hallik , Galamb a nótán elalszik S csendes hegedűszó mellett Álmodik ő is szerelmet! S — mond Panna : Isten áldása Neki e galamb szokása, — Hogyha ez nem gerjelne, hát Nem csinálna annyi nótát, — Ez a galamb, azt hiszem már, Tán valami csodamadár! Hát Tyutyunál ki a vendég A ki vele mulat mindég? Hát egy rongyos öreg gólya, _ Mintha csak atyafi volna Olly nagy bizodalommal jár közöttük e legjobb madár. A rajkók most is számára Fognak kigyót vacsorára, S együtt fördenek a tóba, S álldogálnak az ajtóba, Honnan felszáll kelepelve Kukoriczaszártödelre S onnan nézel a világba Naphosszat is egy folytába. Régen özvegy, nincsen párja, Ő nála így jobban járja, — Nagy orrú feleségével Egész lemondó békével Sok fiakat nevelének Pompás czigánypecsenyének. S — immáron Tyutyu szolgája, Ugy hívják : ,Tyutyu gólyáj ..., Székiben egész vidéken, Hires e vén gólya régen. Mintha volna hű apródja, Hátán hegedűjét hordja Tyutyu után, ha Tyutyu tán Ollykor eleiandalodván Kiballag a kis erdőbe, Az ákáczos temetőbe, Magánosan hegedülni, Mélán, szomorún fütyülni, Nótát gondolni, csinálni , Ott mellette szokott állni E vén gólya, gondolkodva, Egy lábon, néha álmodva, Messze boldog Indiákról, Ezüst tóban a békákról. De ha szól a csendes nóta, Nem kell neki a kabócza, Melly ott ugrik orra előtt, A lágy dal ugy bájolja őt, — ' Oh hogy ha szól a hegedű, Ollyan nyájas tekintetű ! S az ember, szeméből látja : A hegedűszót imádja S a gazdáját ugy szereti, Szintúgy roszul esik neki , Hogy össze nem csókolhatja Hegyes orrának miatta! S mérgesen egyet kelepel, Ugy áll az ürgedombra fel, Ugy lesi, ugy oda vigyáz A lyukra, jó ürgevadász, — Ürgét vadász gazdájának, Egeret pedig magának. S ha talán nem foghat ürgét, Mert az ürge sokkal fürgébb, Kapdossa, terjesztvén szárnyat, Röptiben a kabóczákat. — Szegény Tyutyu dicső czigány! S Czinka Panna aranyleány! Most már Tyutyu — menyasszonya, Egészen a tulajdona, Minden ize, porczikája, Fehér foga, piros szája, — ,Ha fekete angyal volna így nézne, igy járna, szólna, — Igy szól tréfásan Tyutyuja ,Szivem mennyei batyuja, Mindég azon hordalak, én Legboldogabb czigány legény, Huzzuk rá, kincsem, egymásnak, Édes szerelemvallásnak! . . S — hogyha csinálnak egy nótát, Bele két sziv egy lelket ád, És azonnal, meg nem állják, Kézzel lábbal megpróbálják, Azonnal tánczolnak rája, Kettecskén , ő s a babája. S úgy érzik, hogy hol a hiba, Hol kell jobban kihúzni a Hangot avvagy sülyeszteni, Simítani, erjeszteni, — Hogy ha a csárdában hallják Háromatánczosnak vallják S azt kérdezik : Tyutyu, te! . . . hát Honnan loptad ezt a nótát? S azt feleli : az Istentől, ,Búbánattól, szerelemtől, — S — igy születik a jó csárdás, A magyarnak : istenáldás. Aztán Tyutyu maga húzza, Az üdvösséget lehúzza A mennyből 8 egy csókba fojtja, S e fojtott csók üdve vonja Végnélküli ölelésre, Édes titkos kedvtelésre. Aztán a lakodalomra Keres ü mennek egy nyomra. Együtt mennek a faluba, Megnémul most minden duda, Őt hallgatják a dudások, A legesjobb furulyások, Dalos leányok, legények, A gyerekek, meg a vének. Az eszterhéj alá állnak, És ,szerencsét muzsikálnak' Innét meg a paphoz jőnek, Tetszik a tisztelendőnek S tőle a templom elébe Mennek együtt szép rendébe, Hol térden állva ráhúzzák A legrégibb öreg nótát Az Isten tiszteletére S innen behallik az égbe. Aztán szilaj örömlárma között viszik a kocsmába A legények Tyutyut s Pannát, S dicsérettel elhalmozzák : A muzsikád Tyutyul Valóságos égi manna! Panna! Szárnyas angyaloknak való Gyönyörűség, mennyei jó! S e boldogság épülete, Mellynek még nem volt födele, Összeomlott egy perez alatt : Czinka Panna — halva Egy hirtelen betegségben, maradt! S most már ott szeret az égben, Ott búsul az üdvösségben, Várja Tyutyut — és már régen! — Tyutyu pedig, ahő szegény Itt maradt a föld kerekén, Hogy azt lehessen regélni, Miként lehet halva élni! — És mindenki hadd vallja meg : Hogy van , aki százszor hal meg Egyetlenegy pillanatban, Szivhasgató búbánatban. Illy bút még senki sem látott, Elhervasztja a virágot, Ha rátekint orózájával, Szeme megtört sugarával. Forró könyeitől végre A kő is hamuvá égne, De nála a eziv, a kebel, Hangokba oszlik, ugy hal el S föltámad hegedűjében, — Illy élethalálcserében Sinlik még erosz világon, Mint egy fa a pusztaságon, Nem lehet meghalni neki, Hegedűje nem engedi. Egész nap is egy helyben áll, Ég felé néz s ugy muzsikál. Oszt őrülten járkál Tyutyu, Hóna alatt van egy batyu, Szive mellett s e batyuban Egész élete benne van, Abba van pakolva lelke, S már e nélkül nem élhetne , Oh mert ez a hegedűje, S egy perezre se vállhat tűle. Az a perez halála volna Ha ez a szent fa nem szólna, Az a mese róla , hogy a Paradicsomfa dereka, Hogy tündérek készitették, Varázsírral kenegették, S húrja : angyalok hajszála, Síró boldogság : nótája. — Nem jár már a kis erdőbe, Egyedül a temetőbe, Menyasszonya sirhalmára Lelefekezik éjszakára, Csók s virággal koszorúzza, S a sírkereszteknek húzza, Ott szokott nótát csinálni, Isteni titkot találni, Mellyet húrjain kifejez, Melly ott a hangokon evez, Mégis magyarázhatatlan : — Nótáinkban olly titok van. Panna galambja eleve LTjra vadgalambbá leve , Neki száll a vad erdőnek, S néha bús búgással jő meg, S Czinka Panna sirja felett Mint egy szent szellem ugy lebeg. — S a gólya már nagyon öreg, Gazdája után kesereg, — S nem bir szállni, nem bir járni, Mindég urát szokta várni, — De az csak nem jön ! . . . S merre jár Nem tudja a gólyamadár, Nem tudja mi történt vele, Sírhatna, olly bús élete. S egyszer csak hegedűszót hall : Nagyott csattant szárnyaival S örömében — szive repedt! S a czigánygunyhó sírja lett! Igy pusztultak el mindnyájan ! Szenvedésben, csalódásban. — *) Tyutyu és Czinka Panna falusi czigánylegény és czigányleány, két falusi, legalsóbb fokú szegény muzsikus czigánycsalád ivadékai, — temérdek régi magyar nóta, csárdás ismeretlen szerzői, mellyek a többi czigánybandák s énekzs l<ányok, dudások utján hagyományszerüleg maradtak fenn a nép közt, — az volt boldog falu, a melly őket népünnepekre, lakodalmakra megnyerhette, s több mesés történetek forognak a nép közt életmódjukról, becsületességükről, szerelmükről. — Eredeti s mindenben költőies, regényes egyéniségük s szokásaiknál fogva, e legszenvedőbb népfaj legalsó rétege is méltó arra, hogy rongyos kunyhóikról, mellyek mintegy a zene iránti legforróbb szenvedély fészkei, megemlékezzék s megzendüljön a tisztább, emelkedettebb költészet. — Szerzeményeik közös régi zenegyűjteményében gróf Fáy István is igér egy párt közleni. L- K