Vasárnapi Ujság – 1858
1858-05-23 / 21. szám - A magyar Tempevölgy (Balatonvidék) (16 képpel). Jókai Mór 241. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti művek
meg A Vasárnapi Újság hetenként egyszer nagy negyedrétben egy és fél íven jelenik , vagy postai úton a Politikai Újdonságokkal együtt 4 ft. pp. — Az előfizetési dija . — Előfizetési dij január-juniusig, az.U.7. : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve | Vasárnapi Újság kiadó-hivatalához (egyetem-utcza 4. szám) bérmentve utasítandó. A magyar Temperfrigy. Regényes tájleirás JÓKAI MÓRTÓL. (folytatás.) A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, melly regényes utjának czélja. A ki idáig is meg van elégedve sorsával, az a fedezeten marad s visszatéret vagy lefekszik s végig aluszsza az egész délutánt, vagy újra végig nézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. A ki azonban megérti azt a vágyat, melly e távol látszó romok után vonzza a szivet, az kiszáll Keszthelyen s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balaton-Füredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong. Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt, a ki keresztül megy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, mellyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének nem szavakban, hanem tettekben. Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, mellynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy irott imakönyve, melly annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót nem lehet találni; a miből az a tanúság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, amit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos miveltség mellett tökéletesen ellehet nyelvünk minden idegen kifejezéstől. A könyvtárban különösen egy férfi arczkép vonja magára a figyelmet; egy középkori magyar hős alakja; kinek szabályos finom vonásait a ki egyszer látta, soha többet el nem felejti; nagy,mélázó kék szemeiben, megszólalásra kész ajakon valami élni látszik, a mi soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arczu férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós; korának és honának kedvencze, az édes tollú, éles kardú hős-költő, ki irt nagy diadalokról, s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, mig végre őt is ledönté a bőszült kritika, mint mondják egy vaddisznó képében. Meglehet,hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz bírálatot, melly a megirigyelt férfit elvette azoktól, a kik ollyan nagyon szerették .... Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, mellynek minden kövét összegyüjté a regék irója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika, Rezi, völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Mégsem hiába hullt hát, ahol elhullt a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könye; a fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte. Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hírüket, ismerje meg Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való vér. A ki még többet is akar tudni, kérdezze meg sorban a falvak öregeit, az írástudó jegyzőket, a tanítókat, minden dombról, minden kőhalomról új regét tudnak neki mondani. Aki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a megáldott és a megátkozott halmot: nem messze feklsznek az úttól. Régen történt, még a regényes nyilvesszők idejében, hogy egy heves izzó vérű vadász megszeretett egy fiatal lyánkát; azt nőül kérte, de a leány nem adta neki kezét, mert Szivét egy ifjú parasztlegény birta, s szülői is inkább ahoz akarták adni. — Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a vőlegény násznépe átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánut volt, csengős, lobogós paripák vágtattak a fehér uton a lakadalmas néppel. Az elutasított vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. — Mikor az a szán is közel jött hozzá, mellyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett tegtére s azzal keresztül lőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye karjai közt, piros vére befeste a havat. A násznépe üldözőbe fogta a gyilkost s nem messze a helytől utolérve agyonveré. A meggyilkolt leányt aztán eltemették az ut egyik felére, a másik felén pedig behányták kövekkel a gyilkos holttestét, mellyből azután nagy halom támadt, mert, később is minden azon menő hajított reá egy követ; ez a szokás még máig is fennmaradt ott. A bekövetkezett tavasszal a meggyilkolt leány sírján vadrózsa bokor kezdett támadni, a gyilkosét pedig ellepték a sötétkék iringó tövisek, miket ha megszáraszt az JL Zrinyi Miklós költő.