Vasárnapi Ujság – 1863
1863-11-08 / 45. szám - Egy lengyel történet. Jókai Mór 398. oldal / Elbeszélések - Szász Béla. A fecske tragoediája 398. oldal / Költemények
katonai erélylyel fogadta az ostromot, és férfiasan helytállóit, melynél fogva azt Rákóczy ostromserege, tartván egyrészről a közelgő Pucheim császári hadvezér megkerülésétől is, abban hagyta, ami annál alkalomszerűbben történhetett, mivel Rákóczy hadakozásainak nem sokára a linczi békekötés véget vetett. Móré István, kinek redős homlokán a félszázadot meghaladott kor mély barázdákat vont, a bekövetkezett rövid béke ideje alatt ez utolsó hadi tettei után valószinüleg nem sokára az örök nyugalomra költözött, megtartva, mig élt, jelszavát : „In constantem non cadit metus." (Az állhatatosság nem retteg semmitől.) Móré után Szendrő falai még sok csatát, dulást láttak; a kapitányságban utóda osgyáni Bakos Gábor volt, kinek 1651-ben e tisztében egyebek közt megszomoritá napjait feleségének is ekkor történt halála. Bakos után következhetett a kapitányságban Roskoványi László , Leopold király alatt, és mások, míg végre Szendrő is rommá jön, és most falai felett „nyugszik az ősi dicsőség!" N. T. A fecske tragédiája. Hiába kelt a nap ragyogva, Hiába volt kéklő az ég, — És bár virult a lótusz bokra, A levegőt megfűszerezve : A fecske vágyott messze, messze . . . Nem tört ki már üdvözlő dalba, Midőn a hajnalpír kigyúlt, — S a viz szinén végig nyilalvá Nem súgott már — lecsapva itt-ott — A sellő-népnek édes titkot. Nem bir maradni! Tengeren tul Ugy hívja, vonja valami . . . Es szárnyra kelve el-megindul, Bucsut vévén a többiektől S bűvös-bájos déltől, kelettől. Es megy, habár marasztja párja : Hogy még ott tul nincsen tavasz! De hajh! szülőhazája várja — S eresz alatt a puha fészek! — Nem rémitik viharok, vészek. Mig dél fénylő jegét hasítja Bízván nyilai nyugat felé. Meg sem pihen, nem is néz vissza . Egy vágy viszi, mint könnyű szellő, És röpte biztos, gyors, szökellő. De a midőn immár közelget : Csipős a jég, sötét az ég. A viharok is szárnyra kelnek , Hogy már fél uton ellankadva Magát a csüggedésnek adja. De ő remél és bízik egyre Hazájában majd megpihen. Ijból s újból neki eredve Pihegve éri el kis fészkét, — — — A viharok hajh, ugy megtépték! De az neki még igy is drága ; Toldozza-foldja mindenütt — És ugy örül, ugy röpkéd szárnya, El s visszaszállva az ereszbe, Vidor, ujjongó dalra kezdve. — — S a zord, hideg északról másnap, Havat szórván, megint lejött Zúgó szele a pusztulásnak — S megfagyva ott feküdt a fecske — Többé nem száll fénylő keletre. . . . Szász Béla. .398 Egy lengyel történet. Novella. JÓKAI MÓRTÓL. (Folytatás.) Zseminszky folytatá azt a mesét, a min Larissenek el kellett volna aludnia. „— A megfagyás általi halált megelőző delírium nem soká tart, hanem az a kin iszonyú. Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is : láttam; — ott mellettem, a szűk kiliitkában *) fagyott meg útitársam : kéz kézhez lánczolva; szem, szembenézve , mert a szeme még holtan is nyitva maradt, örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit késem utána menni? mért nem sietek, mit váratok magamra, mikor útitársak vagyunk, lánczczal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt; nem sokára én is érezni kezdtem azt a megtébolyitó nyomást agyamon , — mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontját s minden perczben egy villám nyilalna egyik fülemtől a másikig agyvelömön keresztül." „Azután elkezdődtek a rettentő viziók, amik még jobban kínzották lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre megmutatta borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt nem tudom. A perczek már az örökkévalósághoz számíttattak." „Szemeim ne lássák többé maguk előtt a szürke, ködös, bevilágitotta szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is." — Nem alszik még kegyed, Larisse? „Mikor ismét eszméletemhez tértem , szemeimbe voltak hunyva; eszembe jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen fekszem a hó tetején, ahova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett; csak kezem maradt kivül a havon." „Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel ? A farkasok! A havat kezdik elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arezomon; hallom hogy tanácskoznak fölöttem csendes mormogással; egyik fennhangon irija társait : jer ide! azután kezemhez nyul. .... oh irtóztató ! . . . . érzem, a mint az a hegyes agyar a karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet s én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve, karomat egy kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret. — Ah! sohajta fel örömborzadállyal Larisse, s még szorosabban fűzte karjait Zseminszky karja körül. „Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová halottul ledobtak , az fölvett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is érkezett a faluból, aki elrendelte, mit tegyenek velem azután? „Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne, arra az időre, amit az alatt éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, amiket az alatt láttam, azokra nagyon jól emlékezem. Minden álmom azon végződött, hogy boszul álltam azon az emberen, ki nőmet megkorbácsoltam. Tűz voltam : elégettem egész Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat; ő is benne égett. Méreg voltam : megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös, ártatlan mind rakásra halt, ő is közöttük veszett. Fegyver voltam, ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer meg ezer alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek, újra föltámadtak, újra elém jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újra ölésben. ... És ez nagyon sokáig tartott igy. Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátó kezemet kezéből, hogy menjek újra élni; mikor újra visszanyertem eszméletemet : olyan gyönge valék, hogy alig birom kezemet homlokomig emelni. És mikor lábbadozó betegen, nyomorultan, idegen arczok közepett, száz mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem, akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor ismét erőm lesz járni kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt az embert. Oda milyen hosszú a nap, amilyen hosszú az éjszaka egy ágyban fekvő lábbadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről. Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv. A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arczomat; magam sem ismertem magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutoljára tükörbe néztem, az mind kihullt, kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyüre, mint ahogy a lengyel zsidók viselik, a rezböröm meghámlott , egészen más színem lett, mint azelőtt. Ez arczczal az lehettem, saját magamon kivül, a ki akarok. Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi rokon, nem tudakozott senki utánam. Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, soha sem kérdezte tőlem, ki voltam, honnét jöttem? Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást. Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett. Egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer kisérteni a párisi piaczot. Mondom neki, hogy én tudok francziául, s elmennék vele, és lennék ott ügynöke. Hamar ráállt. Kerített útlevelet saját magának és nekem. Talán sejtett is valamit, mert előbb megkérdezé, hogy merre tanácsolom az utazást : a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri úton. Én azt kívántam, hogy menjünk vasúton. Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasúti kocsiba mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el, s azt később átengedé nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan vágtató vonatról le akart ugrani, s abban összetörte magát. Megmagyarázta hogyan történt? A gőzgép perczenkint 30 lábnyi sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy perczre legfeljebb hat lábnyi sebességet ad. Már most ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról, saját szökésével még nem paralizálta a vonat sebességét, annak még mindig marad 24 lábnyi lökése perczenkint, mely elég arra, hogy az embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az ember, rendesen a sarkára esik, s így a lábszárát okvetlen eltöri; a vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az hanyattvágja, s igy lehetetlen, hogy koponyáját be ne zúzza. Ha pedig az ember egyenesen szökik ki a vagyonból, ismét az a baj érheti, hogy sarkára esik, s akkor meg épen vissza fog bukni fejjel a kerekek közé. Azért, ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen, mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képző irányban szökjék; amit igy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számit valamit. Igy okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága felfogja az esés súlyát : így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a tenyeréről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj nélkül megmenekül. Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna rá, hogy még egyszer hasznát találom venni. Ezúttal nem került rá a sor. Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó fargont beszéltünk, hogy senkinek sem lehe t) A múlt számban hibásan „kalitka" állott „kiliitka" helyett, ami tulajdonképen olyan kis személyre való zárt kocsi, melyet ha kell, szánra is tehetnek.