Vasárnapi Ujság – 1864
1864-10-09 / 41. szám - A vakmerő. Jókai Mór 426. oldal / Elbeszélések - Marikovszky Gábor. Csaba királyfi 426. oldal / Költemények
ben, illetőleg az akadémiai nagyterem, nagy folyosó és lépcsőtér feletti helyen 8 nagy képtári terem van alkalmazva, melyek közül a 4 legnagyobb felsővilágítással van ellátva. Ezen helyiségek fogják a képtár középpontját képezni. A külső homlokzat közepén az akadémia hat tud. osztályára vonatkozó szobrok látszanak, (melyek Wolf berlini tanár és szobrász műtermében készültek, s melyek egyikét, a törvénytudomány jelvényét, lapunk mai számában fényképi másolat után közöljük; később a többieket is meg fogjuk ismertetni); a dunai oldal közepén még 4 más hasonló tárgyú szobor fog felállíttatni, a sarkokon pedig különféle nemzetbeli tudósok és művészek szobrai alkalmaztatnak (Galilaei, Révay, Leibnitz, Newton, Des Cartes és Rafael). A középső épületnek négy sarkára pedig sphynxek fognak tétetni. A külhomlokzaton alkalmazott márvány berakványok pécsi márványból vannak. A könyvtár már jövő évi sz. Györgynapra be lesz rendezve, valamint a magánlakások is. A nagy termet és a képtári helyiséget kivéve, a vakolási munkák legnagyobb részt már elkészültek. Az udvar és a többi részek is, a nagy termet és a felette lévő képtárt kivéve, még ezen ősszel ki lesznek vakolva. A lakások egy részébe e napokban ideiglenesen már az építési személyzet fog költözni, és teljes reményünk van, hogy jövő sz. György nap után az Akadémia tudományos működése már a palotában fog folyni. — A nagy terem pedig, ha csak némileg kedvező anyagi viszonyok közt folyik az építkezés, hasonlóképen jövő évi május vagy júniusban egészen elkészülhet, s ha kedvez a szerencse, összesen három évnél nem sokkal több időbe fog kerülni a tudományok fényes magyar hajlékának teljes fölépítése. Óhajtjuk, hogy ugy legyen. .426 Csaba királyfi. (Székely rege.) I. „Legyünk mi bár a föld ölében, Nagy messze tájon, — fönn az égen, Ha zúg a vész , — mi itt leszünk. — A földre, vizre, tűzre, jégre Megesküszünk Hadúrra végre. Hogy itt leszünk, megérkezünk!" Csaba királyfi s hősi serge így esküvék, nagy útra kelve . . . Ám alig távozék tova : Már zúg a vész; — körül a népek A székelyekre rátörének, Már lángban a csaták hona . . . A nap ha kél, ha estve tér meg, Omlása nem szűnik a vérnek, Csendül a kard, röpül a nyíl; — Az ősz Gyulák csatás szavára Ezrek borulnak éjszakára, Csak nyil a sir, meg újra nyi!. A roskadok szivén a bánat Keserg, borong, a kis haznak Vesztén, — kit a vész eltemet. — — De im, vihar zúgása hallik, A két hegy orma egybehajlik, A föld inogva reng, remeg. — Se jelt amott a bérezek alján A távozók vezére hallván : Szakasztja folytatott utát, Visszasiet vitéz hadával, S a kis haza szorosin átal Sötétlő éjfélen jut át. — Mint óriás sasok leszállnak, Terén a vértivó csatáknak, A melyet vér, s halott lepett. — Riadva kél az éj csatája, S reggelre a hadak hazája Szabad, s fölötte fény lebeg. És mig a székely földerülve Áldoz, toroz tömegbe gyűlve A honszabadság ünnepén : Dobogva nyargal hős Csabának Csapatja el az éjszakának Sötétebb, rémesebb felén. II. Sok század év feküdt le sirba, Nagy boldogan uralta, birta A székely bérezi kis hónát. A gyönge sarjak nyolczad ágon Vénültek el. — s ha volt — csatákon A hit babérját ők fonák. Feledve lett a hős királyfi, Ki egykoron ment újra látni Kicsiny csapattal, — őseit; Az ősöket, kik ott maradtak Tövében a kopár órainak Meglakva annak völgyeit. De majd körül a népek árja Hosszan pihenve, uj csatákra Erősödött és népesült, És esküvének, inditának Uj harczokat; a kis hazának Határin a vész újra gyűlt. Bivaly a harcz . . . csaták csatája . . . Bukott a székely! . . . Os hazája Pusztára vált, tiport berek . . . A nép egyrésze sirba ásva, Járomban nyög igázva mássá, A vér folyik, a köny pereg . . . De mig az ellen nagy sötéten Dúl, rombol a tip irt vidéken, A szél viharrá öltözik. — Zúg, egyre zúg, mindegyre jobban, Zajong titkolva bús fajokban Hogy elhal messzi földekig . . . És im az égen, éj delében Habos lovon, szilaj-sötéten Lebeg Csaba, s halott hada, Kik már aludtak néma sirba, De kiknek álmát szerte birta Szakitni a vihar szava. S hol vér borul a hon gyöpére, Az éji hős had arra téve; Mint barna köd, leszállanak . . . Pendül a húr, Csabának írja A holtakat életre hivja, S megnépesülnek a hadak . . . Kigyúl a harcz, s hajnalra kelve Az ellenség mind földre verve. A kis haza megint szabad! S a harczos árnyak serge rendben Az égen, vissza néma csendben Vonul, halad, — halad, — halad . . . III. Hatodszor lett a dőlt diófa Hajtása vénné, — a mióta A székely békességben él . . . A dédapáknak nyolczad íze A társaság szép gyönge szüze Csaba királyfiról beszél . . . Örömbe zeng a nép danája, Boldog, szabad kicsiny hazája, Magának szánt vet és arat; Törvényt nem ir más nép eléje, Nappalja vidám, — csendes éje; A bú, ha jön is, nem marad. — S im, gyönge szellő futva futkos : Szegény hazánk halálra jut most. Zúdul körül a nép megint! El nem feledve őse harczát, A boszút ők szivökben tartják, Mely győzni halni, harczra int, És gyülének ezernyi ezrek, Mint ár folyási széterednek, S a kis haza eldöntve lesz . . . Völgygyé hajol a dombok alja, Nehéz terhét nyögvén, sokalja, A székely jajra ébredez. Az ősök rakta büszke fészkek, Az ősi várak dúlva lésznek, Az ős vallás is veszve van, Szent kincse árnyas sok bereknek, Oltári nemzetisteneknek , Halomra döntve, törve van. — S mist harmad izben reng a föld meg, A bárezfokok zajongva nyögnek, S ölében egynek ér fakad . . . E kis patak zajongva nyargal, Hegy, völgy lapályon fürge zajjal Nagy selten omlik, fut, szalad . . . Tengerhez érve, hirt ad ennek, És habjai a tengereknek Tolongva összegyülenek. Hegyekké nő a tenger árja a partot, mely ölébe zárja Csapdossa, mignem megreped. És harmadizben kél az alvó Királyfi; — és a bősz haragvó Habokra, onnan égre hág . . . Utána népe, és nyomulnak Határin a fehér tejutnak Megvédni újra a hazát. . . Suhogva, lengőn földreszállnak, Már hősöket alig találnak. De népesül a harcz tere Csabának egy bűvös szavára, S békét teremt a kis hazára Megint Csabának fegyvere. « <! Sötét emésztő gond ölében Borong a székely most megint, S virrasztva gyászos néma éjen Gyakorta ég felé tekint. A szellemi hadaknak utja Újból nem népesül-e meg? Vár . . . vár . . . Csaba megesküvék, hogy Nem hagyja ezt a nemzetet. Marikovszky Gábor. A vakmerő. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. (Folytatás.) II. Katalin szenvedélyes tarokkjátszó volt.. Különösen kedvelte azt a német ez elmés mulatságnak, a mit később egy hires orosz hadvezérről csakugyan Paskievicsnek neveztek el. E játékhoz mulhatlanul négy részvevő kell; a czámon kivül Daskoff herczegnő, Orloíf herczeg és Karl tábornok ültek a játszóasztalnál. Ez utóbbi, kitűnő jeles hadvezér volt — in petto. Mint tarokkjátszó pedig épen ritkitotta párját. Mindig nyereséggel kelt föl az asztaltól. Semper victor! Még őt nem látta fizetni senki. A czárnőnek azért volt különösen kedvelt embere. Azt mondta, hogy ha egyszer sikerülne neki csak egyetlenegy rubelt elnyerni Karrtól, annak fület csináltatna, s a nyakában hordaná. Az is meglehet egyébiránt, hogy Karr tábornokot az ellenfél hibái segítik szüntelen győzelemre; a két magas hölgynek sokkal több bajuk volt Orloff szép szemeiyel, mint hogy figyelmüket egészen feladatuknak szentelhették volna, Orloff pedig annyira szerencsés volt a szerelemben, hogy nem lett volna igazság a földön, ha a játékban épen olyan szerencsétlen nem lett volna. Egyszer úgy, mellesleg, a kártyakeverés közben előfordult a szó, hogy az mégis szégyen gyalázat, hogy egy ilyen szökevény kozák, mint ez a PugacsefF, képes lehet az orosz birodalom európai negyedrészét maga számára meghódítani, az orosz seregeket rendre megpiszkolni, a legderekabb tiszteket gyalázatos halállal kivégezni, s most még Orenburgot ostromolja, mint valami igazi potentát. — Pedig ismerem azt a ficzkót! jól ismerem, monda Karr, mig a felség élt, kártyáztam is vele Oranienbaumban, ostoba kölyök ez; valahányszor „carreau"-t hivtam, mindig „coeur"-t adott bele. — Úgy látszik, most még roszabb játé-