Vasárnapi Ujság – 1870
1870-10-09 / 41. szám - Páris és környéke. I-V. (térképpel) T. L. 518. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Lévay József: Gyászoló poharak 518. oldal / Költemények
.518 éve) gondoskodott, hogy Munkácsy tehetsége fejlődését elősegíthesse. Ő tette lehetővé, hogy a fiatal festész 1864-ben Bécsbe mehessen a festészeti akadémiába. Itt Munkácsy szenvedéllyel tanult, habár többféle nehézséggel kellett küzdenie. Tanulótársai közt nemsokára bizonyos népszerűségre vergődött, kik elismerték, hogy a legjobb köztük, s a „wilder Ungar" (így nevezték, mert természetében sok nyers eredetiség volt) szeretett tanulótárs volt. Tanáraival azonban több baja volt, ami leginkább onnan származott, hogy csak tördelte a német nyelvet. De a nagyhirü Rahl is pártfogolta, s előmenetelét segítette. Rahl nemsokára meghalván, Munkácsy Münchenbe ment tanulmányait folytatni. Ezalatt festette a „Kukoricza-pattogtatást", mely mindjárt felkeltötte azt a figyelmet, mivel nálunk a művészi termékek találkoznak, s a képzőművészeti társulat vásárolta meg. Szintén megvásárolta a „Húsvéti öntözködést" is, melyet Münchenben festett, s melynek magyaros alakjai, eleven csoportjai már nagy haladásról tettek bizonyságot. Most már kormánysegélyt is nyervén, folytathatta tanulmányait. Szintén Münchenben festette az „Árvizi jelenetet", melyről minden lap teljes elismeréssel szólt. Münchenben sokat tanult, részint Wagner Sándor hazánkfia és akadémiai tanár, részint a híres Adam műtermében. Legközelebbi festményét („Lakodalomra hivogatás") már egy bécsi műárus vette meg, s színes olajnyomásokban is kiadta. Képpárja a „Falu kútja", mely körül pletykáló anyókák és leányok csoportosulnak. De nemcsak festett, hanem rajzolt is illusztrácziókat, különféle népies jeleneteket, melyek lapokban és albumokban jelentek meg, s nevét ismeretessé tették. Adam műterméből Düsseldorfba ment, hogy a két legjelebb életképfestő: Knauss és Vautier közelében lehessen. Knauss műtermét látogatta leginkább, s míg felfogása erőteljes lett, a technikai kezelés könnyedségét is a legnagyobb mérvben elsajátitotta, ugy hogy több kisebb életképe, melyeket düsseldorfi tanulmányai elején festett, a technikai bravour, a színgazdagság, a hévteljes ecsetkezelés meglepő bizonyítványaivá lettek, s a müncheni műkiállitáson a nézők egész tömegének figyelmét bilincselték le. Első nagyobb műve, melyet Münchenben festett a „Síralomház" volt. Még dolgozott e képen, midőn egy franczia műbarát látogatta meg, s 20,000 frankot kínált értte. „Nem hittem szavainak, — irta volt akkor Munkácsy Ligetinek, — csak akkor, midőn 2000 tallér előleget adott." A kép elkészült, s először Düsseldorfban volt kiállítva. Oly tetszéssel találkozott, hogy e kép miatt a kiállítási időt három nappal meg kellett hosszabbítani, pedig Knauss és Vautiertel is voltak művek kiállítva. Egy düsseldorfi lap azt írta felőle: „Nem tudjuk, hogy a jelen kiállításban Knauss, Vautier vagy Munkácsynak adjuk-e az elsőséget." A német lapok mind tüzetesen írtak e festményről. A kép később Párisban is ki volt állítva, s ott elsőrendű kitüntetést nyert. Midőn a kitüntetéseket kiosztották, az egybegyűlt közönség csak három nevet éljenzett meg. Egyik Munkácsyé volt. Mi itthon mindezt örömmel olvastuk, de senki sem akadt gazdag főuraink közül, aki valami megrendelést tett volna Munkácsynál. Ismét egy külföldi műbarát volt, ki megbízta a fiatal festészt, hogy fessen neki akármit tetszése szerint — 30,000 frankért. Munkácsy nemsokára el is készítette a vázlatot, mely szintén magyar tárgy; tépést készítő nőket ábrázol, míg a háttérben sebesült honvédek látszanak. A ki tudja, hogy Munkácsy mily szerencsésen rendezi el a csoportokat, mennyi kifejezést tud adni különböző arczoknak, ismét egy becses művet vár. A külföld annyira szereti műveit, hogy hihetőleg mi sokat nem fogunk azokból látni, s csak a dicséretek nyomán ismerendjük. Ilyen a „Siralomház" is, mely már tulajdonosánál van. Azért érdekesnek tartottuk e festmény rajzát közölni. Sajnáljuk, hogy a kép szépségének csakis felét lehet bemutatni, mert a színek öszhangzatát és erejét a fametszés vissza nem tükrözheti. De a felfogás tisztasága, a rajzok helyessége, a kifejező és művészi csoportok tisztán láthatók e másolatban is. Nagy erő van e képben akár az alkotást, akár a kivitelt tekintjük. Magyarázat nem szükséges, hogy ismeretes legyen a jelenet. Ez egy elitélt végórája, ki daczosan ül a siralomházban s a vigasztaló szent könyvet is eldobta magától. Kíváncsi tömegre bámulni s minden arczon különböző a kifejezés. Az előtérben álló gyerkőcz (milyenek festésében Munkácsy nagymester) egy szilaj mozdulat közben van meglepetve a jelenet által. A többi gyermek, kik az iskolából jöttek ide, üres és felfogás nélküli kiváncsisággal nézik a halálra ítéltet. A gyermeket tartó nő részvéte oly helyes az apa iránt, ki mellett ott van siró neje, kis leánya, ki ártatlanságában csak a fényes bilincsen talál nézni valót. Kitűnő az előtér legnagyobb alakja, egy suhancz. Olvasni lehet arczáról, hogy az ő lelke nem nyugodt, s a példa fojtólag hat rá. A kovács (ki ugy látszik, mint majd minden falusi kovács, katonaviselt ember) katona-dolognak tartja az egészet. Bizonyosan több ilyen jelenetet is látott már. Ama fiatal leány alakjában korának egész szelidsége megvan. Az anyóka elfordulásában a vénség kegyeskedését és megbotránkozását látjuk. Az ajtó mellett álló s beszélgető csoport is oly jellemző, mint a kinyújtott nyakú férfi, ki merő kíváncsiságból jött el. Az őrt álló katona arczán is látszik a helyzet zordonsága, s a meghatottság vonása. Mily gyöngédség, hogy e kíváncsi tömegtől a festő elfordította az összezúzott nőt, s az a falhoz fordulva, egyedül, vigasz nélkül sírja el fájdalmát. Midőn e képet bemutatjuk, egyszersmind fájlaljuk, hogy nem a miénk, s aggódunk, hogy Munkácsy műveiből még muzeumunk is csak bajjal szerezhet meg egyet. K. r. Gyászoló poharak. A nyájas baráti asztal .Most is áll még és vigasztal, Hölgye kedves, ura jó, A kis hajlék szivesen int, Benne a szív megpihen, mint Enyhe révben a hajó. Ámde ott ben a kis házban, Látom én, hogy mégis gyász van S tűnőben a sugarak, Felhő borong fent az égen, A dal sem úgy szól, mint régen, Gyászolnak a poharak, Gyász és pohár összefér-e? Hisz kedv a pohár testvére S kedvben a bú mit keres? A mint kézről kézre járja, Forrva forr az öröm árja S ifjul a fő, bár deres. *) Miskolczon, Tompának, Lévaynak s többeknek egy közös s szives barátjok, T. L. kinek házánál többször megfordultak, a baráti kör tizenkét tagja számára ugyanannyi poharat metszetett volt, mindeniknek nevével, s ha összejöttek, mindenik a maga nevére jegyzett pohárból ivott. A tizenkét pohár közül a Tompáé maradt először gazda nélkül. Erre vonatkozik a szép költemény. Szerk. S mégis im' az egybefont sor. Mint a tizenkét apostol, Csengő ajkú poharak. Metszve rajtok, hogy kilássák, Sok külön név, egy barátság: Más-más élet és alak. Ezt aggsága terhe nyomja, Az hevének lőn bolondja, S néhány messze bolygva jár. Kevés, a ki tartja szentül Régi voltát; s búra csendül Gazda nélkül a pohár. Ah! pedig van gazda nélkül S nem hamar múló emlékül Rajta fényes név ragyog. Kétkedvén, hogy újra lássa, Mélán nézi többi társa S a szebb múlton andalog. A barátság vidám tájit Legelőször ő hagyá itt, Méltó hosszan élni még. Lelke gyorsan visszaszárnyalt, Honnan a fényt és a lángdalt Drága kincsül nyerte rég. Oh! tegyük fel néma kelyhét, Ha könnyitni a nap terhét Még mulatnánk csendesen, Mintha ő is köztünk volna, Mintha élne, mintha szólna, Szívderítőn, lelkesen. Töltsünk üres poharába S öntsük ki a föld porába, Tán megérzi azt a holt. Titkon hadd lebegjen ő itt, A kit e kis kör dicsőit, A kit gyászol: Tompa volt! Lévay József. Páris és környéke. ii. Mult számunkban röviden elsoroltuk a franczia történet néhány fontos mozzanatát, melyek emléke Fontainebleau nevével van összekötve. Van még egy, bár nem ily világraható, de ránk magyarokra nézve nem kevésbé érdekes jelenet, mely e palota falai közt folyt le, s mely világot vet a magyar jellemre átalában, de legkivált a magyar katona jellemére. Ki ne hallotta volna a vitéz huszárezredes Simonyi nevét, hisz ez alak a rövid idő alatt, mely tőle elválaszt, csaknem mondaszerűvé nőtt s maga köré gyüjté mindazt, mit a magyar katonájában szeret, mi ezt minden más nemzet katonájától kiválólag megkülönbözteti. A nép az ily alakok teremtésénél annyi természetes érzékkel, mondhatni ösztönszerűen jár el, hogy mondáiban, hagyományaiban a hős sokszor csak a typus — jellemrajz, — melyben egy néposztálynak, fajnak vagy életpályának minden jellemző tulajdonságát feltaláljuk. Ily prototypje a magyar huszárnak Simonyi ezredes alakja. Vele történt vagy történhetett következő eset, melyben a jellemrajz minden egyes vonása élénken emlékeztet a mintára, mely után készült — a magyar huszárra, s azért inkább, mint bárhol, alkalmazhatjuk itt az olasz közmondást: „Sí none vero, e ben trovato." (Ha nem igaz is, jól van kigondolva.) 1814-ben Napoleon leveretése után az invasionalis osztrák-porosz-orosz hadak Páris felé hatoltak. Az előcsapatok egyikét Simonyi képezte fürge huszáraival, s így történt, hogy alig távozott el Napoleon Fontainebleauból, alig hangzott el híres búcsúja gránátosaitól a már elhagyott udvaron, midőn magyar lovak patkóinak dobogása riasztotta fel a hátramaradt várszemélyzetet nyugalmából s az alföld napsütött fia kért bebocsáttatást. A franczia komornyik és szolgaseregnek nem igen volt kedve az ud-