Vasárnapi Ujság – 1871

1871-03-26 / 13. szám - Dr. Heidegger kisérlete. (Amerikai beszély) 154. oldal / Elbeszélések; genreképek - Baráth Ferencz: Árpa Jancsi. (Burns költeménye) 154. oldal / Költemények

évekre terjedő időt és a körülmények ös­­szehatását állítva fel, nézeteinket a terem­tés kora és módja iránt tetemesen megvál­toztatják. Egyébiránt meg kell vallani, hogy ugy tudományos, mint gyakorlati tekintetben sok oly következtetést szoktak levonni a darwini tételekből, melyek még mindig nélkülözik a higgadt kritika ítéletét, és a melyeknek, hogy szinte igazságokat fogad­tathassanak el, még sok újabb tényleges bizonyságra van szükségök; — másfelől­ azonban azt is el kell ismernünk, hogy alaptételei, pl. a fajok keletkezését és a kö­rülmények átalakító hatását illetőleg elég régiek arra, hogy teljes bizalmunk lehessen irántuk, mivel mint maga Darwin is elismeri, alaptanai nem újak, nem is ő általa voltak először felállítva, hanem ugyanazok, me­lyek a tudomány terén a franczia forrada­lommal egyidejűleg merültek fel, a­mint azt Lamark, Göthe, Geoffroy St. Hilaire, Buffon, Wels és mások munkái bizonyítják. De annyi kétségen kívül áll, hogy a darwini tanok talán már a jövő században is nagy befolyást fognak gyakorolni nem­csak a tudomány fejlődésére, de társadalmi intézkedéseinkre is, mint minden nagy át­alakitó eszme; és a ki e tanokat legelő­ször proklamálta ily széles alapokon s átalános érvényű természeti törvények ma­gaslatára emelte azt, mit elődei csak részletes tapasztalatok s egyes elkü­lönzött igazságok alakjában állapítottak meg, az mindenesetre korunk egyik legnagyobb gon­dolkozója! Dapsy L. Árpa Jancsi. — Ballada. — ( Bums költeménye.) Három király élt keleten, Nagyok, hatalmasok;­S tevének mind hárman nagy esküt, Hogy Árpa Jancsi halni fog. Gödröt szántottak, bele lökték, S fejére földet hánytak ott; S megesküdött de mind a három, Hogy Árpa Jancsi már halott. I­e a tavasz jött, mosolyogva. Hullott eső, lágy permeteg, S Árpa Jancsi megint föltámadt, Rémültére valamennyinek. Melegével megjött a nyár is, S lőn Jancsi vastag és erős. Feje körül, hogy védve legyen, Hegyes dárdákat hord e hős. Aztán jött a csendes, szelid ősz, S ő sáppadt, beteges leve; Hajlott derék, a lecsüngő fő; Mindez veszésnek a jele. Szine mindennap betegebb lőn; A vénség rátevé kezét; S ellenei, halálos dühöket Vele mostan érezteték. Fogtak egy hosszú, éles fegyvert, S azzal térdben metszék el őt; Aztán szekéren megkötözve Vitték mint egy gonosztevőt. Lefektették azután hanyatt, És ott halálra paskolák; Felhányták a vihar elébe, S hempergeték fölébb, alább. Azután megtöltének vizzel Csordultig egy sötét odút, S bele buktatták Árpa Jancsit: Fulladjon, vagy us­szék, ha tud. Majd kitek­ték a padlóra, Hogy még tovább is kintanák; S a­mint adott csak egy kis életjelt, Lökték, tasziták őt tovább. 154 Megsütötték csont és velőstül, Égő, emésztő lángokon; De a­hogy egy molnár szétmorzsolá: Ezt vette legjobban zokon. Aztán kivették szive vérét, S­itták azt körben sorban ott; S minél többet ittak belőle, Jó kedvük lőn annál nagyobb. Árpa Jancsi merész vitéz volt, Nagy hős tettekre kész; Mert vérét ha csak kóstolod is, Bátorságod kettőzve lesz. Búját az ember feledi tőle, S jó kedve megnő igazán; Bús özvegy ha iszik belőle, Megindul szive a szaván. Nos hát igyunk Árpa Jancsiért, Koczintsa kelyhét mindenik: Hogy nemzedéke virágozzék Skóthonban mind az idők végéig. 1 D o Baráth Ferencz: Dr. Heidegger kísérlete. (Amerikai beszély.) Az öreg dr. Heidegger, ki nagyon külö­nös egy ember volt, egyszer négy tiszte­letre méltó barátját meghívta dolgozó­szo­bájába. Hárman közülök: Melbourne ur, Killigrew ezredes és Gascoigne ur, egészen őszbe csavarodott szakállú tisztes öreg urak voltak, a negyedik meg egy uri as­­szonyság vala, kit Wycherly özvegyének neveztek. Mindnyájan búskomorságra haj­landó vén teremtések voltak, a­kik éle­tökben kevés örömöt és boldogságot élvez­tek, skiknek legnagyobb szerencsétlenségük abban állt, hogy miért nem pihenhetnek már ők is régóta sírjaikban. Melbourne úr, korának életteljében, szerencsés kereskedő volt, de valami eszeveszett spekuláczió kö­vetkeztében mindenét elvesztette s jelenleg nem volt sokkal több egy koldusnál. Kil­ligrew ezredes legszebb éveit, valamint egészségét s összes vagyonát is vétkes el­vek hajhászatában pocsékolta el, melyek aztán egy egész csapat betegségnek lettek szülőivé; a köszvény s a léleknek és testnek minden egyéb kigondolható gyötrelmei való­ságos rendes lakókká lettek nála Gascoigne úr egy tönkre jutott politikus és nem a leg­jobb hitben álló ember volt, vagy legalább is mindenki azt hitte róla, míg az idő ki nem törölte nevét a mostani nemzedék emlékeze­téből s ezáltal becstelen helyett ismeret­lenné nem tevé őt. A­mi pedig a Wycherly özvegyét illeti, a rege azt beszéli, hogy a maga idejében hírneves szépség volt, de most már nagyon régtől fogva mély zár­kózottságban él, bizonyos botrányos men­demondák következtében, melyeket a város kurta nemessége a jámbor asszonyság el­len szélnek eresztett. Egy körülményt min­denesetre meg kell említenünk, t. i. azt, hogy a nevezett három öreg ur közül egy­kor, persze nagyon régen, mindegyik szerel­mes volt Wycherly özvegyébe, sőt egy időben pláne annyira jutottak, hogy nyakát akar­ták szegni egymásnak érezte. És mielőtt elbe­szélésünkben tovább haladnánk, futólag azt is megjegyzem, hogy dr. Heidegger s négy vendége néha-néha szerettek összeülni s beszélgetni egy kissé, a­hogy már ezt az öreg emberek szokták tenni, ha vagy a jelen szenvedések vagy fájdalmas visszaemléke­zések megviselték őket. „Kedves öreg barátaim" — mondá dr. Heidegger — „igen leköteleznének önök, ha segédkezet nyújtanának nekem egyikéhez ama kisebbszerű kísérleteimnek, melyekkel itt dolgozó­ szobámban szoktam néha mu­latni magamat" Ha hitelt adhatun­­k a különféle pletyka-beszédeknek, dr. Heidegger dolgozó-szobája nagyon sajátságos egy hely lehetett. Sötét, ódondivatu szoba volt az, pókhálókkal di­szitve s isten tudja hány éves porral belepve mindenütt. A falak hosszában tölgyfából készített ócska könyvszekrények álltak, me­lyeknek alsóbb állványai óriási foliansokkal és góth nyomtatású negyedrét-kötetekkel voltak telve, míg a felsőbbeket apró perga­mentkötésü tizenkettedrétű könyvek foglal­ták el. A közbülső könyvszekrény tetején Hippokrates bronz-szobra állt, mel­lyel — némely hitelt érdemlő tanuk bizonyítása szerint — dr. Heidegger hivatásának min­den fontosabb eseteinél hosszas tanácsko­zásba szokott bocsátkozni. A szoba legho­mályosabb szegletében egy magas, de kes­keny falszekrény állt kemény tölgyfából, félig nyitott ajtóval, melyen át tisztán kive­hető volt egy csontváz alakja. Két könyv­szekrény között egy nagy tükör függött, melynek széles, poros üvege színehagyott arany keretbe volt foglalva. Több csodás történeten kívül még azt is regélték e tü­körről, hogy a doktor valamennyi elhunyt patiensének a lelke ott lakik az üveglemez­ben, és valahányszor Heidegger belenéz, mindig azoknak merev tekintetével talál­koznak szemei. A szoba túlsó falát egy fia­tal nő életnagyságú arczképe díszitő se­lyem, bársony és atlasz ruhában, de a mely­nek pompáját az idő nagyon is megviselte már és arcza szintoly halvány volt, mint öltözete. Félszázaddal ezelőtt kicsibe mult, hogy dr. Heidegger e fiatal hölgyet nőül nem vette, de hirtelen valami könnyed roszullét fogván el őt, szerencsétlenségére be találta venni a kedvese által rendelt orvos­ságot, melytől még a lakodalmas estén jobb­­létre szenderült. A dolgozó­szoba legna­gyobb nevezetessége még csak ezután kö­vetkezik ; ez egy szörnyű terjedelmű foliáns, fekete bőrbe kötve, tömör ezüst kapcsokkal. Sarkán egy árva betű sem volt, s így senki sem tudta megmondani a könyv czímét. De annyit bizonyosan tudtak, hogy bűbájos könyv. Egyszer, mikor a szobaleány meg­­­ emelte azt, csupán csak azért, hogy lepo­fozhassa, a csontváz elkezdett a szekrényben zörögni, a fiatal nő képe egyik lábával a padlóra lépett s a tükörből kísérteties ar­czok néztek kifelé, mig a Hippokrates ércz­koponyája összevonta szemöldjeit és igy kiáltott föl: „Teszed le mindjárt!" Ilyen volt dr. Heidegger dolgozó szo­bája. Elbeszélésünk idejében, egy szép nyári délután, a szoba közepén egy kis ében fe­keteségü kerek asztal állt, melyre igen szép alakú és a legmű­vésziebb kidolgozású üvegedény volt helyezve. A nap sugarai két viseltes damaszk-szövetü nehéz függöny között hatoltak be az ablakon át a szobába és egyenesen az üvegedényre voltak irányozva, ugy hogy az asztal körül telepedett öt­ven ember hamuszín arczára szelid, enyhe fény verődött vissza róla. Négy pezsgős üveg is állott az asztalon. „Kedves öreg barátom," — ismétlé dr. Heidegger — „számíthatok-e segélyekre egy szerfölött érdekes kísérlet véghezvitelénél?" Heidegger úr, a mint mondottuk, igen­igen különös öreg ember volt, kiről ezer O O­­ meg ezer phantasztikus históriát tudtak be­szélni. Néhány ilyen mesének — szégye­nemre legyen megvallva — egykor még az én hiszékenységem­ is hajlandó volt hitelt adni, s ha tán a jelen elbeszélésnek némely részletei megrendítenék az olvasó hitét, el kellene tűrnöm, hogy mesék terjesztőjének tartsanak. Mikor a doktor négy vendége öt szán­dékolt kísérletéről hallotta beszélni, semmi

Next