Vasárnapi Ujság – 1877
1877-09-16 / 37. szám - Déryné 37. szám / Arczképek, Hazaiak - Félegyházi róm. kath. templom 37. szám / Hazai épitészet; emlékművek - Képek Török-Örményországból: Fonó asszony 37. szám / Népviseletek; genreképek - Képek Török-Örményországból: Kurd sátortanya 37. szám / Népviseletek; genreképek - Képek Török-Örményországból: Kurd vadász 37. szám / Népviseletek; genreképek - Képek Török-Örményországból: Utczai kávéárus 37. szám / Népviseletek; genreképek - Képek Török-Örményországból: Vásárról hazatérő gyümölcsárusnő 37. szám / Népviseletek; genreképek - Kabak-Meidan (török kápolna) Török-Örményországban 37. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek
578 VASÁRNAPI UJSÁG. 37. SZÁM. 1877. xxiv. A péteryt, Kántornét már előbbről ismerte, — Szákfival, Ballával, _ — mig egyszer Egerből, ugyancsak Eder társulatától Székely József és Udvarhelyi Miklós, a kolozsvári színtársulat vezetői, télidején formaliter megszöktették Kolozsvárra. Valóságos remek kis részlet a naplóban e szöktetés, s a rá következő két hétig tartó utazás leirása s fogadtatása Kolozsvárott, hol 1823-ban művészetének aranykora kezdődött, s hol második hazáját találta föl. Itt már akkor virágjában volt a szinészet, az állandó színházban jól szervezett társaság, melyet a főúri körök pártfogása és a nagyközönség lelkesedése támogatott. Itt volt Székelyen és a művészet terén már akkor országos hírű nején, a közönség kegyenczén, továbbá Szentpéteryn, Czelesztinen, a kitűnő komikai tehetségen: Neeb Márián, Szilágyi Pálon, Udvarhelyin, Szerdahelyin kivül a Pály és Murányi család, Kőszegi, a hires Jancsó Pál, Váradi és Megyeri. A társaság intendánsa akkor Horváth Dániel nyugalmazott őrnagy volt. Déryné itt csakhamar kedvencze lett a közönségnek, mely minduntalan elhalmozta kegyeivel: koszorúkat, verseket szórt lábaihoz, estélyeket, ünnepélyeket rendezett tiszteletére; titkon levétették arczképét, azt a színházban szórták el jutalom játéka alkalmával, ugy hogy alig volt ház Kolozsvárott, melyben meg ne lett volna a Déryné arczképe. Érdekes korrajzi részlet a naplóban az, mely a magasabb körök társaséletét, nyilvános működését s az irodalom és művészet iránti, akkor páratlan érdeklődését fejtegeti. Huzamosb idő után ismét Kassán találjuk, mely Magyarországon ép oly bölcsője és központja kezdett lenni a művészetnek, mint volt Erdélyben Kolozsvár. A megye felügyelete, az úri körök tényleges közreműködése és a közönség pártfogása mellett oly társaságot sikerült itt összegyűjteni, mely már a magasabb igényeknek is megfelelt. Kolozsvárról toborzódott ugyan össze e társaság, de csak a drámai része. Az énekeseket, hogy operákat is adhassanak, Kassa hozta össze. „Híjába haragusznak — mondja naplójában egy helyütt — némelyek a színészek közül az énekre, mert azt az igazságot nem lehet tőle megtagadni, hogy a dal „hangja" volt, mely a kevésbbé értelmes s a magyarul nem tudó közönséget is a szinházba csalogatta, lassanként a színházhoz is szoktatta s ez által ismerkedett meg a drámával és általa szerette meg a szép magyar nyelvet is." Itt került össze Déryné a későbbi jelesekkel: Bartával, Lászlóval, Egressyvel, s itt alakult az a hires septemviratus, mely a legjelesebb akkor élő művészekből alakult s melynek hetedik tagja nő volt. Szentpétery, Udvarhelyi, Megyeri, Pály, Szerdahelyi, Szilágyi és Déryné, ezek képezték oszlopait a kassai hires társaságnak, mely a későbbi nemzeti szinház személyzetének képezte magvát — a mint az egy Pály kivételével tagjai is lettek valamennyien, s többen közülök épen vezetői. Valóságos véd- és daczszövetség volt köztök, mely arra irányult, hogy a jól összetanult tagok szét ne zülljenek, hanem előre meggondolt terv szerint, egy szívvellélekkel, egyetértőleg törekedjenek a nagy, a magasztos czél felé, igazi művészetet teremteni Magyarországnak. — Egressy, László, akkor még csak holmi másodrendű szerepeket játszottak mellettök, Bartát csak csellel sikerült jelentősebb szerephez juttatni, Füredivel, a kóristával pedig egy magán dalt elénekeltetni. Ez időre esik Déryné virágzási kora, ekkor állt művészete delelő pontján. Föllépteire lelkesült a közönség s elismeréssel adózott a kritika. Ez időtájra esik, hogy Mátrai Gábor, melegen irott életrajz kíséretében azt az arczképét is közölte az általa szerkesztett „Honművész"-ben, mely után a mi mai képünk is készült s mely Dérynét a „Havasi rózsa" jelmezében tünteti föl. A színházra felügyelő megyei bizottság báró Berzeviczyt választá intendánsul, ki sok világot beutazván, fiatal korában álnév alatt mint színész is működött a bécsi Burgban, amely időben testi-lelki barátok voltak az ott gárdistáskodó Kisfaludy Károllyal, s Olaszországban operatársulatot is szervezett. Ez a társaság különben nem volt állandóan Kassán. Kirándulásokat tett másfelé is, de leginkább Kassa és Kolozsvár között osztotta meg idejét. Ez utóbbi helyről elrándulgattak Maros-Vásárhelyre, Nagy-Enyedre, Brassóba, Szebenbe, Zalatnára, Abrudbányára, sőt Bukarestbe is. A kassai társaság nagyobb része, minden corrypheusa, s most már Lendvai Márton és Laborfalvi Róza is Budán települt meg, mikor már javában forrongott a pesti állandó színház fölépítésének eszméje. De azért kirándulgattak a közelebbi városokba, részint egyenként, részint egész rajokban. Déryné Székesfehérvárról jött meg a Földváry Gábor elnöklete alatt működő színházi választmány meghívására s szerződött száz pengő forint fizetéssel, nagyobbal, mint a legjobban fizetett tag, tekintettel arra, hogy operában is játszhatott. A kritika, melyet ez időből följegyezve találunk, a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik róla, s egyaránt dicséri mint énekesnőt és mint a naiv szerepek betöltőjét, habár ő már akkor túl volt virágkorán, s kissé hízásnak indult. Mindannak daczára ő volt eleinte a nemzeti színháznál 1 az opera legfőbb támasza, s ama négy-öt dalművet, melyet a nemzeti színház megnyitása évében bemutatott, sem adhatta volna elő, ha nincs Déryné. Normában Zampában, a Sevillai Borbélyban, a Montechieri és Capulettikben ép oly osztatlan tetszést aratott, mint a „Tündérkastély"ban s a vígjátékok jelentősebb szerepeiben. Később, midőn már Schodelné is a színházhoz került, nem egy operában tette kétessé ennél az elsőség koszorúját. Később a közte és a társaság vezértagjai közt kiütött súrlódások miatt elhagyta a nemzeti szinházat, s 1838 végén újra Kassán találjuk, hol Kaiser Jozefát, a későbbi Kaiser Ernsztnét ő avatta föl Thalia papnőjévé. Majd Kolozsvárra ment, hol akkor Hegedűs, Kecskés, Farkas, a nők közül Hubainé voltak a főtagok, s De Caux Mimi és Prielle Kornélia szép jövővel biztató növendékek. Vissza se tért többé a nemzeti színházhoz, hanem a vidéken maradt, melynek mindig kevencze volt, s mely még hanyatlása éveiben a méltán megérdemlett kegyelet által igyekezett pótolni azt, a mi fogyatkozást művészetében az előbbi évek magaslatához képest tapasztalt. A művésznő, ki ama kor művészeti viszonyaira, melyre működése évei esnek, oly nagy hatással volt, 1852-ben vonult vissza a szinpadtól, s abban is regényszerű élete, hogy öregsége napjaira visszatért férjéhez, kitől egész életén át elválva élt, s Diós-Győrben, férjének 1865-ben bekövetkezett halála után is ott maradt még két évig, kis nyugdijából élve. Aztán Miskolczra ment lakni. A szinpadtól elvonulása után hosszú ideig még látogatást se fogadott el régi ismerőitől, sőt még a szinházat is kerülte sok éven keresztül, s nem volt mód bevinni őt abba a világba, mely neki élete volt, s melynek bucsut mondott. 1868-ban, midőn Egressy Ákos színtársulata Miskolczon működött, föllépett még egyszer és utoljára életében. A „Keresztes vitézek"-ben adta az apácza fejedelemasszonyt. De akkor már nem a lelkesedés, csak a kegyelet vette őt körül. Ugyanakkor jutalomjátékot is rendeztek számára, mely szépen jövedelmezett a szegény öregnek, ki akkor már igen nyomott körülmények között csupán abból a kis segélyösszegből élt, melyet férje után az államtól nyugdíjkép, s a Radnótfáyalapitványból segélyképen kapott. Miskolczon tölté életének egész hátralevő részét. Gyakran láttuk — írja róla Lévay József — e tisztes agg női alakot,a mint meghajoltan, lassan lépdelve hordozá az idő terheit, s a mint a színházban zártszékébe vonulva ott csüggött tekintetével ama világ-jelentő deszkákon, melyeken ő hajdan, mint diadalmas királynő lépdegélt. E hajlott korában, 187 l-ben és 72-ben írta ama naplóját, melyből lapunk mutatványokat közölt, s melyet e helyen csupán azért nem jellemezünk bővebben, mert úgyis elég jeleivel találkozott a méltánylatnak, s írónőjének a magyar memoir-irodalomban nem utolsó helyet biztosított. Még ugyanabban az évben, melyben naplója utolsó köteteit irta, el is hunyt. Hosszantartó vizkór vetett véget életének szept. 29-én. Csak röviden vették tudomásul a lapok, mint ahogy egy egyszerű nyugtát szokás megírni. Pedig hogy jelentékeny eseményekben mily gazdag s a magyar művelődési viszonyokra mily hatást gyakorolt életnek szakadt ott vége,— naplója bizonyság rá, s az egykorú krónikák, az akkori hírlapok. 1857-ben, midőn a miskolczi szinházat megnyitották, a következőket irta róla Egressy Gábor: „A történet múzsája, ha hálátlan lenni nem akar, fel fogja jegyezni Déryné érdemeit, melyek a magyar szinészet megteremtésében őt illetik. E szép fényű nevet azon nemesen küzdők sorában tiszteljük, kik nélkülöznek, de nem élveznek, kik vetnek, de nem aratnak. Csillaga volt ő ama társulatnak, mely Erdélyből indulva ki, diadalutat tőn a hazában, s mely rendkívüli hatásával és varázsával egyszerre oda érlelte az eszmét, hogy az országos szinház alapítványát a rendek megszavazzák." És e nő, kiről ezt írhatták, ínségben halt el s ott fekszik a miskolczi „nagy lány sirkert"-ben, ahogy ott a szegények temetőjét nevezik, egy kis fekete fakereszttel jelölt sírban, melyet nővére, Kilényi egykori színigazgató ott élő özvegye is alig talál meg, ha olykor keresi.... Tors Kálmán.