Vasárnapi Ujság – 1881
1881-09-25 / 39. szám - Petőfi mint szinész. Szuper Károly szini naplója után közli Egerváry P. Ödön 616. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
616 VASÁRNAPI UJSÁG 15 . SZÁM. 1881. XXVIII. ÉVFOLYAM. tömeg iránt, csak megvetés és szánalom, hogy emberi arczukat levetkőzhették. Az «ember» — ez volt előtte az első; mivel maga is ember volt mindenek fölött. Az alkotmány helyreállta után nem vállalta el többé a főispánságot; képviselőül jelent meg a pesti országgyűléseken. Föltünés nélkül, de tevékenyen működött azon érdekek mellett, melyek mindenek fölött szivéhez voltak nőve : értem az erdélyi magyarság érdekeit. Mint egyes ember, ugyanez érdekeket mozdította elő jótékonysága s nemzetgazdasági működése által. Jótékonysága, szegény erdélyi fiuk segélyezésében, taníttatásában a mily nagymérvű, oly eszélyes volt; attól, a kit segitett, munkát, szorgalmat, sikert követelt; igy biztosította áldozatai kamatát •— a közjónak. Mint nemzetgazda, a mezei s különösen a gyümölcs- és szőlőgazdaság terén fejtett ki nagy tevékenységet s mutatott föl nem közönséges sikert. A csombordi rizling a rajnaival vetekedő hirre kapott általa. Az erdélyi gazdasági egyesület körében, az erdélyi lótenyésztés körül rendkívüli érdemei vannak. Azon emberek egyike, kikről — miután életökben nem sok dolgot adtak az újságíróknak, nem adván semmit a föltünésre — holtuk után nem győzünk eleget beszélni. Erről a híres «mamelukról» az ellenzéki lapok is nagy tárczákat, meleg emlékezéseket közölnek, mintha bizonyítani akarnák azt az ismeretes igazságot, hogy Magyarországon a közbecsülésre s méltányos megitéltetésre legbiztosabb ut — a halál. De mi, a kik őt régebb óta ismertük s mindig szerettük, a kik eredetiségein annyiszor mosolyogtunk, most egy könyet morzsolunk el szemünkben s szivünk megfájdul a gondolatra, hogy már ő is meghalt. Előttünk áll fiatalsága ruganyosságával, vakmerő vállalataival, személyes bátorsága annyi jeleivel, élezés, olykor szúrós modora kedves bondomiájával, egyenes tartásamerev, majdnem peczkes lépteivel; s ismét s előttünk áll a meghiggadt férfikor fáradhatatlan tevékenységével, mely a szükség perczeiben lázassá vált, szókimondó erélyes modorával, mely ha sértett is, használt; s végre előttünk a testileg vénült, patriarkhálissá válni kezdő alak, ezüst- vagy karniol-gombos ó-módi attilájával, kifogástalan bársony mellényével, szürkülő fejével, de még mindig szikrázó tüzes bogár szemeivel Most már majd nem látjuk többé, de helye soká üres lesz közöttünk, ahol tevékenységére szükség volna, csak szivünkben nem, onnan nem esik ki, mint képe nem emlékünkből. Kemény István a fejedelmi Kemény-családból származott. De a családnak nem János, a fejedelem a büszkesége, hanem Simon, a magát Hunyadiért feláldozó gáldi hős. A Keménycsalád azok közé tartozott mindig, melyek nem a nagyravágyásban, hanem a hazafiságban találták vágyaik s törekvésük czélját. Nem a fejedelmi bot vagy vezéri kard, a jó és munkás hazafi neve volt ambícziójuk tárgya. Kemény István — úgy mint Dénes és Zsigmond — különböző szerepekben, a Kemény - család e „ ki nem állhatta a magokat, rossz szokásból "őrben tartó fiatal embereket. A Zevk testvéreket örökké szidta, csufolta e miatt. Egyszer az enyedi piaczon, ablakunk alatt, lóháton megállt s apám nevét kiáltá, mint az kinyitotta az ablakot: «Hallja-e Sz..., mondá —'ha nekem olyan fiam volna mint ez a maga K—lya, kitekerném a nyakát.»» — «Ugyan mórt ?» kérdé apám megdöbbenve.— «Olyan estf görbén tartja magát!»» felelés tovább lovagolt. — Csakugyan görbén tartottam magamat. De anyám meg nem állhatta, hogy bosszút ne álljon rajta e mondásáért. «Hát kitekerné a nyakát, István, ha olyan fia volna?» kérdé legközelebbi találkozásakor; «nem tekerné bizony maga, még ha púpos volna is!» —i czélzással arra, hogy nem volt gyermeke, bár nagyon vágyott ral. Az R nemes jellemvonásának voltak a megtestesülései. Vajha ne vesszen ki köz- s társadalmi- s magánéletünkből e nemes jellemvonás soha legyen, mint ő tartá, a kék vér megkülönböztető elsősége az erény, s arisztokratáink, ha nagyra vannak őseikkel — s méltán — legyenek is méltók azokhoz. Ő az volt. Mily kár — neki fájt legjobban — hogy egyenes utódot nem hagy hátra. Nejével, a ritka szépségű s erényü b. Bánffy Katával, a nagyszivü Bánffy Ferencz leányával, majd 48 évet élt zavartalan boldog házasságban, de a mely gyümölcstelen maradt s a hosszú névsorban — mely a családi gyászjelentésen olvasható — csak testvérek és utódaik sorakoznak a gyászoló özvegy köré. De gyászában osztozik egész Erdély s a Királyhágón innen is, a jók ezrei. Legyen a szép csombordi halmon csöndes pihenése és sirját ringassa hosszú béke s ne dúlja föl — mitől örökké tartott hazafiúi aggodalmában — ne dúlja föl polgárháború soha! SZÁSZ KÁROLY. PETŐFI MINT SZÍNÉSZ. SZUPER KÁROLY * szini naplója után KÖZLI EGERVÁRI P. ÖDÖN. 1842. évi október hó közepén Szabó József színtársulata Székes-Fehérvárra érkezvén, 16-án előadásait «Saint Georges lovag»-gal megkezdé, még pedig oly fényes jelmezben, a milyet e derék magyar város közönsége aligha látott az előtt. A társaság a következő tagokból állott: Szabó József igazgató, Munkácsi és neje Mészáros Anna, Török Béni, Fehér Károly, Almási, De Cau Mari, Keszi József és neje, Némethi György, Keszthelyi, Szuper Károly és neje Fekete Antónia, Görbe Ferdinánd (súgó) stb. A társulat, miután ép akkor állott az országos vásár, tíz nap alatt félhavi fizetést keresett; a jövedelem azonban csakhamar leapadt, ugy hogy hathatós módokról kellett gondolkodni, nehogy hirtelen bukás álljon be. Hausenhuth pesti nemzeti színházi balletmestert hivták meg tehát vendégszerepre, a ki rendkívül ügyes tánczával csakugyan felvillanyozta a közönséget, vonzott s jövedelmet csinált. És akkor érkezett hozzánk — írja Szuper Károly naplójában — egy pápai diák, aki, miután kunfi, miként én, mert félegyházi gyerek, engem keresett fel, hogy mint földije, ajánljam az igazgatónak, azt állítván, hogy már régóta ellenállhatatlan vonzalmat érez a színészet iránt, sőt már egyizben meg is kísértette a színpadra föllépést Csehfalvi társulatánál, de az igazgató és a hely nem tetszett neki, tehát ott hagyta. Én rögtön készséggel ajánlottam közbenjárásomat, szószólója voltam Szabó Józsefnél, nemcsak azért, hogy földim, hanem az ifjú megnyerő külseje, szerény modora és nyíltsága rokonszenvet keltett föl bennem, s Petőfi Sándor legott fölvétetett a társulathoz. Most is igen jól emlékszem reá, hogy mily boldognak érezte magát, midőn Thália papjává avattatott, s november 10-én a «Párisi naplopó »-ban először lépett föl egy inas szerepben, a ki Bizot urat kineveti, midőn a szilaj naplopó egy gánccsal a földre teriti. Ekkor irta Petőfi «Első szerepem» czimü költeményét. Mi csakhamar jó barátok lettünk. Petőfi már ekkor egész csomó költeményt irt össze, de ezekből még kevés látott napvilágot, mert még nem igen volt a lapszerkesztők s kiadók előtt hitele; még ekkor Borostyán név alatt irt, s e nevet használta a színészetnél is; de én már ismertem költeményeit, mert a mint egyet megirt, azonnal hozzám sietett vele, elolvasta s elszavalta előttünk, miután különösen nem bírálatára, illetőleg ízlésére nagy súlyt fektetett s véleményét hallani kívánta. Szegény Petőfi, mily gyakran jut eszembe, hogy egész télen át hideg szobában didergett, szomszédságomban, s ha föl akart melegedni, csak hozzám jött által, felolvasásokat tartva nekünk költeményeiből és b. Etvös József « Karthauzi»-jából. November 18-án áthozta hozzám összeszedett verseit, s én azokból néhány szavalni valót kiszemeltem; ekkor egyszersmind tudtomra adta, hogy ma házigazdája különös kegyelemből disznótorba hivott meg bennünket, s ő már verset is irt rá, ily czimmel: «Disznótorban», a min azután az esti lakománál nagyon jól mulattunk, kivált pedig Petőfi rózsaszín kedvre hevülvén, a kancsó mellett, költeményeit nagy tűzzel, lelkesedéssel szavalta el, s mi mindnyájan örömmel hallgattuk, el voltunk ragadtatva, kedvünk egyre fokozódott, s igen élvezetes, feledhetetlen estét töltöttünk el együtt. Sorsunk megjavult Fehérváron. Báró Fiáth alispán kezdeményezése és buzdítása folytán igen szép bérletünk lett; társulatunk ereje is az akkor leghíresebb magyar tánczossal, Fitossal szaporodott. A bérletet Seribe «Egy pohár víz» czimü darabjával kezdtük meg. Deczember 16-án szünnapunk levén, csaknem az egész napot olvasással töltöttük; délelőtt olvasó próbánk volt «Oszkár»-ból, délután Petőfivel hirlajzokat olvastunk a körben, s fájdalommal értesültünk Megyeri Károly, az akkori legnagyobb magyar színész kora haláláról, kiben hazánk első komikusát veszte el. Este ismét nálam tartott Petőfi fölolvasást, több pályatársam jelenlétében. Deczember 20-án próbánk volt, délután hozzám jöttek nem barátnői, a Nagy kisasszonyok és Petőfi, s beszélgetve mulattunk; este felé pedig én mentem át Petőfihez, újabb dolgozatait áttekinteni, s minthogy a normanapok bekövetkeztek, s e napon, habár vasárnap volt, előadást nem tartottunk, újra átjött hozzám Petőfi s a «Karthauzi»-t olvasta, amely neki ideálja volt; e művet a rajongásig szerette, tanulmányozta és búvárolta. Deczember 31. Ez évben utolszor vettem kezembe tollat naplóm írására, hogy ha ez év elmerül is a múlt tengerébe, de emléke némileg fenmaradjon, s ez iromány mintegy kivonatul szolgáljon életemből; befejezem tehát e nappal az 1842. évet, följegyzem mai élményeimet. Reggel átjött hozzám Petőfi, s énekpróbára mentünk, de miután minket a természet nem igen áldott meg szivhez szóló dallamos hanggal, sőt hajlamunk, szenvedélyünk sem lévén hozzá, nekem épen oly kevéssé, mint Petőfinek, szükség nem volt ránk, s arra nem is erőszakoltak bennünket. Sándor a könyvkötőhöz s az olvasókörbe hívott el, délután pedig felszólított, hogy a temetőbe menjünk, s nézzük meg Erdős sírját, az év utolsó napján emlékezzünk meg színészetünk e jeles halottjáról. Kint a temetőben Erdős sírjánál elmélkedésbe eredtünk az emberi mulandóság fölött. Alkalmam volt ekkor a lánglelkü ifjú költő mély gondolkodását és egészséges bölcselkedését hallani, áhítattal hallgattam, szememre nem vettem róla, bámultam és önkénytelenül e szavakra fakadtam: «Szegény Sándor, de rossz pályát választottál! Te sokkal többre vagy méltó ! Ha köztünk maradsz, mily sokat kell még szenvedned!» És akkor temettek egy gazdag halottat, nagy fénnyel, a mit Petőfi látván, fölsóhajtott, mondván: «íme ez a földi jutalom ! E semmitérő gazdagnak nagyszerű szobrot emelnek majd, s a mi jeles pályatársunk, Erdős sírja mily egyszerű, fakeresztje talán még e télen elkorhad, s maholnap rá sem találunk.» Petőfi nemcsak nagy költő, hanem nemes gondolkodású férfiú is volt. Hazaérve, beszélgetésünk tárgya az emberi jellemnek különféleségéről folyt, mire a társulatunknál elharapódzott viszály adott alkalmat, mely az idősb színészeknek az ifjabbakat elnyomni törekvéséből és zsarnokságából eredt, a minek én, Némethi György és Fekete Soma határozottan ellene szegültünk, s Petőfi, e szabad szellem is hozzánk csatlakozott. Azonban igen bajos volt boldogulnunk, mert a hatalmasok, úgymint Török Béni és Almási ellenünk voltak; de mi azért Petőfivel együtt oppozicziót képeztünk s nagyban demonstráltunk. A temetőből hazatérve, elmentünk Petőfivel együtt igazgatónénk, Szabó Józsefné látoga t Szuper Károly, aki 41 évet töltött a színészi pályán, 31 évet mint igazgató, s jelenleg (1881-ben), a nemzeti színháznál pénztárnok és a budai várszínház ellenőre, pontosan és hiven irt szini naplóját szabad rendelkezésemre bocsátani szíveskedett. E naplóból közlöm azokat a részleteket, amelyeket Szuper a nagy költő szinészéletéből följegyzett. — Egervári.