Vasárnapi Ujság – 1920

1920-05-23 / 10. szám - Lóczy Lajos 10. szám / Arczképek, Hazaiak - A budapesti gyerekek az amerikai missziónál (2 kép) 10. szám / Időszerű illusztrácziók - A kisgazdapárt alföldi körútjáról (4 kép) 10. szám / Időszerű illusztrácziók - A Magyar Tudományos Akadémia Zrinyi-ünnepéről. Balázsfy Rezső rajza 10. szám / Időszerű illusztrácziók - A nemzeti hadsereg ünnepe Budavár 1849-iki bevételének évfordulóján (10 kép) 10. szám / Időszerű illusztrácziók - A Területvédő Liga tiltakozó gyűlése a béke megkötése ellen (6 kép) 10. szám / Időszerű illusztrácziók - Zadravecz István tábori püspök szent beszéde a máriabesnyői férfi-zarándoklaton 10. szám / Időszerű illusztrácziók - A Területvédő Liga által készíttetett szoborművek (4 kép) 10. szám / Műtárgyak - A Margitszigeti lóvasút utolsó fordulója és a Margitszigeti autobusz (2 kép) 10. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság

114 . VASÁRNAPI ÚJSÁG. 16. szám, 1920. 67. évfolyam. REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ. Kató kezét nyújtotta s belénézett az „új leány" mosolygó, sötét szemébe s megkapta benne valami nagyon meleg fény, úgy, hogy alig tudott elfordulni tőle, pedig valaki szól­lította. Mihelyt felelt Horváth Erzsinek, mert ő volt a megszólító, azonnal visszané­­zett az új leányra, ki már Bertával beszélt. Most nem látszott a szeme s a ruhája, de különösen a hajviselete olyan „nagyosan" gondos volt, hogy Kató előtt egészen ide­­genszerű volt és nem tudta, nem képzelte-e csak azt a szempárt, mely úgy megragadta az előbb? — Most pedig menjetek bemutatkozni a szép kis nevelőnéniknek, ajánlotta Horváth Erzsi. A szőkét Ilus, a barnát Ilona néni=­nek hívjuk, mind a kettő egy nevet kapott a szent keresztségben. — Hol vannak? — kérdezte Sári. — A kertben. — Még én sem voltam ott, — szólt Zayzon Éva s hozzájuk csatlakozott, Lenke pedig kisérte őket. A nénik méltóságteljesen fogadták s to­­vábbították őket az igazgató nénihez. Kató tekintete felszökött a szemközt fe­­szítő bérház egy ablakához, melynél mintha állt volna valaki, de oly messze van és oly magas, nem láthatja tisztán. Kós Béla, a­ki előző napon próbálta messzelátón keresztül megismerni kicsi ismeretlenét, most nem volt Vártán György ablakában. VII. Kató, levelet kaptál, Zsuzsa irása! kiál­tott Páli s átnyújtott egy levelet. Kató gyorsan elolvasta, azután ujjongva újságolta : Zsuzsáék felköltöznek télire, nem­­sokára látni fogom őt. Blanka te nem örülsz? — De örülök—felelt közömbösen Blanka.— Nem törődöm vele annyira, mint tavaly, de hát az régen volt. Kató esténkint, mikor önmagára gondol­hatott, úgy érezte, bármilyen sok újság, munka, öröm és bánat foglalkoztatja, valami hiányzik, a­mi nagyon jól esnék neki. A le­­velek. De nem írhatta, hogy jöhetnek, mert csak annyit tudott, hogy most gyakrabban osztják ki a leveleket, mint­­ tavaly, de hogy ki vizsgálja át és milyen szempontból, ezt nem tudta. Aranyossyék felköltöztek „mulatni," hogy Zsuzsa meghatározta czéljukat. Unta a a kis várost. A mulatságon kívül énektanu­­lással is foglalkozott. Kós Bélát kérte Zsu­­zsa, hogy keressen nekik lakást s ő azt a penziót ajánlotta, melybe ők költöztek. Kató nagyon melegen kérte Zsuzsát, hogy látogassa meg őt mielőbb és Zsuzsa jött, a­nélkül, hogy jelezte volna, mely napon várj­­ák. Villámgyorsan terjedt megérkezésének híre, szaladtak elébe minden nappaliból azok, a­kik ismerték s szerették és azok, a­kik nem ismerték és semmit sem éreztek iránta. Mindenki látni akarta a szép Zsuzsát, mint teljesen nagy leányt, mint „volt két." Vizsgálták tetőtől­ talpig és növendék csodálat­­tal töltötte el őket teljes hölgyi elegancziája. Erősen kivált a tanulóruhás csoportból. Azon­­nal Katót kereste, Kató szaladt elébe és nyakába ugrott. Blanka is jött, őt is karon­ fogta Zsuzsa, de nagyon hűvösen bánt vele. Jól esett, hogy Blanka előtt mondhatta: Katiczabogaram, legközelebbi kimenőn kit viszlek hozzánk. Úgy hallottam, hogy most szabad szombat délután kimenni s kint ma­­radni vasárnap estig. Mihelyt kialakul társaságunk, így viszlek ki. Most már nem a­ked is kell kissé mulatnod. Blankát, a ,,hűt= lent," nem hívta. A legközelebbi kimenőn csakugyan kivitte Zsuzsa Katót, bemutatta az anyjának, a­ki nagyon szívesen fogadta, ebéd után pihen­­tek, aztán sétálni vitte kis vendégét. Beszél­­tek az öcsikéről, azután Kós levelei iránt érdeklődött Zsuzsa és pártfogó kedvességgel mosolygott le a kis leányra és megkérdezte: — Hány éves is vagy pontosan ? — Mához két hétre leszek tizenhat. — Igen. Nem is vagy már egészen gyer­­mek. Jól nézel ki. Megcsinosodtál. A­mint hazaérünk, megfésültek, mert ... Elmosolyodott­ és máskép fejezte be a mondatát, nem úgy, a­hogy előbb akarta. — Mert így lenyaltan gyerekesebb vagy, mint úgy leszel. Visszatértek a penzióba, Zsuzsa ránézett egy ajtóra, mely előtt elhaladtak, jelentősen mosolygott, de nem szólt semmit. Még egy szóval sem említette Kató előtt, hogy Kós­sék ott laknak. Aranyossynénál látogatót ta­­láltak, komoly, feszes öregasszonyt, fekete selyem ruhában. Bemutatták Katót, azután Zsuzsa a másik szobába vitte vendégét, két szobában laktak, s lebontotta a haját. — Ej, ej gyermek, hát neked­ ilyen hajad van s úgy összeszorítod és lenyalod. Várj csak, nem fogsz magadra ismerni. Kisütötte, magasra fésülte, két összefoglalta a lányka nagy fehér csokorral haját, aztán öröm­­mel adta kezébe a kézitükröt: — Nézd meg hátulról is. Ez a visszahají­tott czopf a két nagy máslival fönt és lent, az igazi bakfis=frizura. Mindig így fésülköd= jél, a kis sötétkék­ ruhád helyes ezzel a fehér gallérral. Hanna néni szigorú pillantást vetett rá­­juk, mikor visszatértek. — Látod, ezt nem szeretem a lányod­­ban, — mondta szárazon Aranyossynénak, — már ezt a sima kis leányt is kiforgatta a szolidságából s fölczifrázta. Aranyossyné, az őszülő szép asszony mo­­solygott: — Kérlek, édes Hanna, az új nemzedék merészebb és szabadabb, mint a régi. — Vagy talán csak nyíltabb, őszintébb, — mondta Zsuzsa. — Nem szégyenli azt, a­mit gondol, a­mit akar. Hanna néni még jobban kiegyenesedett, bár eddig is távol volt attól, hogy a nagy karosszékben kényelmesen üljön. Nem szólt semmit, csak komoran csóválta meg piczi kontyos, öreg fejét. Kopogtattak. — Tes­ sék! kiáltott Zsuzsa és az anyja egyforma vidám hangon. Kedves arcza, finoman mél­­tóságteljes ősz asszony lépett be, utána ér­­dekes megjelenésű fiatal férfi. Katónak na­­gyot dobbant a szíve. Ezt a párt látta már valahol, valami nem közömbös helyen és alkalommal, különösen a nőt. Zsuzsa hozzá vezette a férfit. — Kis­lány, találd ki, hogy ki ez ? — Kós Béla, — mondta Kató hirtelen, a férfi szeme melegen mosolygott az ő sze­­mébe. És tekintetüknek e találkozása után valami szokatlan érzés tartotta fogva öntuda­­tát, valami megrázta egész valóját, valami letompította a figyelmét úgy, hogy mikor a ked­ves öregasszonynak bemutatták, egész gépiesen köszönt, nem igen tudta, mi tör­­ténik. Aztán eszébe jutott minden. Az orvos­­nál látta ezt a nénit és a fiát is, Öcsikével foglalkoztak. A néni is emlékezett, maga mellé hívta Katót és beszéltette a kis­fiúról. Mikor látta, hogy elszomorodott a leány, sárgás-fehér szép hűvös kezével megsimo­­gatta az elsápadt arczot. Kós Zsuzsával ing­gerkedett, de közben gyakran nézegetett Kató felé. Később odaült a kis leány köze­­lébe és kérdezősködni kezdett az intézet új (Folytatás­) rendjéről. Kató felelt neki, de mindketten hiába keresték a meghittségnek azt a fokát és azt a közvetlen hangját, a melyhez a leve­­lekben már eljutottak. Most, a személyes találkozásnál újra kellett kezdeniök az ismer­­kedést. Azért mégis úgy váltak el, mint jó barátok, bár a meglett ember és a gyermek= leány barátsága volt ez. Zsuzsa azzal bú­­csúzott, hogy két hét múlva, szombaton újra bemegy Katóért, a­ki most, ha lehe­­tett, még jobban szerette őt, szerette Ara­­nyossynét és Kósnét, szinte még Hanna né­­nit is, ezerszeresen szerette Lenkét és a többi lányt, Évát is, az új növendéket, a­kivel kezdett megbarátkozni. Nagyon szerette az irodalomtanárt és a „kanári tar" többi tag­­ját, még Ida nénit is valamennyire, szerette a nevelőnőket, az elemi iskolás gyerekeket, egy mellett sem ment el az udvaron úgy, hogy meg ne simogatta volna. Szerette a szolgaszemélyzetet, csordultig volt a szíve szeretettel, úgy, hogy megreszketett néha, megremegtette az érzésáramok ereje, elpi­­rult, majd elsápadt néha, mindez akkor tör­­tént, a­mikor dr. Kós Bélára gondolt, a­kit nagyon, de nagyon megnyerőnek talált. És a­mint teltek a napok, nem fogyatkozott a rágondolása, nem csökkent érzéseinek túl=­áradása, sőt! Meg is látszott rajta. A szeme csillogott, az arcza megszépülten ragyogott, hangja nemesebben zengett, a mozdulatai megélénkültek. Néha elhúzódott a többiek­­től, az osztályba menekült és valamelyik padra borulva sírt. Az öc­csére gondolt ilyen­­kor és ezért sírt, de mégis ez a bánat egé­­szen más volt, mint eddig. Mikor végre le­­törülte a könnyeit, levelet írt, egyet, kettőt, hármat is egymás után Kós Bélának arról a két Shakespeare-darabról, melyeket utol­­jára olvasott. De nem találta a régi hangot és nem küldte el a leveleket. Ha Kós Béla írna, ha most írna ... De hát nem állapí­­tották meg, hogy lehet-e már az intézetbe ! Kató be­ belopózott a díszterembe és kém­ lelte azt az ablakot szemközt, de nem ta­­lálta azt, a­kit keresett. Végre eltelt a két hét. Izgatott örömmel fogadta Zsuzsát, a­ki végignézett rajta. — Vesd le a sötétkék blúzt, kislány s végy fehéret helyette s húzz félczipet, meg­ várlak, — utasította Katót, a­ki röpült és már vissza is érkezett fehér blúzban. Zsuzsa elégedetten nézett­­ végig rajta. Kató is végignézett önmagán s zavartan mosolyogva mondta : — Pedig meg van tiltva a félczipő, mert rossz idők járnak. — Ugyan, — legyintett Zsuzsa s máris letárgyalták a tilalmat. Azért kellett fehér blúz és félczipő, mert Zsuzsa társaságot hívott. Lementek a pen= sió társalgójába, Zsuzsa énekelni akart, Kató kisérte. Senki sem volt ott rajtuk kívül. Egy­­szerre azt érezte Kató, hogy valaki szalag, csokros, visszahajtott hajfonatát húzgálja. Hátrafordult. Kós Béla állt ott mosolyogva. Úgy érezte Kató, mintha valami sima, me­­leg kéz megczirógatta volna az erczát, de hirtelen legyőzte ezt a puha hangulatot egy új gondolat: Istenem, nem szabad leplezet­­lenül elárulnom, hogy nagyon szeretem. Kós kívánságára folytatták a zenét, a­míg hárman voltak, a férfi ott állt a zongorára könyökölve és nézte, hallgatta őket. Kató minden erejét összeszedte, hogy bele ne za­­varodjék a játékba. Nemsokára lejött a tár­­salgóba Aranyossyné és Kósné együtt, az­ után Hollós Ödön és Vártán György együtt, a zene abbamaradt. Hollós a két asszonyhoz szegődött, Kós a két leán­nyal beszélgetett. Zsuzsa a nagy pálma és az ablak mellett

Next