Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-25 / 24. szám - Sonkoly Béla: Éji vers 288. oldal / Költemények - A szerelem és Lewisham úr. Regény. Irta H. G. Wells. Fordította Tonelli Sándor 288. oldal / Regények, elbeszélések
<4. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 289 hogy esetleg még a törvény előtt sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá. A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy sajátságos mellékkörülmény következtében. — Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, — mondotta, — nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam . . . hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat percet is, noha az egész összeg meghaladta az ötszáz fontot. Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta. — Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, — ismételte. — Nos, mit szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok. — Azt hiszem, hogy én tudok. — mondta Lewisham. — Halljuk... és pedig? Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiókjára mutatott. — Nem gondolja talán, — kis derültség czikázott át az agyán, — hogy tolvajkulcsa is lehetett neki? Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor visszatért Clap=hamba. De bizonyos idő múlva mulatságos hangulata elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy Chaffery az apósa, Chaf*feryné az anyósa s hogy ezek ketten Ethel* lel együtt alkotják a családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domb* oldalon pedig az otthona. Otthona! Élete pályájának kiindulási pontja szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetetlen volt a kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje, Ethelének halványodó emlékezetét leszámítva, ezek a személyek nem is éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó hónapok eseményei, madártávlatból összezsugorodva, néma játékszerű gyorsasággal jelentkeztek előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett. A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak számlálva. A neve*tés határtalan beismeréseknek a nevetése volt. XXXI. A Battersea parkban. Noha Lewisham megígérte, hogy véget vet a Heydinger Alice ügyének, öt hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta a válságot felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük Gadownétól a claphami szegényes házba már megtörtént — nem minden kétnyelvű vitatkozás nélkül ugyan, — és a fiatal pár, úgy a mint megállapodott, elhelyezkedett a második emeleti kis szobácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész világ megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés következtében. A közlés zokogások és könnyek között történt, Ethel átkarolta Lewishamot és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle. Lewisham is suttogott, kissé megdöbbenne ugyan, de sajátságos büszkeséggel, egészen különös, új érzéssel, egészen mást érezve, mint amit gondolt, hogy érezni fog, ha ez az ügy, amit félve várt, csakugyan bekövetkezik. Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé válna valami, mintha megoldás következett volna be s mintha teljesen elsí* mult volna az összeütközés, mely oly sokáig húzódott. A tétovázások véget értek, meg* találta az élete vonalát. Másnap egy rövid levelet írt és két nap* pal később teljes egy órával előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül szük* séges lett volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment volna, a hídon a Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, ahol valamikor találkoztak, Heydinger Alice sétált, reá várakozva. Egymás mellett sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról beszélgetve; azután szünet állott be... — On valamit mondani akart nekem, — mondta Heydinger Alice hirtelen. Lewishamnak az arezszine kissé elváltozott. — Oh igen, — kezdte, — azt akartam mondani.. . — Könnyedséget színlelt. — Tudta, hogy én megnősültem ? — Megnősült ? — Igen. — Megnősült! — Igen, — mondta Lewisham némileg bizonyító hangon. * Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság nélkül, a londoni városi tanács dahliáia bámészkodva állt, Heydinger kisasszony pedig őt nézte. — Ezt akarta nekem mondani? Lewisham megfordult és Heydinger Alice tekintetével találkozott. — Igen. Ezt akartam mondani. Megint hallgattak. — Nem veszi rossz néven, ha leülök ? — kérdezte Heydinger Alice közönyös hangon. — Ott van egy pad a fa alatt, —mutatta Lewisham. Szótlanul mentek a padhoz. — Most pedig, — mondta a leány nyugodtan, — mondja meg nekem, hogy kit vett el. Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után intézte hozzá. Lewishám ostobának érezte magát és habozó őszinteséggel felelgetett neki. — Tudhattam volna, — mondta a leány. — Tudhattam volna . . . Csak nem akartam tudni . . . Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla. Lewisham megtette. Az egész ügy végte* lenül kellemetlen volt neki, de meg kellett történni, mert Ethelnek megígérte, hogy meg* teszi. Heydinger Alice főbb vonásaiban érte* sült a történetéről, kivéve az érzéseket, me* lyek hihetővé tették az esetet. — És ön még a második vizsga előtt nemsült meg? — ismételte a leány. — Igen. — felelte Lewisham. — De miért nem mondta meg nekem előbb? — Nem tudom, — mondta Lewisham.— Szándékomban volt . . . akkor a Kensington Gardenban. De nem tettem meg. Azt hiszem pedig, ,meg kellett volna tennem. — Én is azt hiszem, hogy meg kellett volna tennie. — Igen .. . úgy érzem . . . De nem tettem meg. Valahogyan nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és minden egyéb olyan hirtelennek tűnt fel. Mély hallgatásba merült. — Azt hiszem, meg kellett volna tennie,— ismételte Heydinger Alice, szemét Lewisham profiljára szegezve. Lewisham magyarázatának második és sokkal nehezebb részébe fogott. Van még egy nehézség, — kezdte el, — állandóan . .. úgy értem . . . önt illetőleg. Kissé nehéz . . . Arról van szó, hogy amint tudja, az én életem ... A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat. — A mi dolgainkat? — Igen .. . Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az ön leveleit . .. — Hát ön,,nem mutatta meg őket neki? — Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy ön szoczializmusról, irodalomról . . . olyan dolgokról szokott írni nekem, melyek nálunk közösek, de nála nem. — Azt akarja ezzel mondani, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat ? — Nem gondolkozott hogy eltérő nevelése . . . róluk. Azt hiszem, — Kifogása van neki talán ellene ? ... — Nem, — hazudta hirtelen Lewisham. — Nincs ellene kifogása. — Nos, akkor ? — kérdezte Heydinger Alice és az arcza elfehéredett. és — De érzi azt . .. Érzi, bár nem mondja én tudom, hogy érzi, hogy van valami, amit mással meg kell osztani. Én tudom, hogy ő mennyire szeret engem. És ez megszégyeníti őt . . . azt juttatja az eszébe ... Érti, hogy mi bántja őt? — Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is .. . — Heydinger Alice hirtelen magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erői* ködve újból megszólalt. — És a mi nekem fáj ? — kérdezte szomorú kifejezéssel és újból megállt. — Nem, nem így gondoltam. — Lewisham habozott. — Tudtam, hogy megbántom önt. — Maga szereti Őt. Maga hozhat áldozatot . . . — Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt bántom meg, nem tudja megérteni. Önnél azonban . . . valahogy természetes dolognak tetszik, hogy önhöz forduljak. Magát kell megkérnem. . .Vele szem* ben mindig engedtem . . . — Maga szereti őt. — Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. A dolgok olyan bonyolultak. A szere* lem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban ismerem, mint őt és maga jobban ismer engem, mint ahogy ő valaha meg* ismerhet engem. Önnek megmondhatok olyan dolgokat, melyeket neki nem mondhatok. Az egész valómat feltárhatom maga előtt és tudom . . . megért engem . .. Csak . .. — Maga őt szereti . .. — Igen, — mondta Lewisham halkan, a bajuszát húzogatva. — Azt hiszem, hogy ennek meg kell lenni. Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan hevüléssel megszólalt : — Oh ! . .. Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek minden ígérete... Mit adhat ő magának, amit én nem adhattam?... Épen most! Miért áldozzam fel önből azt a sokat, ami az enyém ? Ha ő át tudná venni.. De nem tudja átvenni. Ha én magát az útjára engedem, nem csinál. Minden becsvágy, minden magasabb érdeklődés összezsugorodik és elpusztul s ő nem ébred a tudatára. Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy bírja önt. Miért kíván olyasmit, amit nem tarthat a birtokában ? Miért kell neki ajándékozni, ami az enyém... miért kell ezt eldobnom magamtól? Nem Lewishamra nézett, hanem maga elé és fehér arcra fájdalmat árult el. — Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint aki bizonyos mértékig hozzám tartozik . . . Még most is úgy vagyok vele. — Van valami. — mondta Lewisham némi szünet után, — ami az utóbbi időben egy* kétszer az eszembe jutott. . . Nem gondolja, hogy ön túlbecsüli azt, amire én:képes le* hettem volna ? Tudom, hogy beszéltünk az elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban fél esztendeig, sőt még tovább kellett küzköd* nöm olyan megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg tud magának szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem segíthe* tik, ha azt kell hinnem ez után, hogy eset*leg az élet nehezebb . . . — Nem, —mondta a leány határozottan. — Ön nagy dolgokra lett volna képes . . . Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől... Csak néha láthatnám magát, néha írhatnék magának . . . Ön olyan tehetséges és egyben olyan gyenge. Magának szüksége van vala* kire .. . Támogatásra és hitre van szüksége, bőséges támogatásra és hitre. Miért ne le* hetnék ez a maga számára. Csak ez akarok lenni. Legalább ez, amit szeretnék. Miért kell neki tudni ? Semmitől sem fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig meg van ... De én ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen vagyok. Tudom azonban, hogy önnel együtt... Ez az, ami fáj nekem. Miért kellene neki tudni róla? Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az ábrándja volt, ami Hey*dinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanat* ban ő sem kételkedett a fényes jövő lehető* ségében. De tudta, hogy nagyságának a titka és ez a bámulat valahogy együtt jártak egy* mással. Azt hihette, hogy lényegük egy és oszthatatlan ... És elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla ? Képzeletében végig* száguldott a nagy dolgokon, melyeket végre* hajthat, a dolgokon, melyek bekövetkezhet*