Vasárnapi Ujság – 1921

1921-12-25 / 24. szám - Sonkoly Béla: Éji vers 288. oldal / Költemények - A szerelem és Lewisham úr. Regény. Irta H. G. Wells. Fordította Tonelli Sándor 288. oldal / Regények, elbeszélések

<4­. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 289 hogy esetleg még a törvény előtt sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá. A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy sajátságos mellékkörülmény következtében. — Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, — mondotta, — nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és ban­­kárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam . . . hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat percet is, noha az egész összeg meghaladta az ötszáz fontot. Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta. — Még a tizenhét shillinget és hat pen­­cet is, — ismételte. — Nos, mit szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok. — Azt hiszem, hogy én tudok. — mondta Lewisham. — Halljuk... és pedig? Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiók­­jára mutatott. — Nem gondolja talán, — kis derültség czikázott át az agyán, — hogy tolvajkulcsa is lehetett neki? Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor visszatért Clap=­hamba. De bizonyos idő múlva mulatságos hangulata elpárolgott. Elcsüggedt arra a kü­­lönös tényre, hogy Chaffery az apósa, Chaf*­feryné az anyósa s hogy ezek ketten Ethel* lel együtt alkotják a családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domb* oldalon pedig az otthona. Otthona! Élete pályájának kiindulási pontja szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetet­­len volt a kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje, Ethelé­nek halványodó emlékezetét leszámítva, ezek a személyek nem is éltek a számára. A vég­­zet útjai! Az utolsó hónapok eseményei, ma­­dártávlatból összezsugorodva, néma játékszerű gyorsasággal jelentkeztek előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett. A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes komoly volta véget ért: fejlődé­­sének napjai meg voltak számlálva. A neve*­tés határtalan beismeréseknek a nevetése volt. XXXI. A Battersea parkban. Noha Lewisham megígérte, hogy véget vet a Heydinger Alice ügyének, öt hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta a válságot felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük Gadownétól a claphami sze­­gényes házba már megtörtént — nem min­­den kétnyelvű vitatkozás nélkül ugyan, — és a fiatal pár, úgy a mint megállapodott, elhelyezkedett a második emeleti kis szo­­bácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész világ megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés következtében. A közlés zokogások és könnyek között tör­­tént, Ethel átkarolta Lewishamot és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle. Lewisham is suttogott, kissé megdöb­­benne ugyan, de sajátságos büszkeséggel, egészen különös, új érzéssel, egészen mást érezve, mint a­mit gondolt, hogy érezni fog, ha ez az ügy, a­mit félve várt, csakugyan bekövetkezik. Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé válna valami, mintha megoldás következett volna be s mintha teljesen elsí* mult volna az összeütközés, mely oly sokáig húzódott. A tétovázások véget értek, meg* találta az élete vonalát. Másnap egy rövid levelet írt és két nap* pal később teljes egy órával előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül szük* séges lett volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment volna, a hídon a Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, a­hol valamikor találkoztak, Heydinger Alice sé­­tált, reá várakozva. Egymás mellett sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról be­­szélgetve; azután szünet állott be... — On valamit mondani akart nekem, — mondta Heydinger Alice hirtelen. Lewishamnak az arezszine kissé elváltozott. — Oh igen, — kezdte, — azt akartam mondani.. . — Könnyedséget színlelt. — Tudta, hogy én megnősültem ? — Megnősült ? — Igen. —­ Megnősült! — Igen, — mondta Lewisham némileg bi­­zonyító hangon. * Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság nélkül, a londoni városi tanács dahliái­a bámészkodva állt, Heydin­­ger kisasszony pedig őt nézte. — Ezt akarta nekem mondani? Lewisham megfordult és Heydinger Alice tekintetével találkozott. — Igen. Ezt akartam mondani. Megint hallgattak. — Nem veszi rossz néven, ha leülök ? — kérdezte Heydinger Alice közönyös hangon. — Ott van egy pad a fa alatt, —mutatta Lewisham. Szótlanul mentek a padhoz. — Most pedig, — mondta a leány nyu­­godtan, — mondja meg nekem, hogy kit vett el. Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után intézte hozzá. Lewis­­hám ostobának érezte magát és habozó őszin­­teséggel felelgetett neki. — Tudhattam volna, — mondta a leány. — Tudhattam volna . . . Csak nem akartam tudni . . . Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla. Lewisham megtette. Az egész ügy végte* lenül kellemetlen volt neki, de meg kellett történni, mert Ethelnek megígérte, hogy meg* teszi. Heydinger Alice főbb vonásaiban érte* sült a történetéről, kivéve az érzéseket, me* lyek hihetővé tették az esetet. — És ön még a második vizsga előtt nem­sült meg? — ismételte a leány. — Igen. — felelte Lewisham. — De miért nem mondta meg nekem előbb? — Nem tudom, — mondta Lewisham.— Szándékomban volt . . . akkor a Kensington Gardenban. De nem tettem meg. Azt hiszem pedig, ,meg kellett volna tennem. — Én is azt hiszem, hogy meg kellett volna tennie. — Igen .. . úgy érzem . . . De nem tettem meg. Valahogyan nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és minden egyéb olyan hirtelennek tűnt fel. Mély hallgatásba merült. — Azt hiszem, meg kellett volna tennie,— ismételte Heydinger Alice, szemét Lewisham profiljára szegezve. Lewisham magyarázatának második és sok­­kal nehezebb részébe fogott. Van még egy nehézség, — kezdte el, — állandóan . .. úgy értem . . . önt illetőleg. Kissé nehéz . . . Arról van szó, hogy a­mint tudja, az én életem ... A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat. — A mi dolgainkat? — Igen .. . Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az ön leveleit . .. — Hát ön,,nem mutatta meg őket neki? — Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy ön szoczializ­­musról, irodalomról . . . olyan dolgokról szo­­kott írni nekem, melyek nálunk közösek, de nála nem. — Azt akarja ezzel mondani, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat ? — Nem gondolkozott hogy eltérő nevelése . . . róluk. Azt hiszem, — Kifogása van neki talán ellene ? ... — Nem, — hazudta hirtelen Lewisham. — Nincs ellene kifogása. — Nos, akkor ? — kérdezte Heydinger Alice és az arcza elfehéredett. és — De érzi azt . .. Érzi, bár nem mondja én tudom, hogy érzi, hogy van va­­lami, a­mit mással meg kell osztani. Én tu­­dom­, hogy ő mennyire szeret engem. És ez megszégyeníti őt . . . azt juttatja az eszébe ... Érti, hogy mi bántja őt? — Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is .. . — Heydinger Alice hirtelen magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erői* ködve újból megszólalt. — És a mi nekem fáj ? — kérdezte szomorú kifejezéssel és új­­ból megállt. — Nem, nem így gondoltam. — Lewisham habozott. — Tudtam, hogy megbántom önt. — Maga szereti Őt. Maga hozhat áldo­­zatot . . . — Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt bántom meg, nem tudja megérteni. Önnél azonban . . . valahogy természetes dolognak tetszik, hogy önhöz for­­duljak. Magát kell megkérnem. . .Vele szem* ben mindig engedtem . . . — Maga szereti őt. — Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. A dolgok olyan bonyolultak. A szere* lem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban ismerem, mint őt és­ maga jobban ismer engem, mint a­hogy ő valaha meg* ismerhet engem. Önnek megmondhatok olyan dolgokat, melyeket neki nem mondhatok. Az egész valómat feltárhatom maga előtt és tu­­dom­ . . . megért engem . .. Csak . .. — Maga őt szereti . .. — Igen, — mondta Lewisham halkan, a bajuszát húzogatva. — Azt hiszem, hogy ennek meg kell lenni. Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan hevüléssel meg­­szólalt : — Oh ! . .. Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek minden ígérete... Mit adhat ő magának, a­mit én nem adhattam?... Épen most! Miért áldozzam fel önből azt a sokat, a­mi az enyém ? Ha ő át tudná venni.. De nem tudja átvenni. Ha én magát az út­­jára engedem, nem csinál. Minden becsvágy, minden magasabb érdek­­lődés összezsugorodik és elpusztul s ő nem ébred a tudatára. Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy bírja önt. Miért kíván olyasmit, a­mit nem tarthat a birtokában ? Miért kell neki ajándékozni, a­mi az enyém... miért kell ezt eldobnom magamtól? Nem Lewishamra nézett, hanem maga elé és fehér arcra fájdalmat árult el. — Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint a­ki bizonyos mértékig hozzám tarto­­zik . . . Még most is úgy vagyok vele. — Van valami. — mondta Lewisham némi szünet után, — a­mi az utóbbi időben egy* kétszer az eszembe jutott. . . Nem gondolja, hogy ön túlbecsüli azt, a­mire én:képes le* hettem volna ? Tudom, hogy beszéltünk az elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban fél esztendeig, sőt még tovább kellett küzköd* nöm olyan megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg tud magának szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem segíthe* tik, ha azt kell hinnem ez után, hogy eset*­leg az élet nehezebb . . . — Nem, —mondta a leány határozottan. — Ön nagy dolgokra lett volna képes . . . Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől... Csak néha láthatnám magát, néha írhatnék magának . . . Ön olyan tehetséges és egyben olyan gyenge. Magának szüksége van vala* kire .. . Támogatásra és hitre van szüksége, bőséges támogatásra és hitre. Miért ne le* hetnék ez a maga számára. Csak ez akarok lenni. Legalább ez, a­mit szeretnék. Miért kell neki tudni ? Semmitől sem fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig meg­ van ... De én ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen vagyok. Tudom azonban, hogy önnel együtt... Ez az, a­mi fáj nekem. Miért kellene neki tudni róla? Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az ábrándja volt, a­mi Hey*­dinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanat* ban ő sem kételkedett a fényes jövő lehető* ségében. De tudta, hogy nagyságának a titka és ez a bámulat valahogy együtt jártak egy* mással. Azt hihette, hogy lényegük egy és oszthatatlan ... És elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla ? Képzeletében végig* száguldott a nagy dolgokon, melyeket végre* hajthat, a dolgokon, melyek bekövetkezhet*

Next