Vasas, 1995 (100. évfolyam, 1-12. szám)

1995-01-01 / 1. szám

2 Emberi hangon Piros-kék jegyzetfüzet A különbség. - A szakszervezetek ellenséges környezetben működtek 1990-94 között - hallottuk a vasasszakszervezet XXXII. kongresszusán. Ez így van. Annyira frissen él bennünk ennek az időszaknak az emléke, hogy a példák hosszú sorát idézhetnénk a fenti megállapítás igazolására. A letűnt MDF-kurzust azonban szak­szervezet-barát kormány váltotta fel. Eszerint önmagától adódik a megállapítás, hogy most akkor könnyebb a szakszervezeteknek. Nem ilyen egyszerű a dolog. A korábbi négy év ellenséges környezetében bírálni, támadni kellett a hatalmat az önvédelem okán, a puszta fennmaradás érdekében. S ehhez bátorság, elszántság kel­lett. Most, a szocialista-liberális kormánykoalíció idején több és más kell: kvalifikált­ság, árnyalt megítélés. Mert a kormány nem ellenséges a szakszervezetekkel szem­ben, ám a helyzet nehezebb, a válság mélyebb, a feladatok összetettek. A kabinet híve a párbeszédnek, mi több, szorgalmazója az érdekegyeztetésnek, a szociális part­nerek együttműködésének, de az érdekütközéseket nem lehet megkerülni, a konflik­tusokat lehetetlen kiiktatni, a megyetés, a társadalmi béke fenntartása viszont közös érdek. Arra is tekintettel kell lenni, hogy jóllehet a szocialisták közelebb állnak a szakszervezetekhez mint a szabaddemokraták, de a szocialista dominanciájú kor­mány alapvetően liberális gazdaságpolitikát hajt végre, amelynek a hatását a bőrün­kön és a zsebünkön érezzük. Mihez legyünk hűek?­­ A kongresszusi tudósítás egyik alcíme lett az a szóbeli beszámolóban elhangzott mondat, miszerint „a hűség és a kitartás ma is eleven érték". Helyénvaló és nagyon időszerű ennek az aláhúzása. Értékválság, az értékek átrendeződésének idején fontos, hogy az örök emberi értékek megőrzésére figyel­meztessünk. Ilyen a hűség és a kitartás. Különösen olyan körülmények között, ami­kor minden változásban, mozgásban, átalakulóban van, ami próbára teszi az ember jellemét, testi, szellemi, lelki erejét. Mit jelent ez konkrétan a szervezett dolgozó, az érdekvédő számára? Azt, hogy legyünk hűek a szakszervezeti mozgalom eredeti céljaihoz, és legyen elegendő kitar­tásunk e törekvések mindennapi megvalósításában, az érdekvédelmi csatározások­­ban. Gondolom, eddig egyetérthetünk. Ám a neheze akkor következik, ha feltesszük magunknak a kérdést: mihez legyünk hűek? Mert az elavult, az élet által meghaladott dolgokhoz botorság lenne makacsul ragaszkodni. A szükséges változtatások ürügyén ugyanakkor nem cserélhetjük le a teljes szellemi, erkölcsi ruhatárunkat, a fürdővízzel együtt nem önthetjük ki a gyereket. Szerdáról csütörtökre nem válthatunk új arcula­tot. De mit őrizzünk meg, mit dobjunk el, és milyen új értékekkel, tulajdonságokkal, készségekkel gazdagítsuk magunkat? Milyen friss impulzusokra, áramlatokra le­gyünk fogékonyak anélkül, hogy fel- és eladnánk magunkat, megtagadnánk eddigi életutunkat. Ez az igazi kérdés. Ezeket a - belső küzdelemmel járó - dilemmákat senki sem takaríthatja meg. Örökzöld téma.­­ Ilyen az információ. Aligha van olyan szakszervezeti tanácsko­zás - a kongresszus sem jelent kivételt -, amelyen ne szerepelne rendszeresen visz­­szatérő témaként az információ. Pontosabban annak a hiánya. Mindig, mindenütt, mindenkinek kevés van belőle. Pozitívnak tekinthetjük ezt a szűnni nem akaró inforációéhséget, de legyünk őszinték, negatív kicsengése is van. Mert ha ennyire kevés az információ, miért nem teszünk érte, hogy több legyen? Miért mindig másoktól várjuk ezt, miért mindig fölfelé tekintgetünk, föladva a rendelést? Mi magunk, valamennyien megteszünk-e mindent, kihasználunk-e minden lehetőséget annak érdekében, hogy informáltak le­gyünk; egyszerűen azért, mert enélkül jóízűen lélegezni sem lehet, tárgyalni, vitat­kozni, érvelni, érdekeket védeni pedig végképp lehetetlen. Elolvassuk-e azokat az írásos anyagokat, kiadványokat, például a Vasas újságot, amelyek ezzel a céllal ké­szülnek, merítünk-e azokból a forrásokból, amelyek segítenek abban, hogy képben legyünk, folyamatosan tudjuk, hány óra van a társadalomban, az iparágban, a szak­­szervezetben? Információs ismeretünk gazdagsága és minősége része személyiségünknek, fok­mérője önbecsülésünknek, feltétele közéleti, politikai kondicionáltságunknak. Meg­éri, hogy figyeljünk rá, mert busásan kamatozik az ébrentartott belső igény. Miért hallgat a Vasas? - Többen kérdezték ezt a felszólalók közül. A kérdés nem csak kíváncsi érdeklődést tartalmazott, hanem kritikai felhangú véleményt, igényt, javaslatot is. Például ilyen megfogalmazásban: „Miért hallgat a Vasas? A vasutasok, a közalkalmazottak nem hallgatnak... Sokkal nagyobb nyilvánosságot szeretnénk. Ne hallgassunk. Legyen önálló véleményünk, ne bújjunk az MSZOSZ mögé.” Őszintén, higgadtan végiggondolandó, mennyi ebben a megalapozott, megszívle­lendő bírálat. Mert a vasasszakszervezet él a nyilvánosság eszközeivel és lehetősége­ivel, de kérdés, elegendő-e, megfelelő hatású-e ez? Lehet, hogy valóban több kell. Ezen a téren általában két veszély fenyeget: a túlzott visszafogottság és a túlzott önszereplés, a magamutogatás. Mind a kettő kerülendő. Követendő viszont a helyes mérték, a szakszervezetek munkájával, eredményeivel, tényleges súlyával arányos közszereplés. A közalkalmazottaknál és a vasutasoknál novemberben-decemberben sajátos helyzet alakult ki, amiatt jobban a társadalmi nyilvánosság előterébe kerültek. Az előbbinél a költségvetés készítés kapcsán felerősödött a bérharc, a vasutasoknál pe­dig sztrájkokra került sor, s ez a tény önmagában is vonta a médiákat, az újságírókat. Minden­esetre a nyilvánosság hatalmas fegyver, nagy az ereje. Jól kell vele élni. A realitások talaján.­­ Érthető módon ez a témakör is állandó szereplője volt a kongresszusnak. Különösen az érdekegyeztetéssel és a parlamenti munkával kapcso­latban. A legtöbben haloványnak érzik a parlamentbe bejutott szakszervezeti vezetők tevékenységét. Az érdekegyeztetésről pedig ezt hallottuk. Most már szóba állnak velünk, de az eredményekkel nem vagyunk megelégedve. Amennyire természetes, hogy a tagság mindig többet vár tisztségviselőitől a meg­lévő eredményeknél, annyira az is ajánlható magunknak, hogy kerüljük az egyolda­lúságot, számoljunk a realitásokkal, és becsüljük a kis lépésekben kifejezésre jutó előrehaladást is. Mert a tárgyilagossághoz az is hozzátartozik, hogy rendszeresen ülésezik az Érdekgyeztető Tanács, és érdemi munka folyik bizottságaiban is. Az igaz, hogy nem minden kérdés úgy dől el, ahogyan az érdekvédők szeretnék, de ezt nem is várhatjuk el. A parlamentben is vannak jelei annak, hogy a szakszervezeti vezetők - másokkal összefogva - befolyásolni tudnak döntéseket, akár úgy, hogy megváltoztatják az eredeti elképzeléseket, vagy úgy, hogy lassítják, illetve gyorsítják a határozatok végrehajtását. Abban nincs vita, hogy a parlamentbe jutott szakszervezeti vezetők kötelesek fo­lyamatosan számot adni arról, mit csinálnak, hogyan képviselik a munkavállalók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok érdekeit. És ehhez mindig meg lehet találni a megfe­lelő alkalmakat, fórumokat. Merre nézzünk? - Nagy Sándor elismerte annak a jogosságát, hogy a megélhetés­sel kapcsolatos napi gondok megoldása áll az előtérben, de felhívta a figyelmet az olyan stratégiai kérdésekre is, mint a válságövezetek problémái, a privatizáció, a fekete- és szürke gazdaság, a magyar áruk védelme, az ágazati koncepciók, az érdek­­egyeztetés rendszerének korszerűsítése, stb. Ezek csakugyan fontosak, nem hagyha­tók figyelmen kívül, nem feledkezhetünk meg a nagyobb összefüggésekről, távlatos dolgokról sem. De hozzá­tehetjük: ez elsősorban az MSZOSZ vezetőinek, az ágazati, szakmai tisztségviselők feladata és kötelessége. A munkahelyen, az alapszervezetek­ben dolgozó embereknek mindenek előtt a helyi, egyéni, kisközösségi ügyekkel kell törődniük. Hiszen annyi van belőlük, hogy jó, ha egy részüket meg tudják oldani és a szervezet működését képesek biztosítani. Tehát az sem jó, ha mindig a földre nézünk, mert akkor nem látjuk a horizontot, de akkor is oda bukhatunk, ha csak előre tekintünk, és nem nézünk a lábunk elé. Emberi hangon.­­ Pál László ipari és­­kereskedelmi miniszternek,­­aki eredeti foglalkozását tekintve villamosmérnök, és mellesleg vasasszakszervezeti tagként szólalt fel) nem volt könnyű dolga, hiszen az iparág helyzetének ismertetésén túl az ózdi és diósgyőri kohászok képviselőinek is kellett mondania valami hihetően vi­gasztalót. Magam is kíváncsian vártam, hogyan oldja meg nem irigylésre méltó fel­adatát. Nos, ha voltak kemény,­szikrázó, morgolódásoktól kísért pillanatai is beszédének, a végén tapsot kapott a küldöttektől. Mert, ha nem is tudott elfogadható megoldások­ról beszámolni, de őszintén, nyíltan, együttérzően beszélt a sok ezer munkásember nyomasztó gondjáról. Nem ígért felelőtlenül, nem oktatott ki senkit. A lehangoló tényekről, az elkeserítő helyzetről emberi hangon, rokonszenves empátiával tudott szólni a szocialista miniszter. Ez a hang adott némi reményt az érintetteknek. Ez sem semmi a korábbi évek dzsentrigőgje után.­ ­ kárpáti­­ SZERVEZETI ÉLET A vasasszövetség munka­­nélkülieket segítő alapítvá­nyának segélyezési bizottsá­ga december 14-ei ülésén a beérkezett kérelmek alapján a következő döntést hozta: Kugler Jánosné sárke­resztúri munkanélkülit 8000 Ft; Gál Györgyné ta­tabányai munkanélkülit 8000 Ft; Szekeresné Rá­kóczi Éva tiszakécskei munkanélkülit 7000 Ft se­­­­gélyben részesítette. VASAS

Next