Középdunántúli Napló, 1959. október (Veszprém, 15. évfolyam, 232-256. szám)

1959-10-09 / 237. szám

c Alkohol!... Alkohol!... — Ittas gépkocsivezetők a bíróság előtt — A Dörgicsei Tanács társaskirándulást rendezett Hévízre, s e célra a 64. AKÖV-től igényelt gépkocsit. Az autóközlekedési vállalat Duna Sándor dörgicsei lakost küldte ki, mint gépkocsivezetőt, a GA 35—15 forgalmi rendszámú Ikarus-atóbusszal. A kirándulócsoport 35 főből állott. Duna Sándor gépkocsivezető előzőleg néhány liter bort fogyasztott és — mint a vizsgálat utólag megállapította — ittasan ült a volán mellé. Ennek következménye az volt, hogy Hévíz és Keszthely között kocsijával nekiment egy nyárfának, majd belefordult az autóbusszal az úttest árkába ... Szerencse, hogy a kocsiban lévő 35 utas ki tudott . Bedegi István apja kulák volt, nagy szőlőterülettel rendelkezett Balatonfüreden. Ő maga is gazdálkodással foglalkozott és személyautót is vásárolt. Gépkocsijával különböző kirándulásokat tett, anélkül azonban, hogy gépkocsivezetői jogosítványa lett volna. Egy nyári napon készséggel vállalkozott arra, hogy barátját, Andriska Gyula balatonfüredi lakost, Székesfehérvárra vigye. Útközben Alsóörsön odafelé is, visszamenet is, megálltak és italoztak. Bedegi István söröket és fröcccsöket fogyasztott. A csopaki vasútállomás előtti útkereszteződésnél, a jobbra ívelő kanyarban 80 kilométeres sebességgel hajtott, aminek következtében gépkocsiját az úttesten megtartani nem tudta, amely a menetirány szerinti baloldali útpadkára szamászni, mégpedig úgy, hogy előzőleg kitörték az autóbusz hátsó ablakait. Többen megsérültek, és kisebb-nagyobb zúzódásokat szenvedtek. Az ittas sofőr 30 kilométeres sebességgel vette az útkereszteződésnél a kanyart, az előírt, legfeljebb 5 kilométeres sebesség helyett. Természetesen a gépkocsi is megsérült és 4978 forint értékű kár keletkezett. A Veszprémi Járásbíróság 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte Duna Sándort élet- és testi épség tudatos veszélyeztetésének bűntette miatt, továbbá a társadalmi tulajdon kárára gondatlanságból elkövetett vagyonrongálásért. Az elítélt gépkocsivezető fellebbezett ladt és 40 méteren keresztül a padkán túli árokparton száguldott, majd egy betonhíd karfájának nekimenve, a gépkocsi merőlegesen megállt. A kocsi belsejében ülő Andriska Gyula arcán és nyakán megsebesült és Bedegi István is sérüléseket szenvedett. A Veszprémi Járásbíróság a tegnapi napon megtartott tárgyaláson 6 havi börtönbüntetésre ítélte az ittasan és vezetői jogosítvány nélkül közlekedett vádlottat. Súlyosbító körülménynek értékelte, hogy Bedegi Istvánt 1946- ban a Veszprémi Népbíróság népellenes bűntette miatt hathónapi börtönre ítélte, és 5 évi jogvesztésre. A baleset alkalmával, mint utána az orvos kétségkívül megállapította, erősen ittas állapotban volt. Herczegh Kálmán KÖZÉPUNNÁNTÚLI NAPLÓ 1959. október 9. Tapolca idegenforgalmi látványosság lesz Egész évben özönlenek a látogatók Tapolcára, amely a megyei idegenforgalom egyik fontos helye lett, különösen ebben az évben, amikor látogatóinak száma már a 30 000 főt is meghaladta. A tapolcai Tavasbarlang, amely 1902 óta ismert, ez évben augusztus hónapban érte el eddigi legnagyobb forgalmát. 7600 látogató kereste, fel, ami az elmúlt 50 év alatt még egyszer sem fordult elő. Igen tetszik mind a belföldieknek, mind a külföldieknek a barlang különleges hangulata, az érdekes, színes megvilágításban csillogó kristálytiszta vize, a mélységben meghúzódó, titokzatos és még ismeretlen mélységeivel. Akik jövőre jönnek, már más képet látnak a barlang környékén. Megyei tanácsunk 380 000 Ft-ot fordít egy ín, korszerű barlanglejáró építésére. Eltűnik az eddigi, szemétládának csúfolt lejárat, terméskőből épülő, keményfa keretes ablakokkal megvilágított hatalmas csarnokból nyílik majd a lejárat, amelyhez kényelmes váróhelyiség és büfé kapcsolódik. A nyári nagy melegben nem kell a tűző napos,, vagy esős időben a szabad ég alatt várakozni az egyes csoportoknak. Kényelmesen, fedél alatt várhatják meg, amíg az előbb jött csoportok végigjárják a barlangot. Tapolca nagy fia, Batsányi János emlékét is szeretettel őrzik itt. Múzeuma már ismét szépen berendezve, a látogatók rendelkezésére áll, bár a tervek szerint még szebb és jobb elhelyezése lesz a közeljövőben az egyik tóparti házban. Szobrának felállítására is rövidesen sor kerül a Malomtó mellett. Tapolca másik nagy kincse, a Malomtó, olyan érték és olyan látnivaló, amellyel nagyon kevés település dicsekedhet. Nem nagy az egész tó, de értékét emeli, hogy a község közepén fekszik. Házak övezik, kristálytiszta vize nagy bőségben ömlik elő a kőfalak alól és az egész környezet hangulatos és romantikus képet nyújt. Hazánkban kevés ilyen érdekes városkép található. A Malomtó környéke ma még elhanyagolt, gondozatlan, a házak falai kopottak, a malom üzemeltetése sok zavart okoz, az oda lejáró gépkocsik feltörik az utat, sok a szemét stb. Ebből a környezetből, kellő rendezéssel a Dunántúl egyik legvonzóbb látványosságát lehetne kiképezni. Ez a megérzés vezette a BIB mérnökeit, amikor javasolták, hogy Tapolcát is vegyék be a BIB működési területébe és készítsenek terveket fejlesztésére. Az első „fecske”, a Malomtó rendezési terve, már megérkezett. Igaz lelki gyönyörűséggel tölt el a terv lapjainak forgatása, mert lelki szemeim előtt már felrémlik a tó színes környezete, a szépen festett házak, a kialakított sétányok stb., stb. Ennek a tervnek lényege az, hogy a Fő tér 9. sz. épületében eszpresszót és bazársort épít, és kikövezett udvarával tágas átjárókon közvetlen kapcsolatot létesít a Fő tér és a tó között. A tó mellett ma még nem lehet körben sétálni, de a terv erre is kitér. Elsősorban a malom alatti házak kertjeinek kisajátítása révén bővítenék a parkosított területet, ezen menne keresztül a sétány, majd a Zrínyi Miklós utcából egy hídon keresztül lehetne átjutni a folyó másik felére, ahol új kőfal építésével tovább folytatódna a sétány egészen a malomig. A strandfürdőt bővítenék a felette levő romos ház lebontásával. Végül a Szt. Imre térről egy kikövezett udvaron keresztül újabb lejárat létesülne a tóhoz és az Arany János utcai házak tóra néző részén tovább folytatódna a sétány. Így tehát az egész tavat körbe lehetne sétálni parkosított területen és főleg a víz szélén. Is terv a malomról is intézkedett, mert annak üzemelését megszüntetni akarja. Visszaállítanák a régi nagy kerekét, amelyet a bőven ömlő víz éjjel-nappal hajtana. Az épület pedig felhasználható volna turistaszállás és kiállítás céljára. A terv feltünteti még az egyes házak színezését is, és ha az megvalósul, — amire egy-két éven belül sor kerül —, akkor Tapolca nagyszerű idegenforgalmi látványossággal gazdagodik. A magyar dolgozók ez évben Tapolcán megforduló tömege megmutatta, hogy szeretik ezt az érdekes, természeti kincsekben és történelmi emlékekben gazdag helyet. Ez az érdeklődés a következő években még csak növekedni fog, hiszen most már nemcsak a belföldi, hanem a külföldi autóbuszok is egyre-másra jelennek meg Tapolca utcáin. Értékeinek megfelelő feltárásával a legkedveltebb idegenforgalmi helyek közé emelkedhet. ZÁHONYI FERENC Thiery Arpftd: VdllOTYKtS% MOlflVáJAI SZ Ellláig NÉMETORSZÁGI ÉS CSEHSZLOVÁKIAI FELJEGYZÉSEK 1° Egyik este beültem egy moziba Drezdában. A játékfilm előtt egy dokumensfilmet vetítettek Drezdáról. S a ma félmilliós városról a néhányszáz méteres filmből többet megtudtam, mint bárki szomorú emlékeiből. Az Altmarkt mögött háborús romokat fényképeztünk. A Frauenkirchen romjai előtt egy sovány, kerekszemű ember üldögélt. Mellette négyéves szőke csöppség gurigázta a kavicsokat, s bámulta a távolabb suhanó autókat. A férfi egyik kezében cigaretta füstölt, másik karján a könyék alatt a kabátujj feltűzve. Arcán végtelen melankólia, s figyelmesen nézett bennünket. Később felállt, mintha csak véletlenül tenné, szórakozottan forgatta ujjai között a cigarettát, majd megszólított. — Ezt is fényképezzék le — s csonka karját előre billentette. Vagy engemet. Én is háborús rém vagyok... Háború. A németföldi élményeket valahonnan a háború emlékeiből kezdtem, s most ismét visszatértem. Nem véletlenül, mert a második világháború emléke mindenütt eleven emlék ebben az országban, de különösen Drezdában. S a háború elleni tiltakozás egy olyan érintkezési pont, amelyen minden becsületes, humanista szándék találkozik. S szándékosan hagytam a feljegyzések végére a drezdai romokat, még akkor is, ha mindez lehangoló, szándékosan a csonkakarú portást, aki valamikor az egyik legelegánsabb csemegeüzletben volt segéd, s aki ma hetenként eljön ide a Frauenkirche szürke, féllábon éllő romjaihoz, amelyek alatt a felesége 1945 februárjában meghalt. Most, amikor ezt a száraz, megviselt arcú ember idézem magam elé, a mozdulatlan szemeket, a fogak között szúrt szavakat, eszembe jut az a dokumentfilm, amelyet a Weiss- Hirsch egyik mozijában láttam. A szemeim előtt táncolnak a betűk, a számok, még a fülemben érződik a bombázógépek idegborzoló, iszonyú bugása. Harmincötezer halott egyetlen éjszaka. Hetvenháromezer lakás. Az összes színház, kilenc templom, hatvanhárom iskola. Tizenkétmillió köbméter rom... Ez a félkarú ember — hatszázezer drezdaival együtt — átélte azt a szörnyűséges éjszakát 1945 februárjában. Az egyetemi városrész felé ballagtunk, keresztülvágva egy kopár, gödrös, barna homokfoltokkal éktelenített téren. A portás a gyereket kézenfogva ballagott velünk. Néha szólt, egy-egy komor megjegyzés nyomán szinte életre kelt az egész várost siketítő robaj, a korom és füst, amely alatt az ötszáz éves város a háború talán legnagyobb csapását szenvedte. A téren megállt. Körülnézett. — Itt bérházak voltak — mondja csendesen, s láttam, hogy a kisgyerek kezét szorosabban markolja. — Négy utca volt itt. Kilencezer ember halt meg itt, ezen a téren ... Rettenetes. Hátborzongató. — Nem harmincötezer halott volt ám! — mondta később csüggedten nógató tekintettel hogy okvetlenül feljegyezzem, amit mond. — Beszélik, hogy százezer ... Aki itt volt akkor, az emlékszik ... 1945. február 13. — Nem féltünk a bombázástól — mondta rekedten a portás, amikor a kopár tér szélén, egy épülő bérház mellett az előregyártott épületelemekre letelepedtünk. — Azelőtt is volt légiriadó, de bombát nem dobtak. — Aznap este cirkuszba mentem. Majdnem telt ház volt, körülbelül kilencszáz ember. Jóformán légvédelme sem volt a városnak. Fél tízkor megszólaltak a szirénák, előadás közben. Lementünk a pincébe, de mindenki nyugodt volt... amíg az első bomba le nem esett. Kitört a pánik, fél perc múlva a cirkuszra is dobtak. Az oroszlánketrecek közelébe esett, közvetlenül utána egy gyújtóbomba ugyanoda. A vadállatok megrémültek, kiszabadultak és vagy negyven oroszlán, égő sörénnyel az óvóhelyre rohant. Iszonyatosan üvöltöttek, vonítottak, a gyújtóbombák folyadéka sercegett a szőrükön. Betörtek a pincébe, menekültek a föld alá ... Megijedtünk, nagy jajveszékelés, sikongatás támadt, a vadállatok még jobban megvadultak. Nekirontottak a közelállóknak, ötven embert halálra martak, nagy nehezen lelövöldözték az oroszlánokat... — Közben odakint elszabadult a pokol. Ránkszakadt az épület, két nap múlva szedtek ki bennünket... Tudja, milyen látvány fogadott? ... Sírva fakadtam.. . Tíz percre laktunk a cirkusztól, de nem volt hova hazamennem, mert az utca eltűnt... A feleségem a Frauenkirchennél halt meg, négy nap múlva szedték ki a romok közül . . . s a hangja megcsuklik beszéd közben, tekintetében minha a kiégett házak- üszkös falai tátongnának az elszabadult pokolban, s a homlokán kiül néhány csepp verejték. — Szörnyű volt — mondja halkan, fáradtan, aztán többet nem szól a drezdai Szent Bertalan éjszakáról. Valóban az volt — mint minden tanúbizonyság emellett szól. Ezrek és ezrek égtek el elevenen. A két hullámban végrehajtott angolszász bombázás csaknem megsemmisítette a várost. Tízezrek rohantak a rőt tüzekkel égő éjszakában az Elba partján, ki a városból, aggok és nők, katonák és gyerekek — a vadászgépek százszámra kaszálták a menekülő embereket... a város több napig égett... s napok múlva kézikocsikon hordták a halottakat, a testvéreket és apákat, fiakat és anyákat. Az Altmarkton — ahol ma a város modern üzleti negyede van — kilencezer halottat égettek el. — Ezt nem lehet elfelejteni — mondják a drezdaiak. Aki csak a tizenötesztendős romokat látja, az sem felejti el soha. S a tragikus krónikához tartozik, hogy egyetlen ember irányította a Weiss-Hirsch-beli San Remo villából a két támadást. Egyetlen ember rádióval. Az amerikai és angol érdekeltségű gyárak tetején fényszórókat gyújtottak, s egy bomba sem hullott a város ipari üzemeire. Csak a bérházakra, csak az emberekre. Nem mindegy, hogy mi marad meg az emberben a látnivalókból. Mert én soha el nem férejthetem a drezdai romokat. Feljegyzéseim közé azt írtam egy sötét, kísérteties csöndes estében a drezdai utcákon — mert esténként komor és fénytelen a város — hogy rom... rom... S másnap délelőtt egy hatalmas utcai tábla előtt böngésztem, hogy milyen lesz Drezda. Feljegyeztem, hogy hová építik a húsztantermes iskolát a Materi Strassen, hová a poliklinikát, a garázsokat, az ötemeletes bérházakat a Freiberger és a Plauensche utcák jövendőbeli tömbjében. Mert minden megújul ebben az országban, miként az emberek gondolata is megújult az elmúlt másfél évtized alatt. Ma még rom, holnap élet. S ha az emberekben él is — mert kell, hogy éljen — a szomorú történelmi tapasztalat, él a háború nyomasztó lidérce, de él és diadalmasabban él mindez, amit tizenöt év óta csinálnak és amit ezután csinálnak. S ha nem is láthatóan — de minden rom, minden játszótér, minden gyár és bánya, termelőszövetkezet és fűszerüzlet homlokán, az emberek szívében őszintén és meghitten él az újkori német történelem igazságos, viszszavonhatatlan felirata: Der Socialismus siegt. * Valahol abba kell hagyni az embernek az élmények folyását. Határozott tollvonással meg kell állítani azt a sodrást, amely néha el-elkap az élmények tömegében. Még akkor is, ha nehéz. Csak a feljegyzések órák azt a Pillnitz melletti házikót, ahol Wagner a Lohengrint komponálta, a televíziós antennák erdejét, amelyek mint apró szálkák kapaszkodnak a háztetők hátán, a csodálatos kékségű tengerszemeket, a kopár erdőirtásokat, a füst ködébe burkolódzó gyárakat, s minden mást, ami e tolmácsolásból kimaradt. Új életforma, új gondolat, mértani pontosság, precíz rendszeretet, amely nem pedáns prűdség, de az új korszak modernizmusa. S bizakodás. Akarat. Friss szellem. Kultúra. S méltó hely, amely a keletnémet nép számára kijár a szocializmus országai között. Íme, ezeket vallotta az ember, a táj, ezeket vallotta 1959. (Vége)