Középdunántúli Napló, 1959. október (Veszprém, 15. évfolyam, 232-256. szám)

1959-10-09 / 237. szám

Petőfi Sándor úttörőcsapat Porva — Petőfi Sándor úttörőcsapat Bakonypéterd A Bakony erdei között, a Kék­hegy alján fekszik egy kicsiny fa­lu: Porva. A természetjáró úttö­rők biztosan ismerik is. E festői helyen fekvő kis falunak van egy jól működő úttörőcsapata. A porvai úttörőkről ez idáig nem írtak az újságok, és nem be­szélt róluk a rádió sem, sokan nem is tudnak róluk semmit, még azt sem, ahogy mondani szokták: élnek-e, halnak-e. Pedig élnek, és dolgoznak. Az adottságukhoz képest jól. Az őrsi foglalkozásokat mindig megtartják. Ha jó az idő, akkor az erdőszélen egy-egy nagy fa alatt, ha süvít a bakonyi szél, vagy esik az eső, akkor valamelyik pajtás lakásán, vagy az egyik tan­terem sarkában. — Ó, milyen szé­pek is ezek a gyűlések — mond­ják a kis porvai pajtások. Készülnek a második próbára. Az ötödikesek pedig az újoncpró­bára. A tavasz folyamán több kirán­duláson vettek részt a porvai pajtások, vidám daluktól hangzott a környék. A nyáron pedig négyen közülük messze mentek. Túl a porvai er­dőkön, még a Dunán is túl, illet­ve amellé. Le Dunavecsére, a já­rási őrsvezető táborba. Most ezek a pajtások vezetik az őrsöket, és ahogy a csapatvezető pajtás mond­ja: jól. Feltétlenül meg kell emlékezni a porvai pajtások szorgalmáról. Vasat, papírt, rongyot és mak­kot gyűjtöttek, amelynek el­lenértékeképpen játékokat vá­sároltak. A porvai úttörők készülnek a téli évszakra, sok téli kirándulást — szánkóval és síléccel — tervez­nek a környéken. Ezenkívül egy­két előadást is szándékoznak tar­tani. Porvától elég sokat kell menni gépkocsin is, amíg Bakonypéterd­­re érünk. A tiszta kis falu hatá­rában egy szépen festett tábla hirdeti, hogy termelőszövetkezeti községbe léptünk be. Az októberi langyos napsugár beszökik az ablakon, és megcsil­logtatja az úttörő jelvényt a csa­patvezető pajtás köpenyén. Csil­log az aranykoszorús vezetői jel­vény, de csillog a csapatvezető pajtás, az Ernesztin néni szeme is, amikor csapatáról beszél. Van is oka rá, hogy csillogó szemmel beszéljen a péterdi fiúkról és lá­nyokról, mert ezek a pajtások számtalan esetben mutatták meg a köz­ségben, hogy mit tudnak az úttörők. Azt, hogy illedelmes, szófogadó gyermekek, jól tanulnak. Azt is tudják, hogy ahol lehet, segíte­nek. Segítenek bizony, ráadásul az egész falunak, az egész terme­lőszövetkezetnek. Ők forgatták meg a termelő­­szövetkezet szénáját lent a réten. — Kissé nehéz volt — mondja a csapatvezető pajtás. De a jó nótá­tól felfrissültek a pajtások — és ment tovább a munka. Ha burgonyabogár veszélyez­tette a termelőszövetkezet krumpliföldjét, megjelentek a kis vörösnyakkendős úttörők és fáradhatatlanul gyűjtötték és irtották őket. Ezek apró kis gyöngyszemek a sok közül. A péterdi termelőszö­vetkezet elnöke meg is ígérte ne­kik, hogy a csapatnak egy szépen hímzett zászlót ajándékoznak. A fáradhatatlan péterdi úttö­­­­rők régi vágya, hogy egyszer csak­­­patotthonuk legyen. ! Három levél BAKONYNÁNÁRÓL,­ ­ A bakonynánai úttörőcsapat munkájáról szeretnék beszámol­ni. Úttörőcsapatunk szeptember 7-én kezdte meg munkáját. Az első foglalkozáson a csapat min­den tagja jelen volt. Kijelöltük az őrsöket, és nevet adtunk nekik.­­ Továbbá megbeszéltük, hogy egy­­egy úttörőnek mennyi hulladékot (vas, színesfém, papír, vadgesz­tenye)) kell gyűjtenie. Arról is szó esett, hogy hogyan kell viselkedni egy rendes úttörőnek. A feladato­kat eddig még sikeresen végez­tük el. Vasat például 15 mázsát gyűjtöttünk. Ez jóval felülmúlja azt, amennyit előirányoztunk. A kisebbek nagyon lelkesek. A ha­táridő még nem telt le, de a 12 pontot és a Himnuszt kitűnően tudják. Minden héten van egy közös összejövetelünk. Már sok mindent tudunk. Mi reméljük, hogy továbbra is megálljuk he­lyünket. Müller Anna őrsvezető.­­ A bakonynánai Damjanich Já­nos úttörőcsapat vasgyűjtési mun­kájáról szeretnénk beszélni. A ta­vasszal nálunk is megalakult a termelőszövetkezet. A szövetkezet munkájából tapasztaltuk, hogy a termelőszövetkezetnek géphiánya van. A vezetőségtől értesültünk, hogy hulladékvasra volna szüksé­gük. Úttörőcsapatunk elhatároz­ta, hogy ebben a munkában segít a termelőszövetkezetnek. A meg­beszélés után a fiúkkal nagy buz­galommal láttunk hozzá a gyűj­téshez. Voltak köztünk kiváló pajtások is. Például: Rehus Lász­ló, Kerner Péter, Simon János. A lányok is szorgalmasak voltak,­­ közülük Rechner Veronika, Re­hus Magda és Müller Anna ér­tek el szép eredményt. Amikor az összegyűjtött vasat lemértük, ti­zenöt mázsa volt. Ragyogó szem­mel és büszkén néztünk egymás­ra, hogy ilyen szép eredményt értünk el. Borbély Miklós s­ársvezető, k­ét bakonynánai Damjanich Já­nos úttörőcsapat nyomolvasási munkájáról szeretnék beszámolni. Felszabadulásunk tizenötödik évfordulójára rendezett nyomol­­vasási munkát számháború kere­tében megkezdtük. A számhábo­rút az erdőben játszottuk. A csa­patot két részre osztottuk be. Az I.-VIII-as rajra, és a VI.—VII- fes rajra, As raj volt a védő, a VI.—VII.-es pedig a tá­madó. A játék megkezdődött. A védők jobbnak bizonyultak. Már az első percektől kezdve keve­sebb játékos esett ki, mint az el­lenfélnek. Az eldugott zászlót ke­vesen fedezték fel, vagy akik meglátták, azokat is leolvastuk. A játék a védők győzelmével végző­dött. Vidáman tértünk haza a jól sikerült foglalkozásról­ , Békefi Ildikó őrsvezető. Rudyard Kipling: Ezt minden teremtett állat meg­sínyli a vadonban. Maguk közt azonban azt mondják akul a vad­állatok, hogy az ember a leggyön­gébb, legvédtelenebb teremtés a világon, hát nem dicsőség legyőz­ni. Mondják azt is — és ez igaz — hogy aki embert eszik, meg­­rühösödik és kihull a foga. A kurrogás hangosabbra vált, s a végén teli torokkal harsant fel az „Ááá”, az ugrásra készülő tig­ris kiáltása. Aztán üvöltés hallatszott, tig­rishez nem illő üvöltés. Sir Kán torkából. — Elhibázta! — szólt Farkas anyó. — No, mi baj? Farkas apó kiszaladt néhány lépésnyire s hallotta Sir Kán vad dörmögését, mormogását, amint a bozótban botorkált. — Ennek a bolondnak nincs esze — beugrott a favágók tüzé­be és megégette a lábát — mor­dult fel gúnyosan Farkas apó. — Tabaki vele van. — Valami fölfelé jön a dom­bon — mondta fülét hegyezve Farkas anyó. — Vigyám! A bozótban halkan megreccsen­tek a bokrok és Farkas apó ug­rásra készen húzta össze magát. Aztán... ha valaki megfigyeli, a legcsodálatosabb dolgot látta vol­na életében: a farkas feleugortá­­ban megtorpant. Nekilódult, mi­előtt még látta volna, hogy mire ugrik, aztán igyekezett megállni. Az eredmény az lett, hogy négy­öt lábnyira ugrott föl egyenesen a levegőbe, s majdnem ott ért le megint a földre, ahonnan el­indult. — Ember! — kaffaktotta. — Emberkölyök! Nézzétek! Egyenest az orra előtt, egy ala­csony ágba kapaszkodva, mezte­len barna kisgyerek állt, akkora, hogy éppen csak járni tudott. So­ha még ilyen pici, gödröshúsú va­karcs nem került éjnek idején farkas barlangjába. Fölnézett Farkas apó arcába és nevetett. — Emberkölyök? — kérdezte Farkas anyó. — Ilyet se láttam még életemben. Hozd ide. A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy to­jást is szájában tud tartani anél­kül, hogy eltörné. Farkas apa erő­sen összefogta állkapcsával a gye­rek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé. — Milyen kicsi! Milyen csu­pasz és milyen vakmerő! — mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy köze­lebb kerülhessen a meleg testhez. Nézd csak! Együtt szopik a töb­bivel. Lám, lám. Hát ilyen az ember kölyke. Ugyan volt-e már olyan farkas a világon, aki azzal dicsekedhetett, hogy emberkö­lyök van a gyerekei közt? — Hallottam egyszer-egyszer ilyesmiről, de nem a mi csapa­tunkban történt és nem is az én időmben — mondta Farkas apó. — Egy szál szőre sincs. Megöl­hetném, csak a lábammal kéne hozzányúlnom. És, nézd csak: fölnéz, nem fél! A holdvilágot most kirekesztet­te valami a barlang nyílásából. Sir Kán nagy, négyszögletes feje és válla nyomakodott be rajta. Tabaki,­ a háta mögött, azt nyi­­vogta: — Felséges úr, felséges úr, ide jött be! — Nagyon megtisztel bennün­ket, Sir Kán — mondta Farkas apó, de igen haragos volt a te­kintete. — Mit kíván, Sir Kán? — A zsákmányomat. Egy em­berkölyök jött erre — mondta Sir Kán. — A szülei elszaladtak. Add ide. Sir Kán, amint Farkas apó mondotta volt, beleugrott a fa­vágók tüzébe, s igen dühös volt, mert fájt a megégett lába. De Farkas apó tudta, hogy a barlang szája szűkebb, semhogy a tigris beférhetne rajta. Még ott is, ahol most volt, úgy összeszorult hely híján a válla meg a két első lába mint hogyha az ember egy hor­dóban akarna verekedni. (Folytatjuk) A DZSUNGEL KÖNYVE 2 Pergőtűz Sármelléken Pergőtűzben áll a Zala menti erdő, a német megszállók ágyúi és aknavetői már hosszabb ideje lövik, mert a nagy túlerő miatt oda volt kénytelen visszavonulni Sármellék felszabadításában rész­vevő partizánok egyik egysége. Szünetet tart a tüzérségi tűz és támadásba lendül az ellenség. A bekerített partizánok hősiesen vé­dekeznek , bevárják a támadó­kat, hogy pontos célt mutassanak, és akkor semmisítik meg őket egy-egy jól irányzott lövéssel. A partizánok rádiója mellett ülő harcos fáradt szeme örömmel csillan meg, mert a leadó közli, hogy Keszthely felől egy erős partizán egység indul a bekerí­tett hősök felmentésére. Melegen süt az október eleji nap , izzadtságcseppek gyön­gyöznek a kerékpáros partizánok homlokán, de nem törődnek a meleggel, a nagy porral, nyomják a pedált, sietnek. A kerékpáros egység parancsnokai hirtelen le­­ugranak a gépeikről és figyelőál­lásba mennek át a kukoricás szé­lén. Az országút árkában lányparti­zánok jönnek — csendben, de szaporán, arcukon feszült izga­lom. Motorkerékpár érkezik, rajta a felmentő partizánok parancsnoka. Előkerül a térkép, és az árok szé­lén, egy eperfa alatt rövid meg­beszélést tart a parancsnok a bri­gádok vezetőivel. Sípszó hallatszik és megindul a felmentő partizánok mindent elsöprő rohama, és a megszállók meglepődve veszik tudomásul, hogy megváltozott a helyzet, és ők vannak bekerítve. Nem is tart soká a harc, mert a nagy küzde­lemben az ellenség hamar meg­­semmisül, és a két partizánegység katonái boldogan ölelik egymást, és egy fél óra múlva jóízűen fa­latozzák a kitűnő ízű gulyást azt „ellenséggel” közösen. Igen, az ellenséggel közösen. Mert nem a fronton vagyunk, hanem a keszthelyi járási úttörőcsapa­tok nagyszabású számháborúján, melyet a járási úttörő elnökség rendezett a sármelléki határban. Nagy volt az izgalom már na­­pok óta. Sok pajtás számlálta a napokat, hogy mikor is lesz pén­tek, a számháború napja. Sokan ígérték édesapjuknak, hogy még jobban fognak viselkedni és ta­nulni, csak erre az alkalomra ad­ja oda kölcsön a kerékpárt. A jó édesapák oda is adták, volt nagy szerelés, karbantartás a „bicajo­kon”. Hát még a lánypajtások, a „copfos hadosztály” tagjai. Oly nagy izgalomban voltak, hogy azt nagyon nehéz lenne leírni. Nem is beszélve a szakácsokról, akik olyan gulyást ígértek a „harco­soknak”, hogy megnyalják az uj­jukat. Eljött a várva várt nap. Ki­zel 259 pajtás lelkesen és fegyelmezetten „harcolt” — bele­élte magát az adott helyzetbe, vagyis az 1945-ös időkbe, amikor Sármellék is felszabadult a né­met megszállók alól. A nagyszabású számháborúban kitűnően segítettek a Sármelléken állomásozó katonák is. Szép volt, jó volt , sok él­ményt őriznek szívükben a rész­vevő csapatok, akikről a járási úttörő titkár pajtás úgy nyilatko­zott, hogy derekasan megállták a­ helyüket, és a vendéglátó sármel­léki úttörők kitűnően szerepeltek.

Next