Napló, 1961. október (Veszprém, 17. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-01 / 232. szám
3 Az emberség napja Dudaron A dudari legényszálló környékének csendjét pénteken reggel autózúrás, rendezkedés zaja verte fel Sok-sok előkészület után pénteken délután benépesült az épület, megtelt az üzemi konyha, és szakadatlanul harsogott a megaton. Fehér ruhás nővérek tűntek fel, orvosok és beragasztott korú, friss, egészséges emberek sétálgattak. Az emberség napját tartották Dudaron. A plakátok híradása alapján: véradónap volt pénteken délutántól szombaton délig Kilenc községből és a dudari bányából ezerötvenen jelentkeztek. Egy faluból 150—200 ember is felírta nevét. Sokan aggódtak még: — nem fogok szédülni, nővérke? — Jót tesz a vérnyomásomnak? — És ha nekem most kevés lesz a vérem? A nagyesztergáriak soron kívül, feliratkozás nélkül, elsőnek jöttek. Nyolc asszony várakozott az udvaron, amíg a ház elé begördült a Szombathelyi Véradó Alközpont autóbusza az orvosokkal és nővérekkel. A szobák már felszerelve várták őket. Parcell alatt elkezdődött a vizsgálat. A laboratóriumban bámulatos gyorsasággal és ügyességgel vette a vért egy fiatal isis doktornő. A nagyesztergári asszonyok álltak előtte sórba: az alacsony, vígkedélyű és gömbölyű Herko Sándorné, aki már „sokadszor” adott vért, a három gyermekes Csipsze Lászlóné, és a szintén sokgyerekes sovány Réz Ferencné. Ő hamarosan félre is állt: magas a sülylyedése. Megköszönték a szívességét, és megmondták, hogy tőle nem vesznek vért. Szomorú lett a fiatalasszony, a véradás az egészség próbája is. A részletes laboratóriumi és belgyógyászati vizsgálat után beöltözve köpenybe és fityulába, már be lehetett lépni a szentélybe, a véradó műtőjébe. Vég Zoltánná vérvevő nővérnek csak barátságos, kék szeme látszik a sok fehérség közül, és bátorító, mély hangja hallatszik. A székekre szerelt handasvakon már ott fekszenek az egészség „bajnokai”, akik szisszénés nélkül kiállják a tűszúrást. Egy másodperc csak, és a nyloncsövön már folyik is a palackba a sötétvörös vér. Gyógyszer, plazma lesz belőle, megállítja majd a halálthozó vérzést, emberek, gyermekek életét menti meg. — Orbán Sándorné — mondta meg az egyik ágyon fekvő aszszony a nevét. — Miért ad vért? ? — A férjem már többször kapott, bányaszerencsétlenségnél is. Most már én is adhatok. Helyette, visszaadni érrekérvényes, regényes a vér útja. A két idős férfi, Németh Péter és Jakab András, a hívásra jött. Németh bácsi a véradásban veterán: negyedszer adott most a véréből Büszke nagyon az egészségére: nyugdíjas, öreg munkás, és szükség van az erejére még. Már túl van rajta, azt mondja, frissebb mint előtte volt. — Új területet hódítottunk meg Dudaron — mondta a Szombathelyi Véradó Alközpont főorvosa, dr. István Lajos. — Már tizenkét éve hivatása a véradás nehéz munkája — szinte egyéni sikernek érzi, ha új embereket nyer meg ügyének. Ide ezentúl bármikor fordulhatnak, ha vérre, életmentésre lesz szükség. Az eredmény várt, és mégis megdöbbentő. Szombat estig adtak 250 liter vért. Egymásért, ismeretlen betegekért, ingyen. Ennek az emberségnek az ára megfizethetetlen. Matzkó Emma Levél a La Manche csatornán túlra MR. A. S. JONES-NAK 4 ROSCHILL RD. CARDIFF, ENGLAND. IT ■ Kedves Barátom! Már három éve annak, hogy találkoztunk. Az a találkozás és sok minden, ami azon a napon történt, véletlen volt. Mégis, bennem sokszor felrémlik annak a kedves napnak az emléke. Emlékszik rá? Ott álltunk többen a színesedő balatonfüredi fák alatt. Előttünk a mesebeli forgatag, ha jól emlékszem, az egyik délszláv csoport táncolt a színpadon. Ahogy később ön mondta, káprázatos volt az egész. Akkor ismerkedtünk meg. Nem részletezem tovább, bizonyára jól emlékszik mindenre. Délután történt, az Idegenforgalmi Hivatalban találkoztunk újra, ön és angol barátai, a folyóiratokat lapozgatták, ha jól emlékszem, a tolmácsra vártak. Ekkor került a kezébe egy szerény kis folyóirat, a Veszprémi Szemle. Ott ültem valahol szemben, amikor különös dolog történt. Felém nyújtotta a folyóiratot, és azt kérdezte: Mi ez? A folyóirat egyik kis íráson „Walesi bárdok walesi nyelven”, akadt meg a szeme. Közben megérkezett a tolmács, és együttes erővel magyaráztuk az írás tartalmát, ön türelmetlenül, izgatottan érdeklődött, kérdezett. Mi pedig mindent elmondtunk Arany Jánosról, aki a Walesi bárdokat írta, és a korról, amikor ez a szép ballada született. Akkor tudtam meg, hogy ön is walesi. Sohasem felejtem el, amit akkor mondott. „Ez a költő ezt nekünk walesieknek is írta, Wales a fiatal brit oroszlán első áldozata volt.” Aztán az angol történelemnél kötöttünk ki. Sorra került Skócia, Írország múltja, jelene, és végül, a máról beszélgettünk. Engem nagyon érdekelt a véleménye, felfogása a világ dolgairól. Rövid séta után az eszpresszó teraszán ültünk, ön mesélni kezdett a második világháború szörnyűségeiről. Elmondta, hogy sok éjszakán át ott álltak Kelet felé fordulva, nézték az éjszakai eget. Várták, mikor tűnik fel a csatorna felett a tűzcsóva, ami talán az utolsó másodperceket jelenti. Igen, az angolok akkor Kelet felől, a csatornán túlról várták a halált, ami sűrűn aratott azokban az időkben Anglia felett. De Keletben reménykedtek is — a távolabbi Keletben, ön mondotta, hogy az angol embereknek Kelet sohasem jelentett nagyobb szörnyűséget, és nagyobb reménységet, mint akkor. Várták a híreket, mikor érnek mind közelebb azok a távol-keleti különös emberek a csatornához, mikor teszik ártalmatlanná a halállal, pusztulással fenyegető német fasizmust. És ezalatt Keleten patakokban ömlött a vér, önökért, értünk, mindenkiért ekünk barátoknak kötelességünk emlékeztetnünk egymást, különösen most, amikor különös dolgok történnek a világban. Igen, hát nem különös dolog az, hogy az ön hazája földjén most bántatlanul gyakorlatoznak azok, akik nemrég nyugatra fordított fegyverekkel küldték a halált? Úgy érzem, az angol emberek ezt nem felejtették el Hiszen ezekben a napokban is nők és férfiak tiltakoznak az ellen, hogy a máshonnan odaszállított Poláris rakéták régi barátaik ellen forduljanak. Hogy is mondta nemrég Strauss nyugatnémet hadügyminiszter? „Ha megmaradunk saját határainkon belül, megfulladunk saját bőrünkben.” Majd így fejezte be: „Ki kell törnünk a világba!” Igen, a nyugatnémetek kitörtek a világba. Figyelmeztető ez nekünk — már ott vannak önöknél is. S a józanul gondolkodó emberek tüntetés-sorozata, tiltakozása kíséri útjukat. Nem is olyan régen Londonban a Trafalgar téren kiáltották oda. Anglia igazi érdekei a Kelettel való együttműködés, a háborús őrület ellen ma épp úgy, mint ahogy az volt a második világháború alatt is. Ne haragudjon kedves barátom, hogy ilyenekről írok. Én nem tudom, ön most hová tartozik. Azok közé-e, akik az emberiség békéjét akarják, vagy a másik oldalra. Akárhogy is áll a dolog, írnom kellett. Meg kellett írnom, hogy a mi közös erőnk kell ahhoz, hogy az angol embereknek ne kelljen ismét ott állniuk a sötét éjszakában, ne kelljen várniuk a halált. De másutt, nálunk se legyen így! Ti a valóban úgy érzett, ahogy annak idején Balatonfüreden velünk beszélgetett, akkor biztosan tudom, ön és az Önhöz hasonló józan emberek segítenek nekünk abban, hogy béke legyen a csatornán túl és innen. Gyimesi András NAPJ. 1961. október 1. Színpadi világítás készült a vízműveknél Alig lehet bejutni a Veszprém megyei Víz- és Csatornamű Vállalat központi irodájába. Különböző színű kapcsolókkal tele tábla torlaszolja el a bejáratot. Munkások veszik körül. Nem dolgoznak rajta, csak nézik, csak gyönyörködnek benne egy kicsit. Sehogy sem tudom eltalálni, hol fogja ezt beépíteni a vízmű. Kár is lenne töprengeni. A tábla a színház színpadi világítási berendezéséhez tartozik. S íme újabb ok a találgatásra. Hogy került ide? — Itt készült — mondják. Megint csak csodálkozom. Hogyan? Hiszen ez igazán nem a víz- és csatornamű profiljába tartozik. Aztán lassan mindent megtudok. Egy alkalommal a megyei tanácshoz hívták Rózsavölgyi Imre elvtársat, a vízmű igazgatóját. Még akkoriban történt ez, amikor a színház átalakítását megkezdték. Megkérdezték, elvállalná-e a színpadi világítási berendezés tervezését, és majd a munkások irányítását, akik elkészítik. Igaz, hogy a vízművek kapcsolóberendezéseit rendszerint Rózsavölgyi elvtárs szokta tervezni — de ilyet eddig még nem tervezett. Még a munkások — a Megyevill emberei — sem járatosak az effajta berendezések készítésében. Mit tegyen? — töprengett. Nem lesz könnyű, az igaz. De említették, hogy az ezzel foglalkozó vállalat csak későn tudná szállítani. Meg aztán drága is lenne. Hát mondhat nemet? Így történt, hogy elvállalta társadalmi munkában a tervezést is és a művezetést is. Végül aztán a kivitelező is a vízmű lett. Más esetben szóvá kellene tenni, hogy a tervek nem készültek el előre. Most ilyen igényt nem lehetett támasztani. A tervek napról napra készültek, jóformán csak fél lépéssel haladt a tervezés a kivitelezés előtt. Reggel mindig azzal fogadták a dolgozók Rózsavölgyi elvtársat, hogy mi a következő lépés — még akkor is, ha a rajzok ott voltak előttük. Hiába, ismeretlen, idegen volt ez a munka számukra. Csak kérdezgették: „Hogy hozzam ezt a vonalat?" „Hogyan csatlakozzék?” — De az igyekezet, az akarat sok nehézséget leküzd. Augusztus 1-én kezdték el a lakatos szerkezeti munkát, augusztus 20-án meg már a villamosmunkán dolgoztak, s most elkészült a négyszínű kapcsolósorokkal ellátott, 208 variációs lehetőséget adó berendezés. Rózsavölgyi Imre, Bognár Géza, Vasasát Károly, Bognár László, Bognár Lajos, Horváth László, Weisz Mihály, Novák István, Tuzson Rudolf elkészítették... M. T.-né Fogadás a fegyveres erők napja alkalmából A fegyveres erők napja alkalmából Czinege Lajos altábornagy, honvédelmi miniszter, Pap János belügyminiszter, és Halas Lajos, a munkásőrség országos parancsnoka pénteken este fogadást adott a Magyar Néphadsereg központi klubjának nyári helyiségében. A fogadáson megjelentek: Marosán György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Biszku Béla miniszterelnökhelyettes, dr. Münnich Ferenc államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai. Részt vett a fogadáson az MSZMP Központi Bizottságának, az Elnöki Tanácsnak és a kormánynak több tagja. A második otthon Egy legendát szeretnék megdönteni, egy előítéletet, egy régi, szakállas balhiedelmet megcáfolni. Beszivárgott a közvéleménybe, hogy Zirc, a Bakony fővárosa nagyonis „Bakony” őserdő. Dzsungel. Itt nem lehet rendet teremteni, és — legalábbis ami a kulturális pezsgést illeti — Zirc az utolsók utolsója. Pedig ez a legenda a dzsungelről meg az elmaradottságról régen a múlté . Cégtáblát, feliratot nem talál az idegen a két iker — a járási és a Bányász Művelődési Ház fölött. Azt mondják a zirciek: jó bornak nem kell cégér. Igaz, hogy a község egy másik pontján, a női fodrászat kirakatában aztán megtalálhatja a kíváncsiskodó a cégért. ízléses dekoráció, a művelődési ház életét bemutató fényképek és egy felirat: „A Bányász Művelődési Ház minden dolgozó második otthona." Lássuk, igaz-e. 1. Egy futballistát kidobnak Ez a második otthon egyáltalán nem „csendes otthon.” Ez eddig rendben van, így jó. Persze, néha olyannyira nem csendes, hogy kenyértörésre kerül a sor miatta. Megesik a legjobb családban is. Még a nyáron történt, július 30-án. A Bakony fővárosa örömmámorban úszott. A Zirc-Dudar futballcsapata 2:1-re megverte a Padragi Bányászt, s ezzel bejutott a megyei első osztályba. A győztes csapat egyik kiváló tagja a meccs utáni — emberileg nagyon is érthető — örömujjongásban megszegte a második otthon házirendjét, amely szerint a klubban lármázni, énekelni, duhajkodni — tilos. A művelődési ház nem kocsma. Az ünnepelt fiatalember — különben rendes, jó dolgos, a művelődési otthon mindennapi látogatója — hangoskodott. A művelődési ház vezetőségének egyik tagja rendre utasította, de ő bizony csak megőrizte világos jókedvét: koccintani akart a rendreutasítóval. Erre aztán amaz galléron ragadta, kitessékelte. A vezetőség úgy határozott: a fiatalember két hónapig nem látogathatja a művelődési házat. Szigorú végzés, a határozat gépelt szövegét ki is függesztették közszemlére. Utóbb aztán Sipos László elvtárs, a járási pártbizottság agit.-prop. osztályvezetőjének kitűnő pedagógiai érzékre valló közbenjárására enyhítettek a büntetésen: a tilalom most hát csak szombat és vasárnapra vonatkozik; hétköznap látogatja is második otthonát, s várja, várja, mikor telik már le az a két hónap. 2. A garde-papa Az agit.-prop. titkári beavatkozás nem afféle véletlen, spontán jelenség. Sípos László elvtárs gyakran megtalálható a Bányász Művelődési Ház egyik, vagy másik szakköri foglalkozásán, tanfolyamán, előadásán, vagy valamelyik művészeti csoport próbáján. Az egyik ilyen beruccanása alkalmából a tanfolyam vezetője kedves szeretettel akarta köszönteni, üdvözölni őt körükben: „garde-papának” nevezte. Sipos elvtárs nyilván és okkal furcsálhatta volna ezt a kissé kispolgári, régi ízű titulust, hanem ezúttal elnevette magát, a fiatalok pedig dörgő tapsviharban törtek ki. E titulus ezúttal illett a helyzethez. Aki üdvözölte őt, Pallós János bácsi, tánc- és illempedagógus volt... De félre a tréfával: a járási pártbizottság agit.prop. titkárának személyes törődése egy kicsit szimbolikus értelmű is. Nem véletlen, hogy — ami pedig még ma is elég ritkaság — Zircen 1960 óta tökéletes az összhang a tömegszervezetek, a KISZ, a nőtanács, a szülői munkaközösség, valamint a művelődési ház kulturális tevékenységében. Rájöttek, hogy nem egymás rovására, nem egymással konkurrálva, hanem egymás kezét fogva, munkaterveiket összehangolva tudnak valamennyien együtt előbbre jutni. 3. Nem jut hely az elnöknek Olvasóink közül talán többen fejüket csóválták az említett futballistára kirótt büntetés olvastán. Hogy lehet valakit ezzel büntetni — gondolhatják —, amikor örülni kell egyáltalán annak, hogy egyre többen járnak kocsma helyett művelődni, kulturáltan szórakozni a művelődési házba. Csakhogy Zircen rég túl vannak már a létszámnak, a „statisztikának” szóló első lelkendezésen. Zircen természetes, hogy szeretnek az emberek a művelődési házba járni: valóban a második otthonuk az, összeszámoltuk, hogy hányan fordulhatnak meg a barátságos falak között egy nap. Szürke hétköznapot, a múlt pénteket választottuk ki találomra. E napon egy mezőgazdasági ankétnak 90, a balett szakköri foglalkozásnak 44, a társas tánctanfolyamnak 36, Pleva László adjunktus „Ember a világűrben” című ismeretterjesztő előadásának 130, a vegyeskari próbának 45 látogatója, illetve részvevője volt; a klubban pedig legalább 80 ember beszélgetett, olvasott. Ez 525 személy, egy olyan napon, amikor pedig televíziós közvetítés — péntek lévén — nem is szerepelt a programban. A Bakony fővárosában 5900 lélek él, ezzel összevetve az a napi több mint félezres látogatottság igazán nem mondható rossznak. Hányszor előfordul, hogy estére kelve a klubhelyiségben már minden hely foglalt. A múltkoriban a művelődési ház társadalmi