Világ, 1911. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-01 / 1. szám

Vasárnap a szerb nemzeti egyházi kongresszust a gör.-kel. szerb érsek-metropolita-pátriárka az 1910. évi jú­nius 23-án kelt elhatározástól eltérőleg, folytató­lagos ülésezésre az 1911. évben a görög-keleti húsvéti és pünkösdi ünnepek közötti időben hív­hassa Karlóczára egybe. Portugália Budapest, december 31. .Néhány nap óta riasztó események híre érkezik Portugáliából, ahol a királyság bukása és a királyi család menekülése után tudva­levőleg egy provizórius jellegű kormány vette át, Theophile Braga elnöklete alatt, az ügyek vezetését. Mint a komor viharfellegek vonultak föl ezek a nyugtalanító hírek és a világsajtó már-már arról adott számot, hogy egész Por­tugáliában, sőt a forradalom­ főfészkében, Lisz­­szabonban is, a monarchikus törekvések ke­rekednek felül, a legnagyobb veszedelembe sodorván a forradalmi kormányt és vele együtt az ifjú, alig háromhónapos portugál köztár­saságot. Mi az igaz ezekből a hírekből, mi a valóság a royalisták erőgyarapodásából, azt biztosan megállapítani még a legtökéletesebb nagyképűség se tudná innen, a távolból. S aki az események szemlélőjévé akar szegődni, kény­telen a valószínű kombinációk hullámsorsára rábízni magát. A közvetlen megfigyelés híján a kombinációk és következtetések világossá­gára vagyunk ráutalva. A legelső és önként kínálkozó kombináció nyilván az, hogy Portugáliában csakugyan igyekszenek koncentrálni erejüket a monarchia hívei. De nemcsak ők, hanem minden egyes törekvés és igyekezet egy táborba tartozni. A monarchisták a nagy bukás után megta­nulták, hogy éppen az eddigi szervezetlensé­gük, nagy elbizakodottságuk, könnyelműségük okozta a vesztüket. A végzetes percek úgy­szólván teljes készületlenségben találták őket. És most, amikor akár defenzívára, akár ofen­­zívára gondolnak, magától értetődőn legelső gondjuk szervezkedni, ha nem a király sze­mélye iránt való lojalitásból, de legalább azért, mert visszaszerezni igyekszenek amaz előnyei­ket, amelyektől a győztes forradalom elütötte őket. Hogy a monarchisták aktív módon dol­goznak ennek a szervezkedésnek érdekében, azt világosan bizonyítják azok a portugáliai táviratok, amelyek szerint az arisztokrácia nem emigrált ugyan az országból, ellenben egyes szem, jelenleg Krakovinában vannak, a férje ősi birtokán. Van ott egy régi kastély, abban harmincnyolc kisértet, lánccsörgés, pallos, meg egyéb középkori históriák. •— Ismerem a krakovinai kastélyt, — fe­lelt álmosan Zathureczky. — Valamikor ele­get megfordultam benne, amikor nem a mos­tani gazdája volt benne a házigazda. Van ott egy ablaktalan szoba is. Oda szokták­­venni azokat az asszonyokat, akik az uruknak nem engedelmeskednek. Sőt enni se nagyon kap­nak. Sose, galibát csináltak az asszonyok a kas­tély régi lakóinak, azért építették az ablakta­lan szobát. : i ! i , Fátyol urant elhalványodott. ! — A jövő héten kimegyek a lányomhoz, •—• mormogta, vidéki városokban tömörült s ezeket a váro­sokat mintegy megszállva tartja, tüzelvén őket a főváros, Lisszabon ellen. Azonban nemcsak a monarchisták voltak készületlenek a forradalommal szemben, de azok is, akik a forradalmat győztesen kivív­ták. Ma már világos és nyilvánvaló, hogy a forradalmárok sem dolgoztak egységes koncep­ció szerint s a céljuk csak addig volt közös, ameddig az érdekük az volt. A közös cél volt: megbuktatni a korrupt monarchiát, ahol nem a korrupción van a hangsúly, hanem a mon­archián ... A korrupciót aztán alkalmasint to­vább akarta ápolni minden frakció, csak éppen az volt a kérdés, melyiknek kezére jut az a hatalom, amely a korrupció további kiakná­zását lehetővé teszi a számára. A cél elérése után azonban — úgy látszik — háromfelé tagozódott a széthúzó érdek. Ez a háromfelé tagozódás: a polgárság, a katonaság és a nagy tömeg. Valami nagy, egységes, kollektív szel­lem, az események után ítélve, még egyiket sem lengi át, de leginkább talán még a sze­gények és elnyomottak nagy tömegét, amely a régi rezsimtől a legtöbbet szenvedett. Ennek a rétegnek látható, szellemi vezére gyanánt revelálódik az a Machado dos Santos, aki a forradalom előtt hajóbiztos volt s aki a forradalmi gesztushoz megnyerte a hadi­­tengerészet katonáit. Ez a Machado dos San­tos, aki a győztes forradalom után lapot in­dított, ellenben hősiességéért soha semmiféle jutalmat — lekenyerező jutalmat — nem fo­gadott el, ezzel a hajthatatlanságával — ha éppen történeti példa után nyúlnánk — úgy tűnik elénk, mint holmi­us Marat vagy Robes­pierre, az Incorruptible. A nép javát akarja és mogorván jakobinus. Még nincs hatalmon, de az aktuális rezsim tőle tart leginkább. Már csak azért is, mert a panamák gyümölcsei után nem nyújtja ki mohón a kezét és mert való­ban ő mögötte sereglenek egybe azok, akik a forradalmat sehogyan sem tartják befeje­zettnek, hanem el nem akadó sztrájkokkal foly­tatják tovább. Machado dos Santos és az ő munkástábora mellett a másik réteg a katonaság. A kato­naság, amely a forradalom győzelmével ka­tonai diktatúrát remélt, de e várakozásában csalódott, alkalmasint szinte elégedetlen a forradalom eredményeivel. A közkatonákból nem lettek tisztek, a tisztekből nem lettek tábornokok, ds nincs tehát semmi, ami ellent­mondana annak a valószerű föltevésnek, hogy a katonaság éppen úgy kapható egy pretoriánita lázadásra a provizórius kormány ellen, mint ahogyan kapható volt rá a királysággal szem­ben. A harmadik tábor az, amelyre a provizórius kormány támaszkodik: a szűkkeblű polgárság,­ amelynek fontos érdeke, hogy a konszolidá­ciót és normálisabb pénzügyi helyzetet ígérő kormányt támogassa. Ehhez a táborhoz tar­tozik néhány előkelő szellemű gondolkodó, tu­dósok, filozófok, akik a köztársasági kormány­formától, mint általános panaceától várják Por­tugália regenerálódását Ezek a szembenálló, most gomolygó, ki­alakuló rendek és pártok. Hogy akármelyiknek részéről is fenyegeti-e komoly veszedelem ezt idő­ szerint a provizórius kormányt, ki lehetne tudója? A kormány ma már mindenesetre cá­fol és a tegnapi riasztó híreket egyszerűen manővíírozásoknak tudja be. Az, hogy ezek a hírek egyáltalán túl nem röppentek az ország szűk határán, körülbelül arra vall, hogy a kor­mány elég erősnek érzi magát és nem volt kénytelen a terrorisztikus eszközökhöz nyúlni. Ami bizonyára megnyugtató jelenség. De vi­szont ha egyszerű puccsról, holmi opera-buffa­­beli összeesküvés fölfedezéséről van szó, s még­hozzá ekkora hűhóval, akkor fölvetődik az a kérdés, nem volt-e ez a puccs csak afféle mű­­összeesküvés, éppen arra való, hogy a kor­mánynak jogcíme legyen rendkívüli intézkedé­sek és terrorisztikus óvószabályok behozata­lára? A k­ulturvilág mindenesetre megnyugvással fogadhatja a portugál külügyminiszter kije­lentéseit. E pillanatban nincs ba­j. A kormány erősnek tudja magát és egy royalista ellenfor­radalomnak nincsenek győzelmi sanszai. Meg­nyugvással lehet fogadni e kijelentést, ameny­­nyiben Portugália eddigi züllésének csakugyan a monarchisztikus államrend volt az oka. A királyság helyr­eállításának veszedelme ez idő szerint nem kísért. Ámde ez a negatívum nem jelenti még a belső béke helyreálltát, sem a haladás munkájának elérkeztét. Portugália rot­hadt viszonyait az általános korrupcióra kell visszavezetni, amelyből, sajnos, a legrobusztu­­sabb akarattal sem bír egyszerre kigázolni az ország. És azonkívül­­kétségbeesetté teszi az egész helyzetet az is, hogy Portugália minden ténye, minden mozdulata mögött Anglia áll, szfinksz-szerű mosolylyal, kifürkészhetetlen végcélokkal...­­ Zathureczky tunyán intett. — Ne siess olyan nagyon. Hátha hiába­­n ennél? . . 1' i — Hogyan érted ezt, Zathureczky? Hanem erre már Zathureczky nem felelt semmit. Egy pipát tömött meg az öreg ur­nák és mig a fidibuszt lángra lobbantotta, fej­csóválva mondta: — Nincsen furcsább állapotja az istennek, mint a házasság. A legnagyobb bölcsek éppen annyit értenek hozzá, mint a macska. Vagy talán a macska még többet tud. Itt vannak, teszem fel, a Kolinék Berkiben. Most úgy tur­­békolnak, szerelmeteskednek, hogy hétszámra nem látni őket, pedig nemrégiben már az elvá­lás pontjánál tartottak. Az atyafiak alaposan megmagyarázták a hadnagy úrnak, hogy osto­baságot követett el a házasságával. De minden okos beszédnél erősebb hatalom az a vékony hajszál, amely az egymást szeretőket egyszer és ezzel mindenkorra összetűzte. Az a hajszál egymáshoz húzza őket a földkerekség túlsó oldaláról is... Az időjárás változik és a haj­szál a legelső nézeteltérésnél enged, mint az a húr, amely az időjósló barátnak a­­csizma­­szárhoz van kötve. Fátyol uram ezen bölcselkedés emlékével elvált Zathureczkytől, miután ígéretét vette, hogy nem feledkezik meg róla. —• Csak hadd mulassák ki magukat is Krakovitzkyék, biztatta őt Zathureczky. — Nem sokáig mulatnak már. Kivesződnek, mint a csehek Magyarországból.­­ * A királygázlói vasúti állomás felől a havas országúton, amelyet a szánok, gyalogosok elég simára tapostak, egy kackiás parasztme­nyecske lépegetett hetyke csizmácskájában. A viseletéről látszik, hogy nem idevalósi. Tarka, térdig érő szoknya van rajta, amely ezer ráncban hull le derekáról. A derekán szé­les kendő, a feje menye­cskésen van, bekötve egy selyemkendővel. A hó ropog a csizmácskái alatt, amint jókedvűen halad torony irányá­ban a havas tájon, ahol rajta kívül élőlény nem látszik sehol. Csak nagy messzeségben rajzolódik az opálszinti téli égre egy templom­­torony képe. Az út szélén kőrakás áll, ott hir­telen lepihen a menyecske. A hideg pirosra csípte az arcát, a melle zihált a fáradtsá­gt­­ól, de a szeme vidám boldogsággal tekint körül az egyhangú téli tájon. Ebben a percben száncsörgés hallatszik az országútról. A menyecske egy pillanatig azon tűnődik, vájjon hová rejtőzzön el a kö­zeledő szán elől, de a havas bokrok messzire vannak. A szemébe húzza a kendőjét és a kendő alól a közeledő szánt ügyeli. Könnyű urasági szán csap ki az akácsor­ból. A szürkék hetykén rázzák csengőiket,­­ a kocsisnak is fehér a bajusza,­­az urasáénak is, aki a kocsis mögött ül, belepte mind­ig kettőt a zúzmára. Egyéb nem igen látszik belőlük a bundák, sapkák miatt. A szán suhanva közeledik. No, most mindjárt elhalad a kő­rakás mellett, tovanyargal, amikor a szánon ülő úriember hirtelen megragadja a kocsis vállát: — Állj! — kiáltja berekedt hangon. A következő percben hosszú bundáját hátradobja az ülésbe és leugrik a szánról. Tétovázó lépésekkel közeledik a kőrakáson ülő asszonyhoz. Az is feláll és vérpiros ar­cát a föld felé fordítja. — Boriska, az istenért, — suttog a férfi, — hogyan kerül maga ide? A menyecske kiegyenesedik ,a hangra. Ke­­vélyen felveti a fejét és a férfi arcába néz: — Otthagytam az uram, Ecsedy. Elszök­tem tőle, mert kínozott, gyötört, börtönbe vetett. A ruháimat is elzárta. Kénytelen vol­tam ebben a ruhában menekülni, amelyet ta­láltam. — Boris, Boris, — rebegi a férfi — sze­gény Boris... ! ' ! Egy lépést tesz az asszony felé és ki­nyújtja feléje a kezét. A hangja megreszket a felindulástól, jóformán azt sem tudja, hogy mit beszél. — Tehát megbántad, amit tettél, Boris, a szívedből még sem tudtál portékát csinálni. Emlékszel, Boris? Valamikor mindig azt mond­tad, hogy te egész életedben mindig csak egy férfit fogsz szeretni?... És az én vagyok. Boris, add ide a kezed, jöjj velem. No d­e ! sírj, kérlek, ne sírj!... Az asszony szemét elöntik a könnyek.­­ Mintha a gyengéd hangra egyszerre vala­mennyi zsilip felnyílott volna a szivében,­­amely, zsilipek a fájdalmat, a megindulást zár- VILÁG 1911.­január 1. 3

Next