Világ, 1911. június (2. évfolyam, 128-153. szám)

1911-06-01 / 128. szám

naptár innc J Nevezetes és akul­iyUD‘ jUniUS 1. turhistóriában nagy fl Simplon alagut gÄt» megnyitása cn cn naP- iliníus ©lseién. Ezen a napon ada­tott át ünnepélyesen a forgalomnak a világ legnagyobb alagutja, a Svájcot Olaszországgal összekötő Simplon-alagut, mely 19.73 kilomé­ter hosszú. Megnyíltával a nemzetközi forga­lom óriási lendületet vett; és mig1 azelőtt az 'Alpeseken átkelni a legnehezebb' vállalat volt es Hannibálnak vagy később Napóleonnak át- hatoláísa valóságos csodaszámba ment, manap­ság kényelmes Pullmann-kocsiban bárki által megtehető az nt, alig félóra alatt, a robogó gyorsvonaton. Régi törekvés volt az 'Alpese­ken át megfelelő utat építeni; és Brigtől Domo- D’Ossoláig a Simplon-hágón át, 1806-ban Na­poleon tervei szerint el is készült egy müut, me­lyen a postakocsi kilencedfél óráig halad át váltott lovakkal, később’, a vasútépítés fejlő­désével fölmerült az alagút terve; és 1878- ban el is készült a Simplon-vasut, kivéve la tervbe iktatott alagutat, melynek építési szer­ződését Svájc és Itália csak 1896. decemberé­ben kötötték meg. Ekkor fogtak hozzá a rész­letes tervekhez és költségvetésekhez és az elő­munkálatokkal, valamint a tényleges építkezés­sel együtt, tíz esztendőre volt szükség, amig az alagut-épitési technikának ez a remekműve a forgalomnak átadódhatott. (A kivitel mun­kája 1898-ban kezdődött.) Az egész müveit vi­lág képviselete j'elenvolt a megnyitás ünnepé­lyén; és e nevezetes dátum, alkalmából Milá­nóban világkiállítás volt. Nem érdektelen itt megemlíteni, hogy utána a leghosszabb alagút a luzern-milanói, mely 14.99 kilométer; maj:d a turin-lioni 12.23 kilométer. Harc a méreg ellen Budapest, május 31. A szabadelvüség és a klerikálizinus hangos tusájába a képviselőház mai ülé­sén • egy szerény, igénytelen beszéd éke­lődött be, amely nem viseli sem az egyik, sem a másik hadviselő tábor színét, nem is tartozik a szokványos, közhelyeket taposó, tartalmatlanul szürke kultusz-szó­noklatok közé. Ez a fölszólalás nem tá­madott és nem védett pártokat és vezé­reket, i tehát figyelem nélkül siklott el fölötte a paprikás eledelhez szoktatott Ház. Szinte nyom nélkül hangzott el ez a beszéd, pedig megérdemelte volna, hogy az egész Ház osztatlan érdeklődés­sel hallgassa, minden párt komoly meg­fontolás tárgyává tegye a benne megpen­dített gondolatot, a végrehajtó hatalom pedig, élén vormánynyal, teljes erejét szentelje 5zédben megjelölt kérdés megoldása.. ^ Neugeboren Emil munkapárti szász kép­viselő tette ma sióvá az alkoholizmus kérdését. Szelíd,ebékc^ges, minden szen­vedélytől ment beszédben mutatott rá azokra a veszedelmekre és pusztításokra, amelyek az alkohol-méreg számlájára esnek, és fölhívta a kormányt, támogassa azokat a törekvéseket, amelyek a szeszes­italoktól való tartózkodást terjesztik a nép között és maga is tegyen meg minden lehetőt, hogy az alkohol veszedelme félő* a nép íölvilágosittassék. Neugeboren Emil képviselő ur gyér hallgatóságától csak a sablonos helyes­lést kapta rövid, komor beszéde végén. Mi azonban lelkesen, meggyőződéssel mondjuk rá a szivből jövő „éljen“-t. Mert amikor annyit szónokolnak arról, hogy ez vagy amaz a „destruktív irány­zat“ rontja meg a népet és ingatja meg a társadalom alapjait, akkor való­ban időszerű rámutatni arra a méregre, amely a szó szoros értelmében gyilkol a nép között, tesz tönkre családokat, kerget egész nemzedékeket a züllésbe és elpusztítja az állam és a társadalom igazi alapját: a testileg és lelkileg egészséges, öntudatos embert. Az alkohol a legveszedelmesebb és legfélelmetesebb ellensége az embernek és mindennek, ami kultúra és haladás. Tudósok és orvosok tanítják, a gyakorlat töméntelen, elrettentő példái bizonyítják, milyen pusztítást visz véghez az alkohol az ember testében és lelkében. Elsor­vasztja, beteggé teszi és a legvégzetesebb bajok befogadására preparálja a szerve­zetet. A lelket pedig elöli, képtelenné teszi a jó és rossz között való különbség föl­ismerésére, megbénít benne minden el- lentállő erőt, kiöl belőle minden ambíciót. Roncscsá, fekélylyé teszi az embert erkölcsi­leg és fizikailag az alkohol, bármilyen for­mában veszi is ezt a mérget az ivó. A pezsgő •* A jó tett Irta: Vajda Ernő Sok' mindenféle jócselekedet van ezen a világon, az már egyszer bizonyos. A gazdag emberek alamizsnát adnak a szegény embe­reknek, hogy azok éhen ne pusztuljanak, ha­nem minél tovább gyönyörködhessenek a földi gyönyörűségekben. Idegen emberek, akik­nek semmi közük se volna egymáshoz, munkát adnak egymásnak, agyondolgoztatják egymást, semmi egyébért csak, hogy jó cselekedetet gyakoroljanak. És ha már idegen emberek is ilyen jóságosak egymáshoz, a családi élet meg éppen a jótettek szakadatlan sorozata. A szü­lők föláldozzák magukat gyermekeikért, a gyermekek életüket adják szüléikért. A gyer­meki önfeláldozás csodái legszebb lapjait ké­pezik a jó tettek aranykönyvének, de valamennyi között a legeslegfőbb helyet az a bámulatos cselekedet foglalja el, melyet Marcoról, az olasz lazzaróniról jegyzett föl vésőjével már­vány táblájára a mindig éberen őrködő Clio. * Marconák válláig ért a szurokfényü, tor- zonborz haja. A fülében fényes sárgarézből arany karikafüggő ragyogott, garibaldisan szétnyitott ingének villogó vörös volt a szine, már ahol kilátszott a nemes patina alól. A ka­bátot megvetendő luxusnak tartotta, a nad­rágja ellenben leért csaknem egészen a boká­jáig. Sokat tartott a lábai szép formájára, nem is nyomorgatta őket cipővel soha. A körülményeihez képest Marco elég ké­nyelmesen élt. Reggeltől késő éjszakáig sétált. Érezte, hogy ez a hivatása. Megvetően nézte la naplopókat, akik ©géga nap az idegenek sarkában voltak, hogy néhány rongyos cen- tesimiért apró szívességeket tegyenek nekik. Marco ott volt mindenütt, látott mindent, de soha még csak a kezét sem nyújtotta ki va­lami után. Marco sohasem dolgozott. És tudta, hogy erre büszke lehet. Mert ha már az ember, a maga akaratán kívül, egyszer csak itt találja magát ezen a világon, ugyan mi lehetne hozzá emberileg mél­tóbb, mintha zsebredugia a kezét és flegmar tikusan fütyörészve nézi a világot. Hadd süs­sön a nap és hadd essen az eső! A munkát büntetésül rótták az emberre, igazi ember, aki tart valamit emberi méltóságára, inkább meghal, de megbüntetni nem hagyja magát, hozzá még olyasvalami vétekért, amit el se követett. Egy angol lord, a legtökéletesebb, az ideális ember, a gentleman, dolgozik ta­lán? Marco, ha nem születik véletlenül olasz lazzaroninak, okvetlenül angol lordnak szüle­tett volna. Azt a keveset, amire szüksége volt, az apjától, meg a kedvesétől kapta Marco. Az öreg Filippo az idegeneket vezetgette már vagy negyven esztendő óta. A «nagy dörmögő» volt a speciális területe. Senki sem tudott olyan gyönyörű és mégis könnyű járású utakat a Vesuvio tetejére, mint az öreg Filippo. Minden második-harmadik nap jött haza, de nem egyszer megesett, hogy csak egy hét múlva került elő. Ilyenkor Marco éhen pusz­tult volna, ha nem lett volna kedvese. De Be­áta sohasem maradt el, minden este hazajött Marcohöz és odaadta, amit keresett. Beátá­nak volt egy zöld papagálya, meg egy fehér egere. Planétákat húztak az idegeneknek. Pla­nétás olasz lány bizonyosan volt ugyan min­den városban, ahonnét az idegenek jöttek, de az igazi- hamisítatlan nápolyi planéta, az mégis csak valami egészen más. Mindenkinek kell legalább egyet hazavinni. És mivel Beá­tának csengőbb volt a hangja, ábrándosabbak a szemei mint a többi planétás lánynak, ő keresett legjobban közöttük. Marco sohasem járt arra, amerre Beáta ment. El nem kisérte volna soha. Nem szerette látni, amint az idegen excellenzák megsimo­gatták a Beáta gödörtelen állát. Nem volt valami túlságosan szerelmes a kedvesébe, leg- galább minden két hétben egyszer meg ^is csalta, de az mégis sértette volna az önérzetét. Különben nem is azért tartott ki Beáta mel­lett már évek óta, mert pontosan odaadta neki minden pénzét — Marco nem volt ennyire anyagias, — hanem azért, mert olyan szépen hangzott a neve. Beáta — ha ezt a szót kimondta Marco, azonnal úgy érezte, mintha templomba lépett volna ahol tömjénillat szállong és a Homá­lyon át olyan reszkető fénynyel csillognak a gyertyák. Marco igazán vallásos volt. Félt az Istentől és szenvedélyesen szerette a templo­mokat. És ezért nem verte meg Beátát soha. Természetesen Marco nem volt ennyire tisztában a saját érzelmeivel. Ő csak' élt, ön- tudatlanul, de a legmodernebb életfilozófia alapján rendezkedve be. Elhárított az életből, a gondolkodásából mindent, ami kellemetlen lehetett volna számára, örült a meleg napnak és nézte az életet. A sors nem állhatatos, a szerencse Ke-* reke forog. Marco ezt nem tudta. Mikor elő­ször súgta be neki Anita, hogy Beáta 'egy idegennél volt, látták bemenni és kijönni vele a szállodából, Marco vállat vont, azután nya- konütötte Anitát. Tudta, hogy Anita szemet vetett ő rá, nem törődött hát a locsogásával. De a rákövetkező harmaük napon Beáta II. évfolyam Budapest, 1911 CSÜTÖRTÖK junius 128. szám » Előfizetési árak Szerkesztőséj?

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents