Világ, 1911. szeptember (2. évfolyam, 207-232. szám)

1911-09-01 / 207. szám

2 1911. szeptember 1. VILÁG met és el lehet mondani, hogy 1849­­ óta fejlődött Magyarországon a szerb, a tót, a román nemzetiség nyelve, öntu­data, de nem mondhatja senki, hogy a germanizálás előrehaladt volna. A szerb, tót és román kultúrát pedig nem a kö­zös hadsereg fejleszti. De egyetértünk a Kossuth-párttal ab­ban, hogy az új véderő javaslatot elle­nezni kell, mert irtóztatóan nyomasztó tehertöbbletet rak a magyar nemzetre emberben és pénzben. Elleneznünk kell a véderő javaslatot azért, mert olyan nagyjelentőségű, a nemzet életébe annyira belevágó változást involvál, amely, a nép­uralom mai modern elmélete mellett, megköveteli, hogy maga a nemzet kér­­deztessék meg arra nézve, várjon akarja-e vagy sem ? És végül elleneznünk kell a véderő javaslatot azért, mert éppen azon néposztályra szándékozik az ember- és pénzáldozat súlyos terhét reárakni, amely néposztálynak ma nincs is módjá­ban nyilatkozni arról, várjon akarja-e viselni a nagy terheket. Elleneznünk kell tehát a véderő javaslatot azzal, hogy arról csak az új választójog alapján összeülő parlament határozhat. Amikor tehát a Kossuth-párt, habár egészen más okból, és habár egészen más célzattal is, azt határozza el, hogy ellenzéki állást foglal el a véderő javaslat­tal szemben, hogy annak törvényerőre emelkedését minden törvényes eszközzel megakadályozza és mikor kijelenti, hogy azonban a radikális választójogot sem most nem akarja, sem a jövőben (te­hát a kormány és a munkapárt bukása után) nem fogja akarni, akkor fölmerül ránk nézve a kérdés: Megszakítsunk-e már most minden összeköttetést a Kossuth-párttal és ellen­séges hadállásba helyezkedjünk vele min­den parlamenti akcióra nézve már most, csak azért, mert előre tudjuk, hogy a közös harc esetleges közös győ­zelme után rögtön ellenségekké fogunk válni ? Avagy azt mondjuk : ámbár — Jó. Hangja behízelgő, ezüstös csengésű. Volt. Megkérdez­tem: ■— Különösnek­ találod, hogy kint maradok? — Nem, — válaszolta, miközben másfelé nézett.’ ■— de n­em félsz? | I 1 — [Mitől féljek? — Mitől, hát a nádas őrzőjétől, — vála­szolta biztos hangon.­­— 'A nádas őrzőjétől? Hát az kicsoda? “ Hogyan, te nem tudod? Egy vizitündér. És szemeiben különös fény gyuladt. A nap a láthatár alá bukott. A nádasra lassan sötét­ség borult, felettünk egy daru repült el, szár­nyai lassan eveztek a jégtengerben, kiágása megzavarta a njád­ erdő csendjét. A leány dé­moni mosolylyal mutatta fogait és sima arcán a hullámok zöld visszfénye tükröződött. Nem tudom, mit éreztem, de a mesék és mondák­­gyönyörei foglyul ejtettek; — a nád és a vízi­liliom között, a viz színén tükröződő égbolto­zat fölött — ő volt a nádas tündére. A csónak orra egy kis, elhalt növények’ gyökereiből és fatörzsekből alakult szigethez vágódott és a kis faalkotmány mozdulatlanul maradt. _­­ 1 — Megérkeztünk,­ — mondotta a leány. Lassan szállottam ki, a varázs még min­dig fogva tartott. Gyorsan megfordultam, át­karoltam derekját és meg akartam csókolni sze­meit, amelyekben a nádas titka rejlett. Gyen­gén, kecsesen védekezett, miközben fojtott hangon felkacagott és szemed helyett ajkaira nyomtam egy égő csőkét. Éreztem, hogyan bontakozik ki karjaim közül még éreztem szemei ,varázsát .H­a igaz, hogy ellenségekké fogunk majd válni, de ma még van egy mindket­tőnknek közös ellensége, véderő , sőt választójog szempontjából is, a munka­párt és kormánya, tehát ennek a közös ellenségnek legyőzése céljából és legyő­zéséig együtt maradjunk-e? És végül harmadszor és főleg: ha lát­juk, hogy a Kossuth-párt szózatában a ma folyó akció legjelentősebb formáját, az obstrukciót, nem vállalja, hogy ne mondjuk, még a szót is gondosan kerüli, várjon így, a Kossuth-párt ellenzéki állás­­foglalásának még gyakorlati értékét is lefokozni kénytelenülve és valljuk be, némi bizonytalansággal is, bizonyos személyi, hatalmi célzatok láttán,­­ mégis mit kell határoznunk ? Azt, hogy a szociáldemokratáknak is, a Justh-pártnak is, nekünk is el kell fo­gadnunk a Kossuth-párt ellenzéki fegyver­barátságát és együtt kell harcolnunk vele, mégis, mindannyiunknak, akik nem akar­juk a véderő javaslatot és akarjuk a radi­kális választójogot. Hogy bizalmatlanok is vagyunk a fegyverbarátokkal szemben, az nem vál­toztathat az álláspontunkon. Hiszen a keresztényszocialistákkal is együtt vagyunk, ha a radikális választójog kiküzdéséről van szó, sőt a néppárttal is együtt halad­hatnánk, holott tudjuk, hogy közöttünk, liberálisok közt és ő közöttük, klerikáli­sok közt mily óriási a távolság. Hiszen még a Justh Gyuláék csoportjáról is tud­juk, hogy koalíció korukban sem a libe­ralizmusnak, sem a választójognak nem nagy haladását biztosították , hiszen a sze­replő személyek politikai jellege gyakran nem biztató — mégis, háborúban vagyunk, csatában pedig a velünk, mellettünk ve­rekedő harcos társ «­külön múltját, külön karakterét és külön tendenciáit nem szok­tuk tüzetesen vizsgálni. Majd elválik, sok mellveregetések után, melyikünk állja to­vább és b­ivebben a szavát. Az általános, egyenlő és titkos vá­lasztójog lévén zászlónkra felírva, ennek csónak már tovasiklott a nád és a viza­­rózsák között. A nádas elhagyott maradt és az egyhangú csendet csak az egyre távolodó evezőcsapások hangja törte meg. Előkészítettem leshelyemet a nád között, be galléromat beterítettem, megvizsgáltam fegyverem zavarját és míg a vadkacsákra vártam, elmélyedtem gondolataimban. Különös! Nagyon jól tudtam, hogy a vízi­­tündér a molnár leánya volt, egy napbarní­tott arcú, nagyon egyszerű leány, mégis meg­részegített csengő kacagása és különös­­te­kintetű szeme, mint a mezei virág erős szaga. Ez egyre sötétedő félhomályban, amint a vízi virágok között ingadozott, egy más­­vi­lágból való tüneménynek látszott. Gyors szárnycsattogás ébresztett fel az álmodozásból, összerázkódtam. Egy vadkacsa szállt el fölöttem. Ez visszaadta érzékeim biztonságát, felkaptam fegyveremet és figyel­tem. A fajádás fölött esti szellő fujdogált, s a nád között a búvárkacsák lubickoltak és a halászmadár ssivitása hallatszott, a náderdő lágy zizegéssel hajlongott. A leboruló alkony félhomályában újabb csapat vadkacsa közeledett. Felkaptam fegy­veremet és néhányszor közéjük tüzeltem, s a csendes víz felett tompán terjedt szét a lö­vés döreje, néhány vadráca kivált a tömeg­ből és lomhán bukott a sötét víztükörre. A többiek eltűntek az egyre sűrűbbé váló sötétségben, csak szárnycsattogásuk zaját hal­lottam még egy ideig. Azután újra csend ho­nolt a víztükör fölött, a szél elült és a sö­tétben néhány fekete madár repült el fö­löttem. Kac,­kam tallatlaptt gangjuk a te­a programainak érdekében minden esz­közt igénybe kell vennünk, minden mó­dot el kell fogadnunk: előbb vagy utóbb célhoz fogunk érni. Péntek! Budapest, augusztus 31.­­ A napirend utolsó pontja: A Magyar­országi Pénzintézetek Országos Szövetségének bihar megyei körzete szeptember 17-én, Nagy­vára­d­o­n, a Kereskedelmi és Iparkamara helyiségében közgyűlést tart. A napirend utolsó pontja: A választói jog reformja és a pénz­intézetek, ami arra jó, hogy választ adjanak gróf Kh­uen-Héderváry Károly miniszter­elnök körlevelére. Különös az, hogy az efölött való tanácskozást utolsónak sorozták a napi­rend pontjai közé, de ennél is furább, hogy az előadója H­o­v­á­n­y­i Géza országgyűlési kép­viselő lesz, aki­k Tisza barátjai, Ferry­ver­társak. A Tisza Istvánoknak és Lengyel Zoltánoknak fegyvertársa akadt gróf Czernin Ottokár személyében. Ez a gróf cseh­­német nagybirtokos, tehát abból a fajtából való, amely a magyart legjobban gyűlöli. Czernin most cikket irt az «Oesterreichische Rundschau» címü osztrák politikai szemlébe — ugyanabba, amelyben gróf A­p­p­o­n­y­i Albert szokta a maga cikkeit el­helyezni — s ebben azt mondja, hogy Magyaror­szágnak nem szabad megadni az általános vá­lasztójogot Azért nem, mert a demokratikus vá­lasztójog erősíteni fogja Magyarországot, a magyar fal szupremáciáját s végeredményben a persze­, nálun jóra fog vezetni. Tehát Czerninnek azért nemi kell a választójog, mert ez szerinte hatalmassá, tesz majd minket, Tiszának és társainak meg azért nem, mert félnek, hogy belepusztul a magyarság. Most már döntsék el az urak, kinek­ van igaza. Küldöttségek a képviselőházban. Az aszódi és a kassai javítóintézetek művezetői­nek küldöttsége tisztelgett ma Blanár Béla kép­viselő vezetésével Székely Ferenc igazságügy­­miniszternél és kérte különféle címeken élvezett illetményeiknek egységes rendezését. A küldöttség szónoka Latzkó Alajos művezető volt. Székely miniszter megígérte válaszában, hogy a műveze­tők kérését rövidesen ,el fogja intézni. — Gróf K­h­­i­e­n-H­éderváry Károly miniszterelnök ma délelőtt a képviselőházban fogadta a gataörmegyei Rima-Kokova nagyközségnek Bornemissza László főispán vezetésével megjelent küldöttséget. Bornemisza főispán a község tűzkárosult lakosainak segélyezését kérte a miniszterelnöktől, aki meg­ígérte, hogy a kérést jóakaratúan fogja elintézni, válból. A daru lerugatása, a bíbic­sivitása veredett időnként a nagy csendbe. A Fent­­ai kék égboltozaton a csillagok sziporkázó fény­pontjai villantak fel, képük ott reszketett a­ tó csendes, sötét fenekén. Egy óra múlva a hold korongja is a lát­határ fölé emelkedett. Szorosabban burko­­lództam kabátomba és gondolataim vissza­: tértek a titokzatos, szürke szemekhez. Az éjszaka egyre nagyobb csendjében áthallat­szott a távoli partról a malom zúgása,­ egy­ felriasztott kutya csaholása, távol a látha­táron, egy domb tetején, pásztortűz­ű lángja lobogott. Újra eszembe jutott hajlékony test, a csengő kacaj, az ezüstfehér vízirózsa, amely olyan jól illett a szemek zöldes fé­nyéhez. Most már nem az egyszerű, napbar­i­nitott arcbőrű leány képe élt emlékezetem­ben, minden mozdulatát, minden tekintetétt oly különösnek találtam. Sokszor jártam már a halom felé és ezelőtt soha sem láttam még a leányt, pedig sokszor hallottam már róla, a csintalan kis molnárleányról. Sőt eszembe jutott egy jelenet, amely­nek azelőtt nem tulajdonítottam fontosságot. Egyszer észrevettem, hogy­­a nád közül két élénk nyugtalan szem figyel. Valószínű, hogy­ az ő szemei voltak. Most az éjszaka sötét­jében ajkaimat égette csókja és vártam, vár­tam valami különös eseményre, hogy mire, azt magam sem tudtam. Lassanként elnyomott az álmosság, fel­aludtam és a zöld szemekről álmodtam. S­o­káig aludhattam, mert amikor felébredtem, a hold ezüstös fénye úszott a nádas fölött. Köröskörül nagy csend uralkodott, a fiialom

Next