Világ, 1911. november (2. évfolyam, 259-284. szám)
1911-11-01 / 259. szám
2 1911. november T. VILÁG országos sodrában, egy parlamentre, egy többségi pártra, egy kormányra nem lehet. Nem, ezután a megvilágítás után, amit a Tisza István házelnöksége jelent, szó sincs itt többé az országról, nemzetről, hanem már pusztán csak egy kormánynak a mindenáron való megmaradásáról, egy pártnak tisztán már csak a hatalmi állásáról. Csak a legelvakultabb fanatikus megrögzöttségben leledzhetnek azok a politikai tényezők, amelyek azt hiszik egy pillanatra is, hogy Tisza István házelnöksége kivezető utat hozhat. Tüzet és vizet összehozhatnak és hatalmas erő lehet belőle, a gőz. De Tisza Istvánt tenni a népjogok, a nemzeti akarat valódi kifejezése elé ma, mikor az egész politikában nincs másról szó, ez annyi, mint egy fojtó pecket tenni egy egész ország háborgására. Kacagtató, ha azt képzelik, hogy ez is politika. Reméljük, hogy az a komikum, mikor ki fog repülni ez a pecek az utolsó fojtásból, ami a választójog feszítő erejét még visszaszorítja, a nevetségesség végső öldöklő hatásával fogja elsöpörni gróf Tisza Istvánt a nemzeti fejlődés útja elől. Tisza házelnökségének kétségbeesett gondolata után nem lehet kétség afelől, hogy ő utána már nem jöhet más, mint a választójogi reform. Örvendenünk kell a helyzet ilyen tiszta kialakulásának. Vége a kormány szemfényvesztő játékának, amit a választójoggal űzött. Megvan a célpont: Tisza István. Most már össze vannak kötve életre-halálra. Hát csak előre! Jöjjön Tisza István. Jöjjön az utolsó felvonása egy szédelgő politikának. Amely tolvajt kiált, hogy ő menekülhessen a bajból. Az ellenzéki pártokra kiáltja, hogy ők azok, akikkel nem lehet megegyezni. Ő velük, akiknek egyetlen programmpontjuk a választójog. Ha ma komoly az akarata a kormánynak, hogy meglegyen a béke, úgy az huszonnégy óra alatt meg van kötve. Aki gott a Hall felé, dideregve belekuporodott egy angol bőrfotelbe és csendesen, lemondóan zokogni kezdett. Szegény, kis veréb leány, — gondoltam — most észrevette, hogy idegen vagyok, komisz, rideg idegen, aki átlépek rajta és megyek tovább, messzié, haza, ahol talán vár valaki, ahol vár a bizonytalanság, amiért itt hagyom ezt a meghatóan szép és kényes, remegő, de — hiába — idegen bizonyosságot. Megnéztem az órám: még husz percem van. És azzal a pose-os nagylelkűséggel, amel Lyel egy átzüllött éjszaka után az utolsó hatosunkat a koldusnak adjuk, elhatároztam, hogy az utolsó busz percem az övé. Azt hiszem, azt mondtam: *— Kis Hilda, legyen okos, ne értse félre az érzéseit. Csak nyári idegesség az egész, egy kis kúra- szentimentalizmus. Minden lánynyal megesik a maga korában. A mama gyógyítani megy a neuraszténiáját, a lánya, szegény, meg belebetegszik egy grófba, vagy magánhivatalnokba: mindegy. Aztán jön az utókora és ott — ilyen az élet — egy szénügynök is kigyógyítja. S Hilda, ez a kis reszketés, német leány, most rám mosolygott a kényes szemével. Gondolkozott, fürkészett az arcomon, aztán felállt, az ablakhoz jött és közel hajolva a fülemhez, elsóhajtotta a maga nagy vallomását, amelyek erre mifelénk a leányszobákban szoktak örökre eltemetődni. ő mindent elmondott. Beszélt az életről, a szerelemről, a boldogságról, a boldogtalanságról, a szívéről, a jólétről, gondtalanságról... Mindent elmondott. Kimondta az utolsó szót és elsírta az utolsó könyét is. Aztán elhallgatott. Befejezte és várt. Várt, mint aszínész, biztosítja a választójogot, nem a Tisza, hanem az ellenzéki pártok értelmében való becsületes, valódi, nem a kijátszó, kibúvó, hanem az igazán demokrata választójogot, az ma megkap a nemzettől mindent, amire az országnak szüksége van. Még az ellenzék sem mondta a legnagyobb harc hevében sem, hogy nem adjuk meg, ami a véderőnek szükséges, csak azt, hogy addig nem adjuk meg, míg egy más politikai és gazdasági rezsim az ország teherbíró képességét is nem biztosítja egy új gazdasági élet fellendülésével, amit csak a választójogi reform hozhat. Minden megoldásnak a platformja ma csak a választójogi reform. Aki erre nem akar rálépni, mikor békét hirdet, az becsapja az országot. A legordinárébb hazudozás, arra fogni a béke lehetetlenségét, hogy hisz a két ellenzéki párt sem egyezik a választójog dolgában. Amire a legnyomósabb cáfolatot nyomban meg is kapta Kossuth vasárnapi cikkében. Amelyben végre nyíltan kimondja, hogy az ő pártja is priosnak tartja a választójogot. Különbség nincs a két párt között más, mint hogy mindenütt titkos legyen-e a szavazás vagy csak lehetőleg titkos. Ezt a nüancot eltérésnek fölfujni, igazán kétségbeesett kapkodás a mala fides palástolására. Ma már csak mala fides van a gróf Khuen-Héderváry politikájában. Gróf Tisza István házelnöksége ily rettentő megvilágításba helyezi. Egy kabinet, amely ajkára merte venni, a király szájába merte adni azokat, amiket a választójogi reformról mondott, mikor jött és a mai körülmények közt, amikorsenki sem akar mást, mint azt a választójogot, a ma Tiszánál keresni egérutakat, hát ez a legperverzebb országcsalás. Szó sincs róla, nem valami egyéni, jellembeli fogyatkozásról van itt szó, amely egyenesen gonosz szándékokkal jött volna. Hanem az elkövetett ostobaságnak az átka ez. Egy balkáni fogás nem vált be, aki a nagy monológ utolsó szavait azzal a biztos tudattal mondta, hogy, utána rázuhog a taps, elönti a siker vihara. Szinte diadalmasan nézett rám. De én észre se vettem, hogy elhallgatott. A fülemben még benne zsongott szavainak a melege és cirógatása, még játszott velem az az érzés, mint amikor álmunkban a láthatatlan asszony ránk keríti a selymes aranyhaját. Még hallottam a hangja muzsikáját és a szivem lassan, megindult országokon át hazafelé és egy fehérfüggönyös szobában alázatosan odaborult egy, levetett, lányi háziruhára. Annie nem volt ithon, csak az emléke szunnyadt, gubbasztott némán mindenfelé. Csak csend volt, mint az elhagyottak szivében és a nyitva felejtett zongorában haldoklott a Chopin-etude lelke. Annie nem várt. És a fejem oldalt billent a hideg márványon. 1 i ■ • ' Hilda most megfogta a kezemet és bizalmasan, nyugodtan mondta: — Ugye, itt marad!... Szerettem volna felordítani káromkodni egyet; odaszoritottam az arcom a márványhoz és összeszorult gégémből alig tudtam kipréselni. I, 1 — Nem! Nem! Megyek haza! [ Kegyetlen voltam és elkeseredett, tudom. A megrebbent német leány, mint a sebzett madár, most hátra ballagott a nagy üvegajtóhoz, ahonnan mégegyszer visszanézett. És, amikor az ablakpárkányon meglátta a félrebillent fejemet, mint a megölt Vitéz Lászlót a ligeti színház faltáváján, vadul, hangosan felkacagott. ? **■ .. A Tiszával való összeszövetkezés a pillanatnyi hatalmi fölülkerekedésért balul ütött ki. És ma benne van Khuen-Héderváry a felidézett konfúzióban. Benne rekedt. Ma nincs már számára más, mint menni a királyhoz : — Uram, király, megbotlottam! Cselekedj másokkal okosabbat. Vagy pedig botlani és botlani tovább, folyton, lépten-nyomon, vakmerő fogásokkal leplezni a tarthatatlan helyzetet, húzni-halasztani az összeroppanást, mint egy szélhámosnak, amivé a nagy módból lezüllött szegény ember oly könnyen lesz, kivált ha sneidig és nagy úr. Szerda Budapest, október 31. A Sépviselőház ülése. A folyosón viharos hangulat, az ülésteremben unalom. Kabos Ferenc elnök bejelent kérvényekért fest feliratokat, Vertán Endre pedig tesz róla,hogy ezek névszerinti szavazás kapcsán szóba kerüljenek ne holnap, hanem a jövő hétfőig. Addig ugyanis szünetet adott magának a Ház. Miután így gondoskodtak pihenőről is, munkáról is, szavaztak le a honatyái. Szavaztak egészen az ülés végéig. Úgy volt, hogy felszólalás is lesz. Bizony Ákos beszédjét várták, de elmaradt. Csak szavazás volt. Most öt napig még az sem lesz. Skerlecz Iván a kabinetirodában. Báró Skerlecz Iván miniszteri tanácsos, a miniszterelnökség elnöki osztályának vezetője, ma járult Bécsben a király elé, hogy amint Daruváry Gézának, a kabineti iroda osztályfőnökének szabadsága idejére kirendelt helyettese szolgálattételre jelentkezzék. A holnapi napon átveszi hivatalát. Báró Skerlecz Iván távoliét© alatt a miniszterelnökség elnöki osztályának vezetésével gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök Drasche-Lázár Alfréd miniszterelnökségi miniszteri titkárt bízta meg, aki az osztályvezetését már át is vette. Előkészületek a sorozásra. A hivatalos lap mai száma a honvédelmi miniszter hosszú rendeletét közli az 1912. évi ujoncállítási előmunkálatokra vonatkozólag. A rendelet foglalkozik azokkal az intézkedésekkel, melyeket a hatóságoknak a sorozás előkészítésére meg kell tennie, hogy rendes időben az 1889—91. években született állításkötelesek a sorozóbizottság elé állhassanak. ■ ----' - —■ ------------ --------:------ ' ' Fájdalmasabban még zokogni sem hallot^ tafflf. 1 I 1 ’ ■ • 1 1 is ' És néhány perccel későbben elutaztam.. . - ■ | | i | *1,1 j i S i ‘ ! V A vonaton aztán lehunytam' a szemem és,' amint rohantam az előreküldött szívem után,néha úgy surrant át a kétség a megbolygatott telkemen, mint riadt bagoly az égő erdőn. Vájjon Otthon nem én fogom-e Végigélni ennek a szegény leánynak a szerepét? Mi vár rám otthon, a fehérfüggönyös szobában, meghitt otthonában az én kicsiny-kicsiny vágyaimnak?. .. Vájjon lesz-e erőm nem kimondani az Utolsó szót, nem elsírni az Utolsó künyet? Kijózanult étel, gyönyörű halál, szerelem... Mi vár reám?... Ki vár?!... Haldokló embernek utolsó percében, azt mondják, az egész élete tömörül. De mi ez az egy perc, mely után nem következnie semmi, a végtelen, álmatlan éjszakákhoz, melyekre mindig jön egy másik hosszú, hosszú éjszaka. Mikor a ma megrémíti azembert a holnaptól. Most itt fekszem, — hogy mosolyognék magamon, ha én véletlenül nem él volnék, — és agyamat feltúrja a múlt, minden, ami volt, régi, poros, elfelejtett emlékei között vájkál, mint utolsó kedvesünk a rég szerelmes szereleink között. És eszembe jut minden. Az első csók, amit, mint első osztályos a tanítónőmtől kaptam és amiért szerelmes tettem belé. Az első szerelmi vallomás, amelyet krétával írtam kurtaszoknya ideálomnak a lépcsőház falára. Az első mézes kalács-szív, amit az uzsonnapénzemből vettem Aztán egy sereg leánynév, egy-egy kézszorítás, egy tekintet, egy szó, egy csók, ami délben a ligetben csempésztem egy leány, nya