Világ, 1911. november (2. évfolyam, 259-284. szám)

1911-11-01 / 259. szám

2 1911. november T. VILÁG országos sodrában, egy parlamentre, egy többségi pártra, egy kormányra nem lehet. Nem, ezután a megvilágítás után, amit a Tisza István házelnöksége jelent, szó sincs itt többé az országról, nemzetről, hanem már pusztán csak egy kormány­nak a mindenáron való megmaradásáról, egy pártnak tisztán már csak a hatalmi állásáról. Csak a l­egelvakultabb fanatikus meg­­rögzöttségben leledzhetnek azok a poli­tikai tényezők, amelyek azt hiszik egy pillanatra is, hogy Tisza István házelnök­sége kivezető utat hozhat. Tüzet és vizet összehozhatnak és hatalmas erő lehet belőle, a gőz. De Tisza Istvánt tenni a népjogok, a nemzeti akarat valódi ki­fejezése elé ma, mikor az egész politiká­ban nincs másról szó, ez annyi, mint egy fojtó pecket tenni egy egész ország háborgására. Kacagtató, ha azt képzelik, hogy ez is politika. Reméljük, hogy az a komikum, mikor ki fog repülni ez a pecek az utolsó fojtásból, ami a választó­jog feszítő erejét még visszaszorítja, a nevetségesség végső öldöklő hatásával fogja elsöpörni gróf Tisza Istvánt a nemzeti fejlődés útja elől. Tisza házelnökségének kétségbeesett gondolata után nem lehet kétség afelől, hogy ő utána már nem jöhet más, mint a választójogi reform. Örvendenünk kell a helyzet ilyen tiszta kialakulásának. Vége a kormány szemfényvesztő játékának, a­mit a választójoggal űzött. Megvan a cél­pont: Tisza István. Most már össze van­nak kötve életre-halálra. Hát csak előre! Jöjjön Tisza István. Jöjjön az utolsó felvonása egy szédelgő politikának. Amely tolvajt kiált, hogy ő menekülhessen a bajból. Az ellenzéki pártokra kiáltja, hogy ők azok, akikkel nem lehet megegyezni. Ő velük, akiknek egyetlen programmpontjuk a választójog. Ha ma komoly az akarata a kormány­nak, hogy meglegyen a béke, úgy az huszonnégy óra alatt meg van kötve. Aki gott a Hall felé, dideregve belekuporodott egy angol bőrfotelbe és csendesen, lemondóan zo­kogni kezdett. Szegény, kis veréb leány, — gondoltam — most észrevette, hogy idegen vagyok, komisz, rideg idegen, aki átlépek rajta és megyek tovább, messzié, haza, ahol­ talán vár valaki, ahol vár a bizonytalanság, amiért itt hagyom ezt a meghatóan szép és kényes, remegő, de — hiába — idegen bizonyosságot. Megnéztem az órám: még husz percem van.­­ És azzal a pose-os nagylelkűséggel, amel­­ Lyel egy átzüllött éjszaka után az utolsó hato­sunkat a koldusnak adjuk, elhatároztam, hogy az utolsó busz percem az övé. Azt hiszem, azt mondtam: *— Kis Hilda, legyen okos, ne értse félre az érzéseit. Csak nyári idegesség az egész, egy kis kúra- szen­timentalizmus. Minden lánynyal megesik a maga korában. A mama gyógyítani megy a neuraszténiáját, a lánya, szegény, meg belebetegszik egy grófba, vagy magánhivatalnokba: mindegy. Aztán jön az utókora és ott — ilyen az élet — egy szénügy­nök is kigyógyítja. S Hilda, ez a kis reszketés, német leány, most rám mosolygott a kényes szemével. Gon­dolkozott, fürkészett az arcomon, aztán fel­állt, az ablakhoz jött és közel hajolva a fü­lemhez, elsóhajtotta a maga nagy vallomá­sát, amelyek erre mifelénk a leányszobákban szoktak örökre eltemetődni. ő mindent elmondott. Beszélt az életről, a szerelemről, a boldogságról, a boldogtalan­ságról, a szívéről, a jólétről, gondtalanságról... Mindent elmondott. Kimondta az utolsó szót és elsírta az utolsó könyét is. Aztán elhallga­tott. Befejezte és várt. Várt, mint a­­színész, biztosítja a választójogot, nem a Tisza, hanem az ellenzéki pártok értelmé­ben való becsületes, valódi, nem a kijátszó, kibúvó, hanem az igazán demokrata választójogot, az ma megkap a nemzettől mindent, amire az ország­nak szüksége van. Még az ellenzék sem mondta a legnagyobb harc hevében sem, hogy nem adjuk meg, ami a véderőnek szükséges, csak azt, hogy addig nem adjuk meg, míg egy más politikai és gazdasági rezsim az ország teherbíró ké­pességét is nem biztosítja egy új gazda­sági élet fellendülésével, amit csak a választójogi reform hozhat. Minden meg­oldásnak a platformja ma csak a vá­lasztójogi reform. Aki erre nem akar rá­lépni, mikor békét hirdet, az becsapja az országot. A legordinárébb hazudozás, arra fogni a béke lehetetlenségét, hogy hisz a két ellenzéki párt sem egyezik a választó­jog dolgában. Amire a legnyomósabb cáfolatot nyomban meg is kapta Kossuth vasárnapi cikkében. Amelyben végre nyíl­tan kimondja, hogy az ő pártja is prios­­nak tartja a választójogot. Különbség nincs a két párt között más, mint hogy mindenütt titkos legyen-e a szavazás vagy csak lehetőleg titkos. Ezt a nüancot el­térésnek fölfujni, igazán kétségbeesett kapkodás a mala fides palástolására. Ma már csak mala fides van a gróf Khuen-Héderváry politikájában. Gróf Tisza István házelnöksége ily rettentő megvilá­gításba helyezi. Egy kabinet, amely ajkára merte venni, a király szájába merte adni azokat, amiket a választójogi reformról mondott, mikor jött és a mai körülmé­nyek közt, amikor­­senki sem akar mást, mint azt a választójogot, a ma Tiszánál keresni egérutakat, hát ez a legperverzebb országcsalás. Szó sincs róla, nem valami egyéni, jellembeli fogyatkozásról van itt szó, amely egyenesen gonosz szándékokkal jött volna. Hanem az elkövetett ostobaságnak az átka ez. Egy balkáni fogás nem vált be, aki a nagy monológ utolsó szavait azzal a biztos tudattal mondta, hogy, utána rázuhog a taps, elönti a siker vihara.­­ Szinte diadalmasan nézett rám. De én észre se vettem, hogy elhallgatott. A fülem­ben még benne zsongott szavainak a melege és cirógatása, még játszott velem az az érzés, mint amikor álmunkban a láthatatlan asszony ránk keríti a selymes aranyhaját. Még hallot­tam a hangja muzsikáját és a szivem lassan, megindult országokon át hazafelé és egy fehér­­függönyös szobában alázatosan odaborult egy, levetett­, lányi háziruhára. Annie nem volt ithon, csak az emléke szunnyadt, gubbasztott némán mindenfelé. Csak csend volt, mint az elhagyottak szivében és a nyitva felejtett zongorában haldoklott a Chopin-etude lelke. Annie nem várt. És a fejem oldalt billent a hideg már­ványon. 1 i ■ • ' Hilda most megfogta a kezemet és bizal­masan, nyugodtan mondta: — Ugy­e, itt marad!... Szerettem volna felordítani káromkodni egyet; odaszoritottam az arcom a márvány­hoz és összeszorult gégémből alig tudtam ki­préselni. I, 1 — Nem! Nem! Megyek haza! [ Kegyetlen voltam és elkeseredett, tudom­. A megrebbent német leány, mint a sebzett madár, most hátra ballagott a nagy üveg­ajtóhoz, ahonnan mégegyszer visszanézett. És, amikor az ablakpárkányon meglátta a félre­billent fejemet, mint a megölt Vitéz Lászlót a ligeti színház faltáváján, vadul, hangosan felkacagott. ? **■ .. A Tiszával való összeszövetkezés a pilla­natnyi hatalmi fölülkerekedésért balul ütött ki. És ma benne van Khuen-Héderváry a felidézett konfúzióban. Benne rekedt. Ma nincs már számára más, mint menni a királyhoz : — Uram, király, megbotlottam! Cse­lekedj másokkal okosabbat. Vagy pedig botlani és botlani tovább, folyton, lépten-nyomon, vakmerő fogá­sokkal leplezni a tarthatatlan helyzetet, húzni-halasztani az összeroppanást, mint egy szélhámosnak, amivé a nagy módból lezüllött szegény ember oly könnyen lesz, kivált ha sneidig és nagy úr. Szerda Budapest, október 31.­­ A S­épviselőház ülése. A folyosón viha­ros hangulat, az ülésteremben unalom. Ka­­bos Ferenc elnök bejelent kérvényekért fest feliratokat, Vertán Endre pedig tesz róla,­­hogy ezek névszerinti szavazás kapcsán szóba­ kerüljenek ne holnap, hanem a jövő hétfőig. Addig ugyanis szünetet adott magának a Ház. Miután így gondoskodtak pihenőről is, mun­káról is, szavaztak le a honatyái­. Szavaztak egészen az ülés végéig. Úgy volt, hogy fel­szólalás is lesz. Bizony Ákos beszédjét vár­ták, de elmaradt. Csak szavazás volt. Most öt napig még az sem lesz. Skerlecz Iván a kabinetirodában. Báró S­ker­lec­z Iván miniszteri tanácsos, a miniszter­­elnökség elnöki osztályának vezetője, ma járult Bécsben a király el­é, hogy amint Daruváry Gézá­nak, a kabineti iroda osztályfőnökének szabadsága idejére kirendelt helyettese szolgálattételre jelent­kezzék. A holnapi napon átveszi hivatalát. Báró Skerlecz Iván távoliét© alatt a miniszterelnökség elnöki osztályának vezetésével gróf Khuen-H­é­­d­e­r­v­á­r­y Károly miniszterelnök Drasch­e-L­á­­zár Alfréd miniszterelnökségi miniszteri titkárt bízta meg, aki az osztály­­vezetését már át is vette. Előkészületek a sorozásra. A hivatalos lap mai száma a honvédelmi miniszter hosszú ren­deletét közli az 1912. évi ujoncállítási előmunká­latokra vonatkozólag. A rendelet foglalkozik azok­kal az intézkedésekkel, melyeket a hatóságoknak a sorozás előkészítésére meg kell tennie, hogy ren­des időben az 1889—91. években született állítás­kötelesek a sorozó­bizottság elé állhassanak. ■ ----' - —■ ------------ --------:------ ' ' Fájdalmasabban még zokogni sem hallot^ tafflf. 1 I 1 ’ ■ • 1 1 is ' És néhány perccel későbben elutaztam.. . - ■ | | i | *1,1 j i S i ‘ ! V A vonaton aztán lehunytam' a szemem és,' amint rohantam az előreküldött szívem után,­­néha úgy surrant át a kétség a megbolygatott telkemen, mint riadt bagoly az égő erdőn. Vájjon Otthon nem én fogom-e Végigélni en­nek a szegény leánynak a szerepét? Mi vár­ rám otthon, a fehérfüggönyös szobában, meg­hitt otthonában az én kicsiny-kicsiny vá­gyaimnak?. .. Vájjon lesz-e erőm nem kimon­dani az Utolsó szót, nem elsírni az Utolsó künyet? Kijózanult étel, gyönyörű halál, sze­relem... Mi vár reám?... Ki vár?!... Haldokló embernek utolsó percében, azt mondják, az egész élete tömörül. De mi ez az egy perc, mely után nem következnie semmi, a végtelen, álmatlan éjszakákhoz, me­lyekre mindig jön egy másik hosszú, hosszú éjszaka. Mikor a ma megrémíti az­­embert a holnaptól. Most itt fekszem, — hogy mo­solyognék magamon, ha én véletlenül nem­ él volnék, — és agyamat feltúrja a múlt, min­den, ami volt, régi, poros, elfelejtett emlékei között vájkál, mint utolsó kedvesünk a rég szerelmes szereleink között. És eszembe jut minden. Az első csók, amit, mint első­ osz­­tályos a tanítónőmtől kaptam és­ amiért sze­relmes tettem belé. Az első szerelmi vallo­más, amelyet krétával írtam kurtaszoknya ideálomnak a lépcsőház falára. Az első mézes kalács-szív, amit az uzsonnapénzemből vettem Aztán egy sereg leánynév, egy-egy kézszo­rítás, egy tekintet, egy szó, egy csók, ami délben a ligetben csempésztem egy leány, nya

Next