Világ, 1912. április (3. évfolyam, 79-103. szám)
1912-04-02 / 79. szám
! Eel Td ....... „ I II. n l| l , ni If Ilim "np--------------------— ' | ------------ _ . .. ................. - . . ..... uni II Budapest, április 1. Román politika Lugos, március 31. A Lugoson megjelenő «Drapelu 1» ez idei évfolyamának 32. és 33. száma nagyon érdekes szempontból világítja meg a román nemzetiségi politikát, úgy, hogy lehetetlen egy pár sorral ezekről a cikkekről meg nem emlékezni. A Világ olvasói előtt különben ismeretes lesz, hogy ugyancsak a «Drapelul» tette a közelmúltban kritika tárgyává az 1881-iki programmot, melynek kibővítését sürgette. Ez a merész kezdeményezés nagy reszenzust keltett a román sajtóban, és még odaát Romániában is élénken pertraktálták dr. Branisce Valér vakmerőségét. Holott dr. Branisce csakis a programmnak gazdasági pontokkal (Való komplektuálására célzott anélkül, hogy programmtervezettel szolgált volna, ígérte azonban egy ilyen tervezetnek a közeljövőben leendő leközlését, melyet már eleve is nagy kíváncsisággal várunk, fentartva jogunkat a tárgyhoz hozzászólhatni. Jelenleg egyelőre a «Drapelul» fent jelzett Számaiban megjelent két cikkel akarok foglalkozni, miután ezekben a nemzetiségi politika tranzaktív voltáról van szó. Abból indul ki a «Drapelul», hogy atransakció fogalma benne rejlik a román nemzetiségi politika lényegében, miután a párt mindig a törvényes eszközökkel való küzdelem álláspontján állott, keresve a béke minden lehetőségét. És megjegyzi: a román politika intranzigenciája csak optikai csalódás volt, mert a splendid izolációt nem a nemzetiségi párti kereste, hanem éppen a magyar pártok és kormányok által kényszeríttetett rá erre az útra. És ez kitűnik abból a körülményből, hogy mikor negyven évi fumigálás után akadt magyar kormányfő, aki szakítva a magyar pártok intranzigenciájával, összeköttetést keresett a román párttal, ez rögtön hajlandó volt a békés megegyezésre. Vagyis: a román nemzetiségi párt volt a hamupipőke; gróf Kliuen pedig a mesebeli királyfi, aki könnyű szerrel hódította meg a nem éppen ellenkező leányzót. Tehát nem a románság kínálta fel magát negyven évi izoláltság után, hanem éppen a magyar politika vezéremberei keresték a közeledés modus vivendi jét Ezt a közeledést pedig — mondja a cikk— nem lehetett visszautasítani, miután a román politika mindenkori alapja a békés megértés és a törvény respektálása volt, és sohasem állott forradalmi alapon. Hivatkozik pedig ezen álláspont támogatására néhai Mocsonyi Sándor azon kijelentésére: «Nem a teljes szakadás, hanem Szent István koronája alatt egyesült népeknek az igazságon és kölcsönös bizalmon alapuló megértése képezi a mi politikánk vezérelvét». Ennek következtében határozottan állást foglal «Drapelul» a transaktív politika mellett, és reá mutat, hogy a román nép érdekei nem ellentétesek a magyar nép érdekeivel és az egész harc nem is a magyarság tettén, hanem a mindenkori kormánypolitika ellen irányul, mely politika azonban korántsem fedi mindenben a magyar nép igazi érdekeit, és csakis az osztályuralom páratlan hipnotizáló erejének tulajdonítandó, hogy a magyarság érte mindezideig nem eszmélt rá. Teljes reménységgel fordul azonban a «Huszadik Század» körüli csoportosult azon vezéremberek felé, akik ennek a kölcsönös ■megértésnek szükségességét már belátták. Ennyit mond ez a két cikk. Nézzük már most közelebbről, hogy a demokrácia szempontjából minő elbírálás alá esik dr. Branisce Valér álláspontja. Nézetem szerint mindenesetre új hangot és irányt jelent a román politikában ez a kezdeményes, sietve ősinteség, mely szinte bámulatba isejti az embert. Most habjuk először autentikus Helyről, hogy a román politika nem intranzigens, hanem — quasi — megalkuvó. Szinte önkénytelenül eszembe jut — kissé goromba hasonlatként — Aesopus meséje az oroszlánbőrbe bujtatott szamárról. Nem csoda, hogy a magyar osztályuralom nem ijedt meg sohasem a nagy kötéstől. '' Van azonban egy nagy hiánya ennek az új iránynak, mely az eszmék kikristályosodását célozza, és pedig az nem tud a közjogi gondolkozástól megmenekülni. A román politika negyven év óta nem egyéb, mint rossz, miniatűr utánzata a magyar osztályuralom közjogi, frázisos politikájának, — és éppen ezt tette kritika tárgyává, többször is, Goga Oktávián. A román politika nem nyugszik szociális programmon. Erről mindenki meggyőződhetik, aki az 1891-es programmot olvassa. A gazdasági és társadalmi problémák fölött egyszerűen elsiklik ez a politika, melyre nézve p. o. fontosabb az, hogy a Himnusz nem nemzeti ének, mert csak a magyar nép részére kéri isten áldását, — a többi nemzetiséget egyszerűen kirekeszti, — mint a progresszív adórendszer, természettudományos oktatás, higiénia, védvámos politika stb. stb. Mintha annak a magyar politikának az ismétlődését látnám, mely képes volt hónapokig egy — és — betűért obstruálni, — de egy szóval sem emlékezett meg a kivándorlásról. És éppen ebben a közjogi gondollkoztásban rejlik a román politika mai csődje. Ugyanazok a szimptómák észlelhetők itt is, mint a magyar politikában: zűrzavar, fejetlenség és kapkodás és ez mind azért, mert a modern szociális és gazdasági eszmék rést ütöttek a kényelmes közjogi frazeológián. Ezen eszmék harcának kifolyása volt —in ultima analisi —■ a «Tribuna» és «Romanul» küzdelme. A Goga körül csoportosuló fatalság érezte, hogy a román politikában valami nincs rendben. Talán teljesen öntudatlanul ébredt fel a fiatalságban ez az érzés, mely elől a nyugatibb kultúrát magukba szívó elemek nem zárkózhattak el. Ennek előrebocsátásával, vegyük bírálat alá — demokratikus szempontból — a román politika transaktív képességét. Kérdés tehát: milyen legyen a román politika, intranzigens, vagy transaktív. Mindenekelőtt rá kell mutatnom a «Drapelul» azon tévedésére, hogy egy intranzigens politika, egyszersmind forradalmi. Ez nem áll. Utóvégre a radikális demokrácia is intranzigens, a legszélsőbb szindikalista szocializmus is intranzigens, mégsem forradalmi. Sőt ez utóbbi határozottan negálja, hogy a forradalom evolúciós tényező lenne. Abban azonban igazat kell adnom a «Drapelus»-nak, hogy a román nemzetiségi párt Khuen közeledését nem utasíthatta vissza. De nem azért tartom helyesnek, mert a «tranzakció a román politika lényegében rejlik» (ez legfeljebb sajnálatos lehet), hanem, mert Khuen a demokratikus választójog nevében kereste a közeledést. Itt igenis helye volt a tranzaktív politikának, mert ez a demokratikus haladás diadalát jelentette. Khuen nem mint a magyar osztályuralom exponense jött, hanem mint a demokratikus eszmék homo regiósa. Ha pedig a magyar demokrácia közeledést, testvérisülést keres a nemzetiségekkel, úgy ezen kapva-kapnia kell minden nemzetiségi politikusnak.Mert igenis, a román nép jogos követeléseit csakis a magyar demokráciával szövetkezve vívhatja ki. És itt a hangsúly a kivíváson nyugszik. A jogokat ki kell vívni és nem ajándékként elfogadni. Amikor Khuen jött, felajánlott a románságnak vagy negyven mandátumot ás egy pár főispánságot. Ezt akkor el lehetett volna fogadni. De attól a perctől fogva, hogy Khuen Tiszával szövetkezett és nyilvánvalóvá lett, hogy Khuen az osztályuralom szolgálatába szegődik, — nem lett volna szabad többé vele tranzaktív alapon tárgyalni. Ehelyett a román nemzetiségi párt levetette az oroszlánbőrt és kezdett lefelé licitálni, — le, egészen a teljes letörésig. — Oh! — Goga még nagyon is enyhén fejezte ki magát. Ugyan, mit remél a román nemzetiségi párt a magyar uralomtól?Mit vár a Tiszával folytatott tárgyalásoktól? Békét? Közjogi naivitás. A magyar osztályuralom mindig kész volt bizonyos feleslegét a nemzetiségi intelligenciának ,abszorbeálni hogy ezzel a békétlenkedőket lekenyerezve, uralmát úgy a magyar nép, mint a többiek felett biztosítsa. Ez sem új a román politikában, mert hiszen a kiegyezés után Szerb György és társai tranzaktív politikájuk révén jutottak politikai hatalomhoz. Az eredmény az jön, hogy egy kisszámú román intelligencia odakerült a húsosfazekak mellé, a nép pedig magára maradt, míg az új generáció elégedetlensége bele nem vitte az aktivitásba. Ez lenne tehát eredménye egy olyan újabb tranzakciónak, mely az osztályuralommal keresi a békét. Egy pár vezető politikust lekenyereznének, ezek pedig ideig-óráig elhallgattatnák a többieket és a népet. Tekintve azonban: ma a nemzetiségeknek olyan óriási intelligenciája van, hogy az osztályuralom ezeket már nem szívhatja fel magába, mert hiszen akkor a saját tagjait kellene megrövidítenie, előrelátható egy ilyen tranzakció csődje. Végkövetkeztetésem tehát az: a román politika a magyar osztályuralommal szemben évről-évre intranzigensebb, a magyar demokráciával szemben pedig tranzaktívebb lesz. Ez a folyamat, a dolgok gazdasági hátterénél fogva, elkerülhetetlen, és valószínűleg előbbutóbb a román párt kettéválásához fog vezetni. A «Tribuna» és «Romanul» harca tovább folyik a lelkekben, melyeket a modern világnézet szele fölébresztett, így látom én, mint román és demokrata ember a helyzetet. Meglehet, hogy tévedek, de ebben az esetben nem találok semmiféle magyarázatot a román politika csődjéhez. Dr. Grossorean K. B. :»*0*r*/’>+**+**+rH**i*'*»*,>*r*m****+**v+*t<n*>ya**+n**w V I L/ Á Q 1912. április 2. 3 .. Változások a külügyminisztériumban. Bécsből táviratozzék: ’Beavatott helyen úgy tudják, hogy a király báró szentgyörgyi Müller Istvánt, a közös külügyminisztérium jelenlegi első osztályfőnökét, tokiói nagykövetté nevezte ki. Eddig báró Frankenstein diplomáciai ügyvivő látta el a teendőket, akit most visszahívtak Bécsbe. Mint ismeretes, gróf Eszterházy Pál lemondásával megüresedett egy magyar osztályfőnöki állás, melyre kezdettől fogva a legkomolyabb jelölt gróf Wickenburg Márk, magyar országgyűlési képviselő. Hire jár, hogy ma délelőtt tényleg kézbesítették neki a kinevezésről szóló okmányt. Wickenburg szerdán teszi le a hivatalos esküt Bécsben és kinevezése a hivatalos lapban csütörtökön jelen meg. A komáromi választás. Április tizedikén lesz a képviselőválasztáss Komáromban. Két jelölt vette föl a harcot a komáromi mandátumért, Szivák Imre örökéért: Balla Aladár volt főispán, Justh-párti programmal és Sárkány Ferenc rendőrkapitány, aki munkapárti hitet vall. Vasárnap délután tartotta meg programmbeszédét Balla Aladár, akit Holló Lajos, Kun Béla és Lovászy Márton képviselők, gróf Teleki Árpád, Lányi Mór és Világhy Gyula volt képviselők, gróf Festetich Pál, dr. Varságh Zoltán és dr. Koltai Sándor, a párt kültagjai és dr. Hajdú Gyula, a nagykanizsai függetlenségi párt alelnöke kísértek el. Nagy lelkesedéssel és ünnepséggel fogadta a komáromi választópolgárság Balla Aladárt. Délután három órakor kezdődött a népgyűlés, ötezer főnyi tömeg hallgatta a jelölt politikai programmját, amelyben éles kritikát mondott a mostani helyzetről és viharzó tetszés közben jelölte meg a kibontakozás egyetlen útját: a választójogot, a népparlament megalkotását. A lelkes, nagyszabású népgyűlés idején a munkapárti Sárkány Ferenc a Vigadó nagytermében mondott programmbeszédet. A választás előtt, húsvétkor, még egy népgyűlést tart a Justh-párt, gróf Batthyány Tivadar, Bakonyi Samu és Szabó István (nagyatádi) részvételével.