Világ, 1912. április (3. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-02 / 79. szám

! Eel Td ....... „ I II. n l| l , ni If Ilim "np--------------------— ' | ------------ _ . .. ................. - . . ..... uni II Budapest, április 1. Román politika Lugos, március 31. A Lugoson megjelenő «Drap­elu 1» ez idei évfolyamának 32. és 33. száma­ nagyon érdekes szempontból világítja meg a román nemzetiségi politikát, úgy, hogy lehetetlen egy pár sorral ezekről a cikkekről meg nem em­lékezni. A Világ olvasói előtt különben is­meretes lesz, hogy ugyancsak a «Drapelul» tette a közel­múltban kritika tárgyává az 1881-iki programmot, melynek kibővítését sür­gette.­­ Ez a m­erész kezdeményezés nagy reszen­­zust keltett a román sajtóban, és még odaát Romániában is élénken pertraktálták dr. Bra­­nisce Valér vakmerőségét. Holott dr. Branisce csakis a programmnak gazdasági pontokkal (Való komplektuálására célzott anélkül, hogy programmtervezettel szolgált volna, ígérte azonban egy ilyen tervezetnek a közel­jövő­ben leendő leközlését, melyet már­ eleve is nagy kíváncsisággal várunk, fentartva jogun­kat­ a tárgyhoz hozzá­szólhatni. Jelenleg egyelőre a «Drapelul» fent jelzett Számaiban megjelent két cikkel akarok fog­lalkozni, miután ezekben a nemzetiségi po­litika tranzaktív voltáról van szó. Abból indul ki a «Drapelul», hogy a­­­tr­ansakció fogalma benne rejlik a román nemzetiségi politika lényegében, miután a párt mindig a törvényes eszközökkel való küzde­lem álláspontján állott, ker­esve a béke min­den lehetőségét. És megjegyzi: a román poli­tika intranzigenciája csak optikai csaló­dás volt, mert a splendid izolációt nem a nemzetiségi párti kereste, hanem éppen a ma­gyar pártok és kormányok által kényszerít­­tetett rá erre az útra. És ez kitűnik abból a körülményből, hogy mikor negyven évi fu­­migálás után akadt magyar kormányfő, aki szakítva a magyar­ pártok intranzigenciájával, összeköttetést keresett a román párttal, ez rögtön hajlandó volt a békés megegyezésre. Vagyis: a román nemzetiségi párt volt a hamupipőke; gróf Kliuen pedig a mesebeli ki­rályfi, aki könnyű szerrel hódította meg a nem éppen ellenkező leányzót. Tehát nem a románság kínálta fel magát negyven évi izoláltság után, hanem éppen a magyar po­litika vezér­emberei keresték a közeledés mo­dus vivendi­ jét Ezt a közeledést pedig — mondja a cikk­­— nem lehetett visszautasítani, miután a ro­mán politika mindenkori alapja a békés meg­értés és a törvény respektálása volt, és soha­sem állott forradalmi alapon. Hivatkozik pe­dig ezen álláspont támogatására néhai Mo­csonyi Sándor azon kijelentésére: «Nem a teljes szakadás, hanem Szent Ist­ván koronája alatt egyesült népeknek az igaz­ságon és kölcsönös bizalmon alapuló megér­tése képezi a mi politikánk vezérelvét». Ennek következtében határozottan állást foglal «Drapelul» a transaktív politika mel­lett, és r­eá mutat, hogy a román nép érdekei nem ellentétesek a magyar­ nép érdekeivel és az egész harc nem is a magyarság tettén, ha­nem a min­denkori kormány­politika ellen irányul, mely politika azonban korántsem fedi mindenben a magyar nép igazi érdekeit, és csakis az osztály­uralom páratlan hipnotizáló ere­jének tulajdonítandó, hogy a magyar­ság érte mindezideig nem eszmélt rá. Teljes reménységgel fordul azonban a «Huszadik Század» körüli csoportosult azon vezéremberek felé, akik ennek a kölcsönös ■megértésnek szükségességét már belátták. Ennyit mond ez a két cikk. Nézzük már most közelebbről, hogy a demokrácia szempontjából minő elbírálás alá esik dr. Branisce Valér álláspontja. Nézetem szerint mindenesetre új hangot és irányt jelent a román politikában ez a kezdeménye­­s, sietve ős­inteség, mely szinte bámulatba is­­ejti az embert. Most habjuk elő­ször autentikus Helyről, hogy a román politika nem intranzigens, hanem — quasi — meg­alkuvó. Szinte önkénytelenül eszembe jut — kissé goromba hasonlatként — Aesopus me­séje az oroszlánbőrbe bujtatott szamárról. Nem csoda, hogy a magyar osztályuralom nem ijedt meg sohasem a nagy­ kötéstől. '' Van azonban egy nagy hiánya ennek az új iránynak, mely az eszmék kikristályosodását célozza, és pedig az­ nem tud a közjogi gon­dolkozástól megmenekülni. A román politika negyven év óta nem egyéb, mint rossz, miniatűr utánzata a ma­gyar osztályuralom közjogi, frázisos politiká­jának, — és éppen ezt tette kritika tárgyává, többször is, Goga Oktávián. A román politika nem nyugszik szociális programmon. Erről­ mindenki meggyőződhe­tik, aki az 1891-es programmot olvassa. A gazdasági és társadalmi problémák fölött egy­szerűen elsiklik ez a politika, melyre nézve p. o. fontosabb az, hogy a Himnusz nem nemzeti ének, mert csak a magyar nép ré­szére kéri isten áldását, — a többi nemzeti­séget egyszerűen kirekeszti, — mint a pro­gresszív adórendszer, természettudományos oktatás, higiénia, védvámos politika stb. stb. Mintha annak a magyar politikának az ismétlődését látnám, mely képes volt hóna­­­pokig egy — és — betűért obstruálni, — de egy szóval sem emlékezett meg a kiván­dorlásról. És éppen ebben a közjogi gondollkoztásban rejlik a román politika mai csődje. Ugyan­azok a szimptómák észlelhetők itt is, mint a magyar politikában: zűr­zavar, fejetlenség és kapkodás és ez mind azért, mert a modern szociális és gazdasági eszmék rést ütöttek a kényelmes közjogi frazeológián. Ezen eszmék harcának kifolyása volt —­­in ultima analisi —■ a «Tribuna» és «Romanul» küzdelme. A Goga körül csoportosuló fat­al­­ság érezte, hogy a román politikában valami nincs rendben. Talán teljesen öntudatlanul éb­redt fel a fiatalságban ez az érzés, mely elől a nyugatibb kultúrát magukba szívó elemek nem zárkózhattak el. Ennek előrebocsátásával, vegyük bírálat alá — demokratikus szempontból — a román politika transaktív képességét. Kérdés tehát: milyen legyen a román politika, intranzigens, vagy transaktív. Mindenekelőtt rá kell mutatnom a «Dra­pelul» azon tévedésére, hogy egy intranzi­gens politika, egyszersmind forradalmi. Ez nem áll. Utóvégre a radikális demokrácia is intranzigens, a legszélsőbb szindikalista szo­cializmus is intranzigens, mégsem forradalmi. Sőt ez utóbbi határozottan negálja, hogy a forradalom evolúciós tényező lenne. Abban azonban igazat kell adnom a «Drapelus»-nak, hogy a román nemzetiségi párt Khuen közeledését nem utasíthatta vissza. De nem azért tartom helyesnek, mert a «tranzakció a román politika lé­nyegében r­e­j­l­i­k» (ez legfeljebb sajnála­tos lehet),­­ hanem, mert Khuen a demokra­tikus választójog nevében kereste a közele­dést. Itt igenis helye volt a tranzaktív poli­tikának, mert ez a demokratikus haladás dia­dalát jelentette. Khuen nem mint a magyar osztályuralom exponense jött, hanem mint a demokratikus eszmék homo regiós­a. Ha pedig a magyar demokrácia közeledést, testvérisülést keres a nemzetiségekkel, úgy ezen kapva-kapnia kell minden nemzetiségi po­litikusnak.­­Mert igenis, a román nép jogos követeléseit csakis a magyar demokráciával szövetkezve vívhatja ki. És itt a hang­súly a kivíváson nyugszik. A jogokat ki kell vívni és nem ajándékkén­t e­l­­fogadni. Amikor Khuen jött, felajánlott a román­ságnak vagy negyven mandátumot ás egy pár főispánságot. Ezt akkor el lehetett volna fo­gadni. De attól a perctől fogva, hogy Khuen Tiszával szövetkezett és nyilvánvalóvá lett, hogy Khuen az osztályuralom szolgálatába sze­gődik, — nem lett volna szabad többé vele tranzaktív alapon tárgyalni. Ehelyett a román nemzetiségi párt levetette az oroszlánbőrt és kezdett lefelé licitálni, — le, egészen a teljes letörésig. — Oh! — Goga még nagyon is enyhén fejezte ki mag­át. Ugyan, mit remél a román nemzetiségi párt a magyar uralomtól?­­Mit vár a Tiszá­val folytatott tárgyalásoktól? Békét? Közjogi naivitás. A magyar osztályuralom mindig kész volt bizonyos feleslegét a nemzetiségi intelligen­ciának ,abszorbeálni hogy ezzel a b­é­k­étlen­kedőket lekenyerezve, uralmát úgy a magyar­ nép, mint a többiek felett biztosítsa. Ez sem új a román politikában, mert hiszen a kiegyezés után Szerb György és társai tranzaktív politikájuk révén jutottak poli­tikai hatalomhoz. Az eredmény az jön, hogy egy kisszámú román intelligencia odakerült a húsosfazekak mellé, a nép pedig magára maradt, míg az új generáció elégedetlensége bele nem vitte az aktivitásba­. Ez lenne tehát eredménye egy olyan újabb tranzakciónak, mely az osztályuralom­­mal keresi a békét. Egy pár vezető politikust lekenyereznének, ezek pedig ideig-óráig el­hallgattatnák a többieket és a népet. Tekintve azonban: ma a nemzetiségeknek olyan óriási intelligenciája van, hogy az osztályuralom ezeket már nem szívhatja fel magába, mert hiszen akkor a saját tagjait kellene meg­rövidítenie, előrelátható egy ilyen tranzakció csődje. Végkövetkeztetésem tehát az: a román politika a magyar osztályuralommal szemben évről-évre intranzigensebb, a magyar de­mokráciával szemben pedig tranzaktívebb­ lesz. Ez a folyamat, a dolgok gazdasági hátterénél fogva, elkerülhetetlen, és valószínűleg előbb­­utóbb a rom­án párt kettéválásához fog vezetni. A «Tribuna» és «Romanul» harca tovább folyik a lelkekben, melyeket a modern világ­nézet szele fölébresztett, így l­átom én, mint román és demokrata ember a helyzetet. Meglehet, hogy tévedek, de ebben az esetben nem találok semmiféle magyarázatot a román politika csődjéhez. Dr. Grossorean K. B. :»*0*r*/’>+**+**+rH**i*'*»*,>*r*m****+**v+*t<n*>ya**+n**w V I L/ Á Q 1912. április 2. 3 .. Változások a külügyminisztérium­ban. Bécsből táviratozzék: ’­Beavatott he­lyen úgy tudják, hogy a király báró szent­­györgyi Müller Istvánt, a közös külügymi­nisztérium jelenlegi első osztályfőnökét, to­kiói nagykövetté nevezte ki. Eddig báró Frankenstein diplomáciai ügyvivő látta el a teendőket, akit most visszahívtak Bécsbe.­­ Mint ismeretes, gróf Eszterházy Pál lemondásával megüresedett egy magyar oszt­­ályfőnöki állás, melyre kezdettől fogva a legkomolyabb jelölt gróf W­ickenburg Márk, magyar országgyűlési képviselő. Hire jár, hogy ma délelőtt tényleg kézbesítették neki a kinevezésről szóló okmányt. Wickenburg szerdán teszi le a hivatalos esküt Bécsben és kinevezése a hivatalos lapban csütörtökön jelen meg. A komáromi választás. Április tizedikén lesz a képviselőválasztáss Komáromban. Két je­lölt vette föl a harcot a komáromi mandátumért, S­z­i­v­á­k Imre örökéért: Balla Aladár volt főispán, Justh-párti programmal és Sárkány Fe­r­e­nc rendőrkapitány, aki munkapárti hitet vall. Vasárnap délután tartotta meg programmbe­­szédét Balla Aladár, akit Holló Lajos, Kun Béla és Lovász­y Márton képviselők, gróf Te­leki Árpád, Lányi Mór és Világ­hy Gyula volt képviselők, gróf Feste­tich Pál, dr. Var­­s­á­g­h Zoltán és dr. K­o­lt­a­i Sándor, a párt kül­tagjai és dr. Hajdú Gyula, a nagykanizsai füg­getlenségi párt alelnöke kísértek el. Nagy lelke­sedéssel és ünnepséggel fogadta a komáromi vá­lasztópolgárság Balla Aladárt. Délután három óra­kor kezdődött a népgyűlés, ötezer főnyi tömeg hallgatta a jelölt politikai programmját, amelyben éles kritikát mondott a mostani helyzetről és vi­harzó tetszés közben jelölte meg a kibontakozás egyetlen útját: a választójogot, a népparlament megalkotását. A lelkes, nagyszabású népgyűlés ide­jén a munkapárti Sárká­n­y Ferenc a Vigadó nagytermében mondott programmbeszédet. A vá­lasztás előtt, húsvétkor, még egy népgyű­lést tart a Justh-párt, gróf Batthyány Tivadar, Ba­konyi Samu és S­z­a­b­ó István (nagyatádi) rész­­vételével.

Next