Világ, 1913. szeptember (4. évfolyam, 207-231. szám)

1913-09-02 / 207. szám

KéSz­ ­yen válaszokat kapnánk? Nincsenek vérmes illúzióink, nagyon jól tudjuk,­ hogy az embe­rek nagy része nem adna ezekre a kérdésekre olyan választ, mint amilyet mi szeretnénk. Pedig, ugy­e, látszólag milyen könnyű, mi­lyen egyszerű a válaszadás mindarra, amit kérdezünk? Templomokban a papok, isko­lákban a tanítók és szószékekről a politiku­sok­ azonban évtizedek hosszú sora óta igye­keztek összezavarni a fogalmakat, úgy, hogy a válaszadás nem olyan egyszerű és nem olyan természetes, mint azt az ember hinné? Arra nevelték például a tömegeket, hogy a reverenda, a pap, az Egyház, egy a vallás­sal, egy a hittel, a hitüktől, a lelkük ne­mesebb érzéseitől, erkölcseiktől és jobb törekvéseiktől akarja megfosztani őket az, aki a papot bántja. Arra tanították a né­pet, hogy isten ellen lázad az, aki a papot bántja, vagy aki meg akarja akadályozni azt, hogy a pap túlságosan megtömje a ta­risznyáját. Arra tanították ezt a népet, hogy hazafiak csak azok lehetnek, akik piros­­fehér-zöld szólamokkal szavalnak a piacon és mindenki hazaáruló, aki nem nekik kiált vivátot. Arra tanították a népet, hogy a haza azoké, akiké a föld, hogy a haza ellen támad, aki sokallja azt a sápot, amit az agrár­urak szűkkeblű és önző agrár­­politikája bezsarol a dolgozó népmilliókon. Azok a népmilliók, akiket a pap, a ta­nító, a politikus így nevelt, a fogalomzava­roknak egész tömegében szenvednek; előíté­letek, eltanult szólamok és örökölt ragaszko­dások a meglevőhöz, akadályozzák őket abban, hogy a kérdéseket, Magyarország jövőjének, létének, nemlétének kérdéseit olyan világosan lássák maguk előtt, mint ahogy mi látjuk. Ezért mi készen volnánk arra, hogy ha ezekkel a kérdésekkel sorra megállítanánk mindenkit Magyarországon, sokan, igen sokan volnának azok, akik ezzel felelnének: — Igen is! Én azt akarom, hogy Magyar­­ország a papoké és a mágnásoké maradjon! Azután hetek múltak és hónapok, Hajagos úr meglepetten vette észre, hogy az asszony már sohasem kelti fel éjjel, sőt reggelenkint is zavartalanul hagyja aludni. Egyszer éjjel arra ébredt, hogy az asszony halkan kinyitja a ket­recajtót és felkelti a Mukit, aki történetesen túl hangosan hortyogott. Hajagos urnák meg­dobban az öreg szíve, mint régen, ötven előtt, amikor az első igen-t mondta az asszony. Le­hunyta a szemét és úgy tett, mintha aludna és mintha észre sem venné, hogy az asszony aggódva nézi, vájjon felébresztett-e a majom hortyogása? Begörbülve, félre fordított fejjel, egyenletesen szuszogott tovább. A legnagyobb meglepetés azonban a ne­­ve napján érte. Déli sétája után hazatérve, a két ágyat egymás mellett találta, olyan szoro­san egymás mellet, mint két szerelmest, akik végre egymásra találtak. A Muki pedig ketre­cestül kikerült a konyhába. Hajagos urnak re­megni kezdett a feje és a szeme könyezni. Bol­dogságában öregesen perdült egyet és megelé­gedetten gondolt arra, hogy most már milyen könnyű lesz meghalni. Valami áhitatfélét ér­zett és szeretett volna térdreborulni az össze­boruló két politúros ágy előtt. Áhítatából azonban hirtelen kacagás verte fel, mely szinte zuhogva tolult be a konyhából. Hajagos úr rohant ki, de az asszony már futott elébe: — Gyere, gyere, nézd a Mukit, a Muki, hogy utánoz téged! És húzta, vonszolta maga után az öreget, ki a konyhába, ahol a szegény Muki, megka­parintva egy főzőkanalat, állva, ideges gyor­sasággal, kurta mozdulatokkal hessegette a ketrecébe tóduló kályhafüstöt. Szegény Muki, olyan szomorú volt és komikus. Az asszony lelkendezve kacagott rajta, Hajagos úr pedig bánatosan lehajtotta a fejét. Igen is, én akarom az osztályuralmat, a papok uralmát, nem bánom, ha a nép százezrével vándorol is ki az országból, nekem nem kell a modern és föllendülő Magyarország, mert ti föl akarjátok fordítani mindazt, ami eddig­i volt, nem hisztek sem a földi, sem az égi te­kintélyekben, el akarjátok árulni a magyar ha­zát és a gonosz van veletek! Sokan, igen sokan lennének, akik így fe­lelnének nekünk. Mégis hányan vannak, akik a kérdésekre, Magyarország jövőjének, létének, vagy nemlétének nagy kérdéseire úgy felelné­nek, ahogy ez öntudatos,­ a saját szemükkel látó és fölvilágosodott emberekhez illik? Azt hisszük, sokkal többen, mint magunk is remélni mérnök. Papok, tanítók, politikusok hirdette előítéletek dacára, egyre többen és többen lesz­nek Magyarországon azok, akiknek a szellemük fölszabadult, akik a tömegszuggesztiótól és a nemzedékről­ nemzedékre örökített előítéletek nélkül tudja nézni Magyarország helyzetét. Mindenki a maga környezetére gondoljon és meglepetve fogja észrevenni, hogy csak az utolsó tíz-tizenöt esztendő alatt mennyire el­szaporodtak a radikális törekvésű, szabadgon­dolkozó emberek Magyarországon. Az ember szinte csodálkozik rajta, ha fölméri szemével a modern eszmeáramlatok imponáló és nagy­­­szerű terjeszkedését és mindennel dacoló hó­dító erejét. Hogyan lehet az, hogy az aktív magyar politika mégis olyan, amilyen, hogy az a hir­telen fejlődött radikális közvélemény, mely a maga ügyének érzi és az ország létkérdésének ismeri a haladás követelményeit, eddig még szemmel láthatólag alig éreztette hatását az ak­tív magyar politikai életben? Magyarországon az intellektuelek túlnyomó többsége, a szabad pályákon mozgó középosztály majdnem kivé­tel nélkül a modern eszm­éket vallja. A szabad­elvű műveszeknek nemcsak intelligenciájuk súlya, hanem szellemi fölényük és társadalmi állásuk szerint is nyomokat kellene már hagy­­niuk a magyar napi politika alakulásaiban. Hogyan van az, hogy mégsem hagynak nyo­mokat, hogy a magyar politika még ma is megmaradt sportszerűleg politizáló mágnások és üzletszerűleg politizáló hivatásos politiku­sok kezén? Valószínűleg azért, mert a magyar pol­gárság radikális és szabadgondolkozó elemei politikailag még egyáltalán nem szervezkedtek, még nem mérték föl az erejüket, még maguk sem tudják, hogy milyen sokan vannak és mi­lyen nagy és nehéz feladatokra van már ele­gendő erejük. A magyar polgári osztályban ta­lálható radikalizmus, amikor a magyar köz­állapotokat szemléli, vagy meddőn kesereg és emésztődik önmagában, vagy pedig a munkás­ság szervezett radikalizmusát, a szocializmust támogatja. A magyar polgári radikalizmus mai állapotában van is, meg nincs is. Van, mert sokan és egyre többen lesznek, akiket ide le­het számítani. És nincs, mert a magyar politi­kai arénán még meg sem jelentek a színei, mert még eddig meg sem mutathatta azt, hogy milyen erők és milyen értékek rejtőznek ben­ne. Ez a „van, de nincs!“ nemcsak a radikális gondolkozású magyar polgárságnak, hanem az egész magyar közéletnek egyik legnagyobb és legfontosabb kihatású problémája. VILÁG 1913. szeptember 2. 3 Budapest, szeptember 1. A hajdúdorogi püspök installációja. Miklóssy Istvánnak, az új hajdudorogi püspöknek installá­ciója nem október 14-én lesz, mint ahogyan ere­detileg tervezték, hanem már október 5-én meg fog történni. Az installáció után a püspök Debreczen­­be költözik, ahol egyelőre három évre bérelt la­kást. Az Andrássy-párt Désy — Apponyinál Mi volt Marosvásárhelyt? Hadik cikke Balthazár Dezső körül Budapest, szeptember 1. (Saját tudósítónktól.) A szerdai miniszter­­tanácson kívül gróf Andrássy Gyula pártala­­kítása érdekli főként a politikai világot és ta­gadhatatlan, hogy mennél inkább közeledik a pártalakító közgyűlés napja, annál idegesebb a kormánypárt. Tegnap már azt híresztelték, hogy Andrássy kosarat kapott Wekerle Sán­dortól, mire gróf Andrássy ma kijelentette, hogy Wekerle Sándort pártjába való belépésre fel sem hivta. Úgy látszik azonban, hogy min­den még sincs rendjén: a marosvásárhelyi Andrássy-párt, mely szombaton akart megala­kulni, ezt az aktust elhalasztotta. A kormány efölött való örömében hosszú kommünikét adott ki, mely a többi közt ezt mondja: Beavatottak szerint a halasztás oka az, hogy a zászlóbontás iránt csekély az érdeklő­dés; még azok a függetlenségi választók is tá­vol tartják magukat, akikre számíthatni véltek, sőt a függetlenségi polgárok volt vezére, Petri Zsigmond, noha már nem lakik Marosvásár­helyen, egyenesen abból a célból érkezett Ma­rosvásárhelyre, hogy párthíveit, a függetlenségi polgárságot a csatlakozástól visszatartva, elv­­hűségre bírja. Viszont azok, akik az Andrássy­­párt megalakításán fáradoznak, most a maros­vásárhelyi függetlenségi pártot szeretnék itt, a párt tagjait az Andrássy-párthoz közelebb ho­zó állásfoglalásra bírni. A megyében az új párt kilátásai még a marosvásárhelyinél is sivá­­rabbak. Ezzel szemben ezt jelenti a függetlenségi párt kőnyomatosa. A marosvásárhelyi függet­lenségi és negyvennyolcas párt választmánya tegnap értekezletet tartott Petri Zsigmond el­nöklésével. A választmány egyhangúlag elhatá­rozta, hogy gróf Andrássy Gyulával örömmel lép fegyverbarátságra abban a küzdelemben, amelynek célja a közélet purifikálása és a mos­tani panamán alapuló kormányrendszernek megbuktatásra. Bedő Sándor, a marostordai függetlenségi párt alelnöke, hosszabb beszéd­ben fejtegette, hogy most nem arról van szó, hogy a kormányt egy másik hatvanhetes kor­mány váltsa fel, hanem arra kell törekedni, hogy Deák Ferenc elvei ismét hamisítatlan tisz­taságukban érvényesüljenek. A beszédet élénk helyesléssel fogadták. Ugrón Gábor volt főis­pán, Gerő János ügyvéd és Soós Albert szólal­tak még fel. A választmány még kimondotta, hogy a marostordai Andrássy-párt ügyében csütörtökön, e hónap 4-én, Marosvásárhelyen értekezletet tart. Ugyanekkor fog a választ­mány arról határozni, hogy az Andrássy-párt alakuló gyűlését mikorra tűzzék ki. Ez a hir tehát megerősíti a pártalakítás elhalasztását. Más oldalról viszont kemény agitáció folyik. Désy Zoltán tegnap gróf Appo­­nyi Albertnél járt Éberhardon és a két politi­kus az egyesült függetlenségi párt együtműkö­­déséről tanácskozott, hír szerint sikerrel. A kormány és az Andrássy-frakció között egyébként máris nyílt konfliktus tört ki. A kormány egyik lapja ugyanis kifogásolta, hogy ellenzéki politikusok minduntalan nyilatkoz­nak a külpolitikáról és a hazafiatlan álláspon­tot foglalnak el. Erre válaszolt a Zelt-ban gróf Hadik János és a többi közt ezt mondja: Aki a hadsereg kérdéseihez mer hozzá­szólni, arra ráolvassák, hogy el akarja zül­­leszteni a véderőt s a monarchiát védelem nélkül akarja hagyni. S aki a veszélyek ide­jén felemeli az intő szavát abban az irány­ban, hogy az ország és a monarchia védké­­pessége ellen vét, aki a belső áldatlan álla­potok orvoslásának útjában áll, arra ráfog­ják, hogy személyeskedő és gyű­lölséges po­litikát csinál. Aki pedig azt meri állítani,, hogy „konszolidált belső viszonyok nélkül eredményes külpolitika elképzelhetetlen“.

Next