Világ, 1913. december (4. évfolyam, 284-308. szám)

1913-12-02 / 284. szám

Szerkesztőség VI., Gyárai!ca 4. sz. Telefon 58*00, a felelős szerkesztőé: 81»58. Kiadóhivatal VI. Gyár-*utca 4 Telefon 81-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba, Ausztriába cs Bosznia-Hercegovinába: Egész évre 28 korona, félévre 14 korona, negyed­évre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 fillér. Németországba, a német biroda­lom államainak területére negyedévre 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. 80 fid. A »VILÁG« megjelenik hétfő kivéte­lévé! mindennap, ünnepnapok után is. í íirdetések felvétetnek Budapesten: A VILÁG kiadóhivatalában, Block.-» ner Győri és Nagy, Jaufus és Társa, Tenczer Gyula. Leopold T^csU , Mezei Antal Schwarz Jó­zsef, Mosse Rudolf, Eckstein Ber- nát hirdetési irodákban. — Becsben: M. Dukes Nachf., Haasenstein és Vogler, Rudolf Mosse, Eduard Braun, Heinrich Schalek, Bock und Herzfeíd. — Berlinben: Dr. jr. Eíltnenreich, Beríiri-Wílmcrs* dóri, Höístinniche-Sírasse 27. sz. ÍV. évfolyam Budapest, 1913 KEDD december 2. 284^ik szám Zabern Budapest, december 1. Németországnak most komoly konfliktusa van elzászi alattvalóival egy hadnagy miatt, aki lekicsinylő gúny­névvel illette katonái előtt az elzásziakat s emiatt már olyan elkeseredett a vi­szony a helyőrség és a polgári lakosság közt, hogy a tisztikar békés és tekin­télyes polgárokat fogdostat össze s tai't a kaszárnyákban fegyveres őrizet alatt. Ez egész Elzászban és Lotharingiában elképzelhető nagy izgalmat okoz s a né­met kormánynak hosszú időre és na­gyon tapintatos eljárásra lesz szüksége, hogy a szenvedélyeket és a felháboro­dást némileg is lecsendesitse. Ami eb­ből a zaberni esetből bennünket is ér­dekelhet s ami ezt kiemeli Németor­szágnak saját beliigyei közül s az egész emberiség kérdésévé teszi, az nem a ka­tonaság és a polgárság harca, amely ebben végre is csak inásodrangu, ha­nem a hazafiság, ariielyet még olyan kulturált állam is, minő Németország, reá akar „kényszeríteni“ meghódított és négy évtized óta teljesen abszolu­tisztikus módon kormányzott tartomá­nyaira. A hazaszeretet veleszületett érzés az emberrel, akivel veleszületik. Arra sem nevelni, arra sem kényszeríteni nem lehet senkit; érzés, amely magától támad vagy magától szűnik meg, anél­EsKüvő Irta: Barta Lajos Csinos, szőke pincérfiu volt; a neve: Ró­zsa János; de az emberek csak úgy hívták: Műk! Bágyadlas arca, szelíd kék szeme, kifo­gástalan smokkingja: mindezzel nem a kávé­ház asztalai közt kellett volna szaladgálnia: ha megjelenik valami előkelő estélyen, a kül­seje után senki sem kételkedhetett volna oda- valóságában. De nem voltak nagyzási hajla­mai; meg volt elégedve a mesterségével és a finom szolgálatkészsége a véréből jött; szelíd volt, pontos, hü, engedelmes és odaadó; vég­telenül szerette a dolgok rendjét és világért sem csinált volna bajt, vagy zavart. Nem volt azok közül a pincérek közül való, akik csak szemben udvariaskodnak a vendéggel, de tu­lajdonképpen utálják a kávéház egész közön­ségét, megállnak az oszlopok mögött és fejü­ket összedugva, gúnyos megjegyzéseket lesz­nek az emberekre és maguk közt minden vendéget csak a csúf nevén emlegetnek. Az ő pincérkedésének az esztétikája: igazi belső rátermettség, hajlandóság, finomságérzés és odaadás volt. Az emberek őszintén szerették is őt; vol­tak akik a tekintetükkel soká pihentek meg arcán és azt gondolták: szeretném, ha ilyen kedves, jó fiam lenne! Sokan megkérdezték tőle: — Kedve van magának ehhez az ipar­hoz? —i Hogyne, kérem szépen! — mondta ő — pár év múlva főpincér leszek és aztán már egy kis házat is vehetek magamnak Török­bálinton, vagy Rákospalotán. kül, hogy azt az ember saját magának szuggerálhatná vagy mással szuggerál- tatni. tudná. Ismerjük azt a gyönyörű meghatározást, melyet Kölcsey adott a haza fogalmáról Parenaisis-ében, de a modern kor materiális szelleme ma már a hazaszeretetét is másképp elemzi, mint tették azt egy évszázaddal ezelőtt, a nemzeti államok kialakulásának kez­detén. A haza végre is csak geográfiai fogalom s ezzel nem esik mindig egybe a nemzeti összetartozóság érzése is. Ha nem igy volna, akkor azon a területen, mely még egy félév előtt török volt, ma csupa bolgár, szerb és görög hazafinak volna szabad lennie s aki még egy félév előtt jó török hazafi volt, annak ma Szerbiáért, Bulgáriáért, Görögor­szágért kellene lelkesednie, mert a bu­karesti béke igy parcellázta az egykori Törökországot és százezer bolgár alatt­valónak ma román hazafinak kellene magát vallania, mert Románia elhará­csolt egy nagy darab bolgár területet. Tulajdonképpen Zabernben sem történt egyéb, mint az, hogy az elzásziak szívben megmaradtak tovább is fran­ciáknak. Az állam tőlük is, mint min­den polgáráról, megköveteli azokat az áldozatokat, melyek sa-áí létének fenn­tartásához szükségesek, ennek jogos­ságát nem is lehet kétségbevonni, de arra már nem tudja kényszeríteni őket, hogy szívben is németeknek vall­ják magukat s az a módszer, amelyet Zabernben akart a hadsereg alkal­mazni, egyike a legkevésbbé alkalma­saknak. Egy francia élclap, a „Le Rire“ néhány év előtt a lehető legszelleme­sebben gúnyolta ki ezt a kényszer- hazafiságot. Akkor volt ez, mikor a franciák elfoglalták Szenegáliát s oda francia hivatalnokokat és tanítókat küld­tek le, hogy hazafiságot csöpögtesse- nek a bennszülöttekbe. A „Le Rire“ egy szenegáliai iskola rajzát közölte, a falon ott lógott Franciaország térképe, á köztársasági elnök arcképe, ott volt Marianne szobra fején a frigiai sapká­val, szóval tökéletesen francia beren­dezésű népiskola volt, csakhogy a pa­dokban apró kis meztelen szerecsen- gyerekek ültek. Fenn a katedrán pedig a tanitó elkezdett beszélni: „Tegnap szentesítette a francia parlament a tör­vényt, mely Szenegáliát Franciaország­hoz csatolta. Ti tegnap óta tehát fran­ciák vagytok és igy a ti őseitek is a gal­lok voltak“. Egész Páris harsogó kacajjal fo­gadta ezt a tréfát, mint ahogy egy nagy nemzethez illik, aki a saját félszegsé- gén is nevetni tud. Mindig kis nemze­tek azok, akik a beolvadási processzust fegyveres eszközökkel és kényszerrend­szabályokkal akarják siettetni. A nem­zetiségi kérdésnek ez a magja s ez az, amiért a mainemzeti államok a nem­zetiségi kérdést nem tudják megol­dani. Nem elégszenek meg azzal, hogy sék elképzelni, szerelmes vagyok egy lány­ba, de nem tudom meghódítani. Mert már van neki valakije! Egy szobi’ászba szerelmes az ideálom és akármit csinálok, nem érek nála célt. Viszek neki virágot: az semmi. Viszek neki cukrot: az semmi. Viszek neki ékszert: az semmi. Adok neki szerenádot: az semmi. Mert az én ideálom olyan nő, hogy mindent, elfogad, nem utasít vissza semmit, mert tisztel annyira, hogy nem akar megsér­teni. De azért egy lépéssel sem jutottam nála előbbre. — Folytatni kell az ostromot! — Hiszen, kérem szépen, én folytatom is! Mert^vagy ez a nő lesz a feleségen^ vagy senki. Mert ez a leány éppen nekem van te­remtve. Nekem több lányismerősöm és ba­rátnőm vau és voltak nekem már többféle vi­szonyaim is, de sohasem éreztem magam olyan kellemesen, mint hogyha ezzel a kis szőke nővel lehetek együtt. A vendégek nagyon megsajnálták a ked­ves, jó fiút és ajándékokat küldöztek a fitos szőkének, hogy ezzel is jobb érzésekre bírják a kitűnő pincér iránt. Teli zsebekkel ment haza és nem egyszer vitt virágokat. — Lássa, Irma nagysád — paikolta ki á dolgokat —, ezeket a rózsákat egy nagysá­gos ur, egy táblabiró küldi magának. Ezt a doboz kuglert egy politikus küldi magának. Ezt a finom sált egy nagykereskedőtől kap­tam — kis hiba van a szövésében —, hogy hozzam el magának. Lássa, Irma nagysád, igy van ez; mindenki szeret engem, csak maga nem akar szeretni. Mukit a szerelmi bánat egészen megso- yányi-totla, zayarttá és idegessé tette és a ká­Férfiak, akik nem igen kaphatók nyájas­ságokra, nem egyszer lepték őt meg apró ajándékokkal: finom kis késsel, ezüsttárcával, óraláncra való zsuzsuval, mert ugv érezték: Muki pontosságát, szolgálatkészségét, odaadá­sát, melylyel olyan kellemessé tette a sok boszankodással járó kávéházi tartózkodást, nem fizették eléggé meg a borravalóval. Muki végül ugy érezte, hogy neki a kávéházban öt- ven-hatvan apja van és valamennyinek fiúi engedelmességgel tartozik; ugy érezte — a jó lelkekbe elrejtett tragikus vonás folytán —, hogy az egész kávéház törzsközönségének tar­tozik azzal, hogy az élete rendes, becsületes és finoman szabályozott legyen. Mikor ez az érzése már a tetőpontra há­gott, akkor történt meg vele az, hogy lakást változtatott és egy szabónál bérelt kis szobát. A szabónak két lánya volt: egy íiatal és egy öreg. A fiatal fitos volt, szőke volt, édes és kacér volt; az öreg az hirtelen szőke, sovány, ráncos és szeplős volt, házsártos, mint valami ördög, aki száz embernek meg tudta volna keseríteni az életét. A kicsiny az kalapokat csinált egy kalaposbóliban; *a nagy az főzött, íakarjtotf, kötött, horgolt, vasalt. Muki beleszeretett a kicsinybe; de az egv szobrászt szeretett, aki már meg is min­tázta a fejét; a gipszbe öntött fej ott állt egy kis oszlopon a bútorozott szobában, melyben Muki lakott és igy elég alkalma volt elkese­regni a mellőztetésén és mindjobban és job­ban elmerülni a bánatba. — Mi van magával Muki? — kérdezték a kávéházban. És ő mindenkinek kitárta szivét és el­mondta fájdalmát. Nagyon nagy bajom van, kérem! Tes-.

Next

/
Thumbnails
Contents