Világ, 1914. szeptember (5. évfolyam, 212-242. szám)

1914-09-01 / 212. szám

/ - ' VILÁG V. évfolyam 1914 Budapest, KEDD szeptember 1. 212^ik szám MartesziSset VUUrftf Zichy Ka»- 37. saim- Tricfon 58*06, a felelős ■erkesztőéi 81-58. Kiadóhiyatal VI» Grol Zichy i en ó-utca 37 szám. Telefon 91*90. BISfizetísi hrak a magyar korona országaiban Aosztriába ct Bosznia-Herccgovíniba i Egész evre 32 kor« tálévre 16 kor., negyedévre 9 kor., egy ncra 2 kor. 81 tin. A német bír oda ómba negyedévre 15 kor. egy hóra 5 korona 20 tik. A »VILÁG* megielenik hétfő kivételével mindennap, ünnepnapok után is. Ara Budapesten, vidéken és pályaudvarokon U fillér. Hirdetések felvétetnek Budapesten a VILÁG kiadóhivatalában. Block* ner J.. Győri és Nagy, laalus ée Társa, Tenczer Gyula. Leopold Testv., Mezei Antal, ijchwarx Jó­zsef, Mosse Hadolf, Eckstein Ber­tát hirdetési irodákban, — Bécshent M. Dukes Nachf., Haasenstein és Vogler. Kudolí Mosse, Bdntrd Braun, Heinrich Schalek, Bock und tlerzíeld. — 'Criiaben; űr, |r. Bllmenreich, Berlin-Wiimern* dort Holstinniche*Strasse 27. ss, Túl az Óperencián Irta: Kosztolányi Dezső Augusztus 31. A németek három had­testet megsemmisítettek. 60.000 embert elfogtak, köztük két tá­bornokot. Az északi harctéren a hely­zet középen és a jobbszárnyon is ránk nézve kedvezően alakult. Balszárnyunk támadó harcban Cholm közelébe nyomult föl. Há­9 rom előrenyomult hadosztályunk döntő harcban áll Krasznoszláv- tól Hrubieszovig. Oroszország provokálja Ro­mániát és állandóan katonai szál­lítmányokat és muníciót küld az Aldunán át Szerbiának. A monarchia védelmébe veszi a Szandzsák muzulmánjait. Egy berlini jelentés szerint a németek a kelet-poroszországi harcoknál 250.000 oroszt körül­kerítettek. Páris felett megjelent egy né­met repülőgép és bombát dobott a városra. Ledobott egy levelet is, melyben felszólítja a várost, hogy adja meg magát. A német Belfort külső erőd­jét ostrom alá fogták. Németországban vizsgálatot kezdtek a francia és belga ke­gyetlenkedések miatt. Az olasz kormány tiltakozott Angliának Egyptomban foganato­sított katonai intézkedései ellen. Á régi magyar nép-képzelet beszél az Óperenciás tengerről. Ez a tenger kö­rülbelül a valóság határa. Körülbelül a magyar határ. Ezen a határon innen van minden, ami megszokott, ami nem feltűnő, amin a szem nem akad meg. Túl pedig minden, ami rendkívüli. Itt látni csodákat, a mézzel folyó folyókat és a sárkányokat. Aki magyar valaha külföldön járt — talán egy hadjárat­ban — az úgy érezte, hogy a világ vé­gére ért, ahonnan le lehet lógatni lábun­kat, a semmiségbe. Most huszárjaink már az Óperencián túl repülnek kevély lovaikon és bakáink is erősen masíroznak az Óperencia felé. Mit látnak ezen a vén, babonás muszka földön? Térdig gázoltak a sárban, a ho­mokban, a nedves gazban, de már arról van szó a haditudósitásokban, hogy az aranyban is térdig gázoltak. Találkoztak ismeretlen népekkel, amelyeket a cáriz­mus kancsukája az orosz hadseregbe kényszeritett, A határon feltűntek tur- komán és cserkesz lovasok, törpe, po­roszkáló lovakon. Köztük volt több cser­kesz főur, akiket sikerült elfogniok. Ma­guk a főurak is zömökök, hosszu-hosszu ősz szakállat viseltek, szemükben a me­sebeli emberek sunyi nézése, lábukon ropogós, friss sárga csizma, mellükön érdemjelek, ruhájukon gazdag sujtások, tiszta aranyból, a kardjuk foglalatja arany és ezüst, markolatját pedig va­gyont érő drágagyöngyök rakják ki. Amikor a huszárok a magyar táborba hajtoták őket, mindenkinek elállt a szeme-szája a gazdag zsákmány láttám. Ezek az urak még a középkorból valók voltak, fringiájukkal, gyöngyös csiri­csáréjukkal, mint maga a barbár cáriz­mus. Velük szemben egységesen feszül a mi hadseregünk, amely levetette a régi sallangokat s a zöld mező, a szürke sziklák színéit vette magára. Most ez a hadsereg, mint keménynyé kovácsolt éregyürü szorongatja a szétzüllő muszka haderőt, beláthatatlan területen vijja a világtörténelem legnagyobb csatáját, amelynek eldöltét felajzott idegekkel, reszkető szívvel várjuk. Ez a csata az életünk próbája. Minden jel azonban arra mutat, hogy a diadal miénk, a riadt muszkák a lázat okozó mocsarakba toccsanak, a mi katonáink pedig átgá­zolnak a mérges ködökön, a csaló ingo- ványokon, az Óperencián s kinyílik előttük a győzelem világa, amelyet még földi halandó sohasem látott. Itt még sok csoda vár rájuk. Nem­csak a németek találkoznak majd faj- testvéreikkel, az orosz földön élő germá­nokkal, de a magyar baka is káprázó szemmel látja, hogy itt olyan népek laknak, amelyek vele — szegről-végről — rokonok. Régóta elszakadtak tőlük. Ma már csak a nyelvészek tartják ve­lük az atyafiságot. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olaj­zölddé eserződött, a szemük picinnyé, vakondok-szerüvé zsugorodott. De a szegény vogulok és vöt jakok házai ha­sonlítanak még a magyar paraszti kuny­hóhoz. A kirgiz pusztán pedig látni gémes- kutat, akár csak az Alföldön. Amikor, majd a véletlen összehoz egy orosz mun­dérba bujtatott szegény rab finnt a sza­bad magyar huszárral s a huszár vizet kér tőle, akkor a finn baka megérti a huszárt, mert az ő nyelvében is viz a viz. Ha a segítő kezét kívánja tőle, akkor nyújtja neki a kezét, ha vér-röt beszél, a messze fajtestvér a sebére néz, ha pe­dig a finn a fiaZ-vacsorájára invitálja meg, akkor a huszár leül vele falatozni. Mert nyelveik még nem váltak el egy­mástól annyira, hogy a harctéren meg ne ismernék egymást. Sziveik úgy is egy ütemre dobognak. Mind a germán, mind az urál-altáji nép , egyformán gyűlöli a moszkovita szellemet s kívánja rend­teremtő fegyvereink győzelmét. Ez a hadjárat a csodák hadjárata. Már most is érezzük, a várakozás ideg- csigázó izgalmában. Milyen meséket mondanak majd róla azok a vitézek, akik visszatérnek, milyen igaz regéket a rokon-népek találkozásáról, amelyeknek egyszerre megoldódott a nyelvük és mi­lyen dalokat énekelnek arról a rohanás­ról, amely alatt most az egész földgolyó dübörög. Már vannak kedves harci­dalaink. Ezeket azonban a hadbavonuló katonák éneklik. Még rajtuk van a fő­városi kultúra nyoma, akik írták, talán, tudtak szabályokról-poétikáról s vi­gyáztak arra, hogy a verssor egyenlete­sen peregjen. A visszatérők dalai lesznek a mi dalaink. Azok, amelyek szükség­szerűen születtek, mint egy sóhajtás, amelyek a tábortűznél röppentek fel, amelyeket öt-hat falusi paraszt eszká- hált össze, gyönyörű egésszé. Olyan­forma versre gondolunk, mint amilyen 1866-ban keletkezett, a Milanóban tá­borozó magyar bakák száján, a máj- lándi harminckét toronyról, meg arról az abonyi kettőről, amely szebb, éke­sebb, édesebb a milánói kőcsipkézetnél* Az uj dalban talán már a fehér Mosz­kváról énekelnek. Sokáig hallani fogjuk ezeket a dalokat, ezeket a meséket, itt­hon, egy magyar falu gyertyafényes éj­szakájában. Minden szavát el kell hin­nünk. Mert akik meséliks azok-az Ópe-

Next

Sign up   
/
Thumbnails
Contents