Világ, 1919. november (10. évfolyam, 123-148. szám)
1919-11-01 / 123. szám
Szombat VILÁG 1919. november 1. 3 Tírpitz nagyadmirális leleplezései A hadüzenetek hete Tírpitz nagyadmirális tette tengeri nagyhatalommá Németországot és a világ hiteszerint azért építette fel húsz esztendős munkával a német hajóhadat, hogy egyszer felhasználhassa a dreadnoughtokat. A német politika agresszív szándékait Tirpitz tengerészeti államtitkár jelképezte az angol közvélemény előtt és odahaza is Tirpitzet tartották a háborús párt fejének. Tirpitz távozását a német haditengerészet éléről a háború kellős közepén azzal magyarázták, hogy a német politika békésebb irányba fordult és ezt a látszatot megerősítette Tirpitz, aki rövidesen nyugalomba vonulása után megalapította a Vaterlands-parteit, a nagynémetek pártját, az annexiós politika propagálására. Tirpitz most ötszáznegyven sűrűn telenyomtatott oldalon adta ki emlékiratait, hogy védekezzék az ellene emelt vádakkal szemben. És csakugyan: a memoárokban összegyűjtött adatok és dokumentumok több ponton módosítják Tirpitz tevékenységének szokásos megítélését. Főleg pedig a kétségkívül imperialista Tirpitz ugyanazt a képet rajzolja a háború előestéjének és a háborúnak Németországáról, mint a pacifista Lichnovsky herceg. A tengerészeti államtitkár állott az egyik, a volt londoni nagykövet a másik póluson is csakugyan beavatott német államférfiak közül és diagnózisuk mégis teljesen összevág: mind a ketten azt állítják, hogy e fejetlenség, a kapkodás, a politikai kurzus folytonos ingadozása és a tehetséges emberek konzekvens mellőzése sodorta a háborúba és a háború alatt a teljes romlásba Németországot. Tirpitz szavának nincsen színe és nincsen plasztikája. Kattogva követik egymást a száraz sorok és a száraz adatok. De azért ez az egész száraz, pedáns könyv értékes forrása lesz a történetírásnak, mert az adatok kommentár és aláfestés nélkül is vádolnak, mélységeket tárnak fel és széles perspektívákat nyitnak meg. Egy félelmes tragédiát írnak le Tirpitz memoárjai: azt az utat, amelyen egy hatalmas népet minden ok és minden cél nélkül vittek a pusztulásba törpe vezetői. Egyelőre kiragadunk néhány adatot a sok közül az emlékiratoknak azokból a fejezeteiből, amelyek a hadüzenetek hetét írják le. A császár izolálása Tirpitz 1914. július másodikán Turasz fürdőhelyre utazott. Három nappal utóbb adta át II. Vilmosnak Iloyos gróf Ferenc József ismert levelét és a bécsi külügyminisztérium hozzákapcsolt memorandumát. Július hatodikán délelőtt közölte a császár Tirpitz helyettesével a monarchiának tett ígéretet, de megjegyezte, hogy háborútól nem kell félni: Oroszország katonailag és pénzügyileg harcképtelen, Franciaországnak pedig nincsen nehéz tüzérsége. Tirpitz hibának tartja, hogy II. Vilmos a külpolitikai komplikációk ellenére is elindult nyaranként megszokott hajóútjára. Ha a császár Berlinben marad és a kormány gépezete normálisan funkcionál, akkor a császármár július közepén észrevette volna a háború veszedelmét, mikor még lett volna mód a kitérésre. Bethmann-Hollweg távoltartotta Berlintől a kritikus hetek alatt Tirpizet, Moltke vezérkari főnököt és Falkenhayn hadügyminisztert. Tirpitz ismételten vissza akart térni, de a kancellár tiltakozott ez ellen azzal az indokolással, hogy Tirpitz Berlinbe érkezése feltűnést keltene. Így azután Bethmann-Hollweg monopóliuma volt a külpolitika irányítása és senkisem emelhetett óvást a kancellár könnyelmű optimizmusa ellen, amelyet csak az magyaráz meg, hogy Bethman-Hollweg nem ismerte ki magát Németország határain kívül. Tirpitz nézete szerint Németország 1916-ig egyszerűen flottájának Anglia által már jóváhagyott megerősödése következtében átlépte volna a háborús veszélyzónát és ezért ezt a két évet minden áron ki kellett volna böjtölni. Tirpitz tudott Tisza óvásáról Berchtold politikája ellen és teljesen osztotta Tiszának utóbb elejtett álláspontját. Tévas Informddást, köárnyalatt. optimizmus Berchtold nem akart mérsékletről hallani és Bethmann-Hollweg sem tanácsolta az engedékenységet, mert a berlini külügyi hivatal „hiteles helyről" már július nyolcadikán azt az információt kapta, hogy Anglia és Franciaország nem fogják megengedni az orosz beavatkozást. Julius tizenharmadikán kapott értesítést a külügyi hivatal a tervezett ultimátum főbb pontjairól. Az ultimátumot Bethmann-Hollweg is túlélésnek találta, de nem tartotta érdemesnek a beavatkozást, mert miszteriozus értesülései alapján kizártnak tartotta Oroszország intervencióját. Július közepén Henrik herceg, a császár öccse meglátogatta Tirpitzet Turasz-ban. Tirpitz figyelmeztette a herceget a világháború veszedelmére. A fürdővendégek között volt Loebell porosz belügyminiszter és Salza szász követ. Mind a ketten osztották Tirpitz felfogását, de a császár a Fjordokban és a kancellár az optimizmus felhőin hajózott. A szerb válasz visszautasítása meglepte II. Vilmost. „Nem tudom, mit akarnak az osztrákok Hiszen a szerbek egy-két bagatelle kivételével mindenben megnyugodtak.“ — mondotta a császár visszaérkezése után, Julius huszonkilencedikén este, amikor tanácskozásra ült össze a hadsereg vezérkarával. Tirpitz nézete szerint a válasz olyan diplomáciai sikere volt a monarchiának, hogy nem lett volna szabad többet követelni. És ha Berchtold nem érte be ennyivel, akkor nyomban a válasz megtagadása után keltett volna._házizáloggya- nánt Belgrádot megszállnia, még július huszonhetedikén este, hogy azután további előrenyomulás helyett újból megkezdje a tárgyalásokat Belgráddal és Pétervárral. Így lehetett volna presztizspolitikát csinálni, a világháború kockáztatása nélkül. A cár békét akart Tirpitz két évtizeden át volt sűrű érintkezésben a cárral és feltétlenül hisz abban, hogy II. Miklós a békét akarta, noha az orosz udvarban erős volt a háborús párt. Tirpitz nézetét teljesen osztották az orosz viszonyok összes intim ismerői. Berchtold és Bethmann-Hollweg fokról-fokra megnehezítették a cár helyzetét a háborús párttal szemben, ahelyett, hogy a kezére játszottak volna. Egy kis tapintattal könnyű lett volna megszilárdítani II. Miklós békepolitikáját. De a kancellár még arról sem gondoskodott, hogy a döntés óráiban a cár mellett legyen egy olyan német tanácsadó, aki tud tanácsot adni és aki iránt személyes bizalma van a cárnak. Pedig ezt a kérdést könnyű lett volna megoldani, hiszen régi tradíció szerint a cárnak egy német hadsegéde szokott lenni, de ezt a helyet betöltetlenül hagyták, éppen a legnagyobb szükség óráiban. Hintze katonáját Tirpitznek és az összes pétervári viszonyokkal ismerős német diplomatáknak egyöntetű nézete szerint volt egy ideálisan alkalmas ember erre a szerepre: Hintze admirális, aki egy évtizedet töltött Pétervárott, mint tengerészeti attasé és megnyerte a különben rendkívül bizalmatlan cár őszinte barátságát. De Hintzet a kancellár féltékenysége Mexikóba száműzte, egy politikailag teljesen közömbös követi állásba. 1914 júliusában sem hívták vissza Hintzét, noha általában a legjobb fejű német diplomata hírében állott. Bethmann-Hollweg és klikkje a háború alatt is több ízben meghiúsították a császárnál a Hintze visszahívására nézve tett javaslatok sikerét. Végre II. Vilmos mégis a visszahívás mellett döntött. Anglia megtagadta a laisser-passer-t Hintzetől, éppen azért, mert Londonban tisztán látták Hintze hazatérésének jelentőségét. De az admirális matróznak öltözve, hamisított papírokkal, kalandos módon mégis megtette a veszélyes utat az óceánon át. Megérkezése után Bethmann-Hollweg átadta neki kinevezését 4— pekingi követté. Hintze újból álruhát vett fel, szakállat ragasztott és sok újabb kalandon át csakugyan eljutott Berlinből, ahol feltétlen szükség volt reá, Pekingbe, ahol semmit sem használhatott. 1916 végén a cár már csaknem elhatározta a különbéke megkötését és Stürmert, a különbéke exponált hívét nevezte ki miniszterelnökké. Hintze egy-két hét alatt nyélsgeüthette volna a békét, ha Berlinben van, de a Világ másik felén volt, Pekingben. Csak Bethmann-Hollweg bukása után térhetett vissza Hintze Európába és végül csakugyan külügyi államtitkár lett a cár barátja, amikor Oroszországot már hónapok óta Lenin és Trockij kormányozták. Néhány hét múlva kalandos módon szökött meg a fogolytáborból és két kötetben írta meg úti élményeit. Elég változatos múlt állott már Churchill mögött, amikor huszonötéves korában helyett kapott az alsóházban. De azért nem gondolt pihenésre. Előbb a konzervatív párt padjain ült, majd átköltözött a baloldalra és kíméletlenül kritizálta azt a kormányt, amelynek híve gyanánt jutott mandátumhoz. Hirtelen frontváltoztatása következtében sok támadás érte a fiatal politikust és Churchill támadásokkal felelt,nem mentegetőzéssel. Amellett megírta három kötetben atyjának, az imperialista politikusból pacifistává megtért Randolph Churchillnek életrajzát három kötetben, és ezek a kötetek az angol politikai történetírás legkiválóbb produktumaival állanak egy sorban. Rövid képviselői szereplése alatt írt egy nagyon érdekes regényt is és nem volt még harmincéves, amikor a liberális párt győzelmével a koloniális ügyek alállamtitkára lett. Ezt az állást csakhamar felcserélte a kereskedelmi hivatal elnökségével, majd pedig a tengerészet első lordjává lett. Mindenütt aggódva fogadták az impetuózus Churchillt, aki mindenütt lázas, egészen szokatlan munkát fejtett ki és mindenütt olyan reformokat hozott, amelyek beváltak. A haditengerészetben néhány hónap alatt felváltották a tradíciókat a német tudományos módszerek. A háború az admiralitás élén találta Churchillt. A steet in being politikája, az : politika, amely az angol flotta nagy fölényével kikötőkbe zárta a német hajóhadat és a német kereskedelmi hajókat, természetesen nem felelt meg Churchill temperamentumának. Churchill tehát előbb Antwerpen felmentésére szervezett bravúros gyorsasággal egy sikertelen felmentő-expedíciót, majd a Dardanellákat akarta megostromolni hadihajókkal. Egynegyedmillió emberébe került az entente-nak ez a kísérlet és a visszavonulás után Churchill kénytelen volt lemondani. Távozásakor nagy beszédben fejtette ki az ostrom meghiúsulásának okait és ellenségei is elismerték, hogy tárgyilagosabban, teljesebb őszinteséggel nem beszélhetett volna saját hibáiról. Egy ideig a nyugati fronton volt ezredparancsnok Churchill, azután Lloyd George visszahívta energikus munkatársát. Bár csak pénzügyminiszter volna Churchill, akkor talán örökös tevékenykedésével rendbehozná az államháztartást, sóhajtotta a pacifista New Statesman. így azonban Churchill a bolsevizmus ellen hirdetett keresztes hadjáratot és előbb Angliában akart önkéntes hadsereget szervezni az orosz tanácsköztársaság ellen, majd pedig talpraállította" Kolerák, Judenics és Denikin hadseregét. A bolsevizmus nagyobb ellensége a civilizációnak, mint a német militarizmus: erkölcstelenség volna hüvelyibe tolni a kardot addig, amíg nem r omlott össze az orosz tanácsköztársaság, hirdette Churchill akkor is, amikor magasra csaptak föl körülötte a pacifista hullámok. Az orosz proletárdiktatúra elsősorban Churchillnak köszönheti jelenlegi nehéz válságát és Churchill újabb hadügyminiszterisége azt bizonyítja, hogy Anglia most már ingadozás nélkül fogja folytatni a küzdelmet Lenin országaiben. A kormány érdekes tagjai közé tartozik Sir Lee Chiozza-Money, a kincstári hivatal egyik al- államtitkárja. Chiozza-Money olasz családból származik, Genuában született és félig idegen létére vert gyökeret az angol politikában, mint a bonni születésű Milner viscount, a koloniális ügyek minisztere. Chiozza-Money jeles statisztikus és exakt tudományos munkáiért is megérdemelné azt a nevet, amelyet a politikai szereplés szerzett neki. Chiozza- Money nagy vagyon örököse és mégis a kollektivista termelési rendet hirdeti. De azért a liberális párt és nem a szocialisták táborában kért helyet, mert a szocialisták programmját és taktikáját nagyon dogmatikusnak tartja. Snowden lapjában, a Labour Leader-ben irt minden héten egy vezéreik-* két és nagy szavak nélkül, azonban kímeletlen alapossággal bírálta Anglia háborús gazdaságpolitikáját. Dolgozott Snowden-nek, aki a háború alatt azt hirdette, hogy Elzász a németeket illeti meg és ugyanakkor dolgozott Lloyd George-nak is, sőt a háború kitörése után titkári állást vállalt mellette . Két éven át volt Lloyd George legközelebbi munkatársa. Chiazze-Money összeköttetése az angol miniszterelnökkel régi keletű. Gazdasági tanácsadója volt Lloyd George-nak már tizennégy év előtt, amikor a politika szeszélye a kereskedelmi hivatal élére állította a liberális párt nagy szónokát és exakt tudásával támogatta Lloyd George-ot akkor is, amikor pénzügyminiszter korában kidolgozta „háborús" budget-jeit a nyomor ellen és híres adóreformját. Chiozza-Money élesen kritizálta a Lloyd George-kormány intézkedéseit az alsóházban, a szocialista lapokban és munka közben is, amikor együtt dolgozott Lloyd George-zsal. Ez az intim ellenséges vagy őszinte baráti viszony nagyon karakterisztikus Chiozza-Money-ra, Lloyd George-ra és az egész angol politikára. (1 8%)