Világ, 1922. május (13. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-03 / 99. szám
Szerda A belgrádi ultimátum a törvényszék előtt (A Világ müncheni tudósítójától.) Egy sajtóper nyomán most a müncheni törvényszék elé került a belgrádi ultimátum, amelyet báró Giesl adott el a szerb kormánynak. Cossmann professzor hazaárulással vádolta Kurt Eisner volt titkárát, Fedherwach-ot, amiért az résztvett néhány bajor követjelentés állítólag meghamisított közzétételében a müncheni forradalom másnapján. Kurt Eisner úgy számított, hogy az entente-hatalmak nagyobb jóindulattal lesznek Németország iránt, mia bebizonyítják nekik, hogy az új német rendszer teljesen szakított a régivel és nem palástolja a régi rendszer állata is megbélyegzett hibáit, és ezért sietve publikálta a hadüzenetek hetének történetét úgy, amint az, legalább Kurt Eisner szemüvegén át a Berlinből Münchenbe érkezett bajor követjelentésekből bontakozott ki. Ami ma is hivatalos titok Már most a német diplomácia kezdettől fogva azt hirdette, hogy a Szerbiának küldött ultimátum szövegéről csak utólag értesült, és az ultimátum megszövegezése gróf Berchtoldnak, Tisza Istvánnak és a monarchia más vezető személyiségeinek műve volt. A hivatalos beállítás szerint Berlin csak a monarchia által tervezett lépések általános irányvonalát ismerte és carte blanche-ot adott a szerb kérdés elintézésére Ausztria-Magyarországnak. Ezt a hivatalos beállítást a memoárirodalom egy része is megerősíti. Többek közt Tirpitz nagyadmirális beszéli el, hogy jóval a háború kitörése után igen felindult kedélyállapotban találta II. Vilmost, egy kerti sétáján, és a császár elmondta neki, hogy csak most olvasta el figyelmesen a belgrádi ultimátum szövegét, amelyet túlságosan élesnek talált, és így nem tette volna magáévá az ilyen módon szövegelért ultimátumot, ha előzetes tudomása van róla. Sokáig és sokat vitatták azt a kérdést, hogy a belgrádi ultimátumért csakugyan a monarchia viseli-e a teljes felelősséget, vagy egy előzetes megállapodásból származik az a beállítás, amely szerint a Németországtól kapott szabad kezet használta ki nagyon szabadon és kevéssé szerencsésen a moncchia ... A Kurt Eisner által publikált okiratok ennek a vitás kérdésnek egyik pontját is megvilágították, vagy még homályosabbá tették, mint amilyen odáig volt. A francia sárga könyv szerint gróf Hertling, később német kancellár, 1914-ben bajor miniszterelnök, Allizé müncheni francia követ előtt úgy beszélt a belgrádi ultimátumról, mintha annak szövegét Berlin hivatalos közlésekből már előzetesen ismerte volna. A francia sárga könyv megjelenését egy eléggé erélyes cáfolat követte gróf Hertling részéről és a bajor miniszterelnök súlyos félreértésnek minősítette Alizé francia követ részéről a neki tulajdonított szavakat. A cáfolat kiadását gróf Lerchenfelde, berlini bajor követ, most bajor miniszterelnök sürgette meg gróf Hertlingnél és ennek a sürgetésnek egy részét szintén kiadta Kurt Eisner. Ez a szemelvény legalább is kétértelmű volt, és bizonyos alapot adott arra a feltevésre, hogy gróf Hertlingnek egy megtörtént kijelentést kell megcáfolnia. Teljes világosságot nem fog deríteni az igen érdekes kérdésre a müncheni tárgyalás, mert a tanuk sorában ugyan igen súlyos nevek szerepelnek, de ezek a súlyos tanuk nem kaptak felmentést a hivatali titoktartás alól. Nem kapott felmentést Lichnowszky herceg, a volt londoni német nagykövet, nem kapott felmentést Bülow herceg, a volt kancellár, nem kapott felmentést gróf Bernstorff, a volt washingtoni nagykövet, nem kapott felmentést gróf Brockdorff-frantzau, nem kapott felmentést gróf Serchenfelde sem, noha bajor miniszterelnök létére könnyen megszerezhette volna ezt a felmentést, és ilyen felmentés nélkül jelent meg még egy néhány tanú, akik így csupán szűk keretek között nyilatkozhattak a per anyagára nézve. Kettős könyvvezetés A belgrádi ultimátum kérdésében két momentumra terjeszkedett ki a tárgyalás. Az egyik az volt, hogy tendenciózus kivonatát, publikálta-e Kurt Eisner annak a Lerchenfelde-féle követjelentésnek, amely a cáfolat kiadására kérte Hertling miniszterelnököt. Szakértő gyanánt gróf Montgelas-t hallgatta meg a bajor törvényszék, pedig Montgelas a nagynémetek felé hajlik, és így bajos elfogulatlannak tekinteni. De aki egymás mellé teszi a jegyzékből készült kivonatot és a jegyzék teljes szövegét, az nyomban látja, hogy a jegyzék teljes szövegében is megvan a kétértelműség. Gróf Lerchenfelde, aki csak a háború kitörése után vette át a berlini bajor követség vezetését, nyilván maga sem tudta, hogy Berlinben ismerték-e a szerb ultimátum teljes szövegét, vagy sem. Sokkal nehezebb volt tisztázni a másik momentumot. A hadüzenetek hetében ugyanis von Schoen képviselte Bajorországot Berlinben, és Schoen követjelentéséből is kiadott Kurt Eisner egy részletet, amely arra vallott, hogy az ultimátum szövege nem hatott meglepetés gyanánt a berlini külügyi hivatalra. Ezt a követjelentést Kurt Eisner magához vette, és többé nem vitte vissza a bajor levéltárba, úgy, hogy az eredeti jelentésnek ayoma veszett. A levéltári igazgató igen panaszosan beszélt arról, hogy a forradalmi miniszterek minden átvételi elismervény "nélkül vittek el aktákat a levéltárból. Az elhangzott vallomások nem döntötték el a Schoen-féla jelentés valódi szövegének kérdését és ez most már nyílt kérdés fog maradni. A tanúkihallgatásoknál a védők erősen firtatták azt a kérdést, hogy a német diplomáciában nem volt-e szokásos a „kettős könyvvezetés"; nem volt-e szokásos az, hogy a követek az esetleges publikálásra szánt jelentéseken kívül egy másik jelentést is küldtek miniszterük személyes informálására, olyan bizalmas jelentést, amely nem került a minisztérium levéltárába. A tanúk ezt sorjában kétségbevonták és igen nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a német diplomácia soha nem fogadta be az ilyen kettős könyvvezetés szokását, és csak az adhat okot a félreértésekre, hogy a hivatalos jelentéseken kívül a követek magánlevelekben is tájékoztatták főnökeiket az eseményekről, és az ilyen magánlevelek természetesen csak akkor kerültek a levéltárakba, ha a miniszter odaküldötte őket ... Az ilyen magánlevelek közül egyik-másik alighanem sokkal többet tudna mesélni, mint a hivatalos akták a levéltárakban, noha például NI. Vilmosnak megvolt az a jó szólkása, hogy a hivatalos jelentéseket is bőven ellátta sajátkezű és legsajátabban egyéni jellegű széljegy-i retekkel. VILÁG 1922 május 3. ) Ahol Rassayt éljenezték az ébredők Nagykanizsa, 1922 május 2. (A Világ kiküldött tudósítójától.) Szűkszavú és tárgyilagos riportot akarok írni. El fogom hallgatni a lelkesedés felejthetetlen képeit a napfényben, a felfakadó boldogság ujongó hangját, a kendők százainak robogását, reszkető női kezekben a virágesőt és az áldomásokat, egyik legnagyobb városunk ellenzéki hangulatának viharos és örömkönnyes vízióit, amint ott tombolt és sírt és kacagott és forrott a fiatal ellenzéki vezér körül. Mindezt csak érinteni fogom, halvány kontúrjaiban fogom idevetíteni, mert esetleg a hitetlenek és rosszlászerűűek egyéni impresszióimnak tulajdoníthatják, és túlzásnak minősíthetnék a szeretetnek és ragaszkodásnak azt a fokát amely itt fellobogott, végig az utcákon és összeölelkezett a tavaszi ragyogással. Csak a lényeket fogom leinti, a rideg és száraz tényeket, amelyekből azonban, úgy gondolom, pontosan és félreérthetetlenül kialakul az a prognózis, amely egy miniszter bukását és a Rassay-párt vezérének diadalát jelenti. Csak azt fogom elmondani, ami történt, még az események beállításában is kerülni fogom a tendenciát, ami aláhúzhatná és hangsúlyozhatná a történtek jelentőségét és azt a vádat, amely az események mögött lappang... Találkozásom az ébredőkkel Vasárnap reggel fél öt órakor érkeztem meg Nagykanizsára. Vasbotokkal felfegyverkezve egészen fiatal emberek özönlötték el ugyanakkor a pályaudvart és harcias hangulatban gyülekeztek. Valaki megjegyezte mellettem: — Állá, megjöttél, a praxik Keszthelyről Mielőtt érdeklődni tudtam volna aziránt, hogy kik ezek a „praxik“, az egyik fiatalember bizalmasan felém tarttt és a fülembe súgta: — Győr? Csak ennyit. Sárgakockás fehérsapka volt a fején, botját hetykén a vállára vetette, világoskék diákszemével kérdőn tekintett rám. Miután nem kapott választ, újból és most már egészen közel hajott hozzám. — Győr? ... Győr? — ismételte kétszer egymásután. Ekkor már szükségesnek tartottam, hogy feleljek: — Nem Győr, — mondtam egészen határozottan, mire a fiatalember megemelte a sapkáját, bocsánatot kért és visszament társaihoz. Az állomás előtt egy barátommal találkoztam, aki azután felvilágosított, hogy a fehérsapkás, botos fiatalemberek a keszthelyi gazdasági akadémia hallgatói, valamennyien ébredők, akik azért jöttek Nagykanizsára, hogy a Rassay-párt gyűlését megzavarják. Győz a jelszavuk. Azt hitték, hogy én a helyi ébredőcsoport tagja vagyok és ezért érdeklődtek nálam is. Ekkor már nagyon sajnáltam, hogy nem egyeztem bele a Győrbe, de már késő volt. A „praxik“, amint őket Nagykanizsán nevezik, apró csoportokra oszolva, botjaikat gondosan kabátjuk alá rejtve, már a város felé tartottak. A közhangulat — amint Gömbös Gyula mondja. Fehér sapkájukat belepte a por. A „Kis Sörház“-ban Rassay Károly szombaton délután és vasárnap délelőtt a gyűlés előtt meglátogatta a városi kaszinót, a szociáldemokrata párt szakszervezeteit, az ipartestületet, a kereskedők egyesületét, mindenütt egyhangú spontán lelkesedéssel fogadták. Hiba csak egyetlen helyen történt, az ipartestületben, ahol az ipartestület elnöke, Bazsó József, aki már előzőleg lekötötte magát a pénzügyi miniszter mellett, nem jelent meg a fogadáson. .Az ipartestület tagjai még aznap délután évet köröztek, amelyen rendkívüli közgyűlés összehívását követelték abból a célból, hogy Bazsónak bizalmatlanságot szavazhassanak. Az ipartestület elnökségének minden egyes tagja aláírta az összehívóivet. Rassayt pedig az egész ipartestület legteljesebb támogatásáról biztosította. Tizenkét felvirágozott kocsival vonult be Rassay és kísérete Nagykanizsára. Amerre ment, mindenütt kinyíltak az ablakok, az állomástól a szállodáig állandó és lelkes éljen szalont a kocsik után. Ésvirág hullott, amerre naexu Vasárnap már korán reggel talpon volt Nagykanizsa egész dolgozó népe. De Kiskanizsáról és a környékbeli falvakból is százával özönlöttek a választópolgárok a gyűlésre. Nyílt helyen akarta elmondani programmbeszédét Rassay, azonban a rendőrség erre nem adott engedélyt, így a „Kis Sorház " nevű kocsma nagy udvarán tartották mega gyűlést. Amikor a Kállay-párt vezetőemberei észrevették azt a népvándorlást, amely a Kis Sorház felé megindult, megkísérelték, hogy a gyűlés megtartását az utolsó pillanatban lehetetlenné tegyék. A vendéglő tulajdonosát felkereste egy Kállay-párti kortes és arra kérte, ne adja oda a helyiségét. Nem tudom, micsoda ígéretekkel fűszerezte ezt a kérését a Kállay-párti vezető, de annyi bizonyos, hogy a kocsmáros ridegen és indokolás nélkül elutasította. De ekkor már késő is lett volna minden. Amikor a rendőrség megnyitotta a kordont, az utcán várakozó tömegek pár perc alatt megtöltötték a vendéglő udvarát. Hivatalos becslés szerint öthatezer ember fér be a vendéglőbe és legalább három-négyezer emberre tehető azoknak a száma, akik a kerítés mellett, az utcán helyezkedtek el. A vasasok, a helyi tornaegylet tagjai, a kereskedelmi alkalmazottak, húsipari és a többi munkások előre megállapított terv szerint helyezkedtek el, felkészülve minden meglepetésre. A keszthelyi ébredők egyenként szivárogtak be az udvarba. Néhányat közülök a kanizsaiak már a kapuban elfogtak és mint a városban idegeneket, igazolás céljából átadták a rendőröknek. A rendőrök igazoltatás után mindegyiktől elszedték a botjaikat. Az első és utolsó közbeszólás Pontosan tizenegy óra volt, amikor Rassay Sümegi Vilmos, Demján Lajos, Anek György és Magyar Gábor társaságában a helyszínre érkezett. Percekig tartott az éljenzés, amíg Demján Lajos szóhoz juthatott és megnyitotta a gyűlést a következő szavakkal: — A kerület választópolgárainak nevében felajánlottuk a mandátumot Rassay Károlynak, aki azt elfogadta. Kérem, hallgassák meg szeretettel a programmját annak a Rassay Károlynak, aki szíve egész melegével, minden erejével az emberi szabadságjogok helyreállításáért dolgozik, a rendért, a konszolidációért... — De nem a hazáért!... — süvítette ekkor közbe egy éles, de kissé bátortalan hang. Rögtön felismertem. Az egyik keszthelyi fehérsapkás volt, aki velem együtt érkezett hajnali fél ötkor Nagykanizsára. Tegnap még egyszerű diák volt Keszthelyen, pár órával később, délelőtt tizenegy óra után tíz perccel, már a „közhangulatot“ képviselte a nagykanizsai és kiskanizsai választópolgárok sűrű tömegében. Egy pillanat volt az egész. Valami ideges és elkeseredett hullám vonaglott végig az emberfejeken . És rögtön utána: — Ki kell dobni! És közben egy harciasabb temperamentum: — Meg kell lincselni! ... Rassay nyugalomra intette az embereket, aminek meg is volt a hatása. A felháborodás elült, csak a közbeszóló körül tartott még pár pillanatig a mozgolódás. Nem egyedül állott ottan, vagy negyvenen tömörültek egy csoportban, valaamennyien fehér sapkával és vastag botokkal. Egy kar lendült váratlanul előre és nyomában eltűrt az egyik fehér sapka. Majd még két másik fiatalembert emeltek ki a tömegből és vittek hátra a pajtához és egy pofon is elcsattant. Ennyi volt az egész. Áttörhetetlen és fenyegető gyűrűkben ölelték körül a keszthelyieket a kanizsai munkások és polgárok. Hoch bácsi, egy hatvanéves mészáros furakodott a keszthelyiek mellé: — Ha még egy hangot hallok — suttogta —, baj lesz. Sápadtan és szótlanul állottak ottan ezután a „közhangulat“ reprezentánsai. Az egyik még megpróbálkozott, oda súgta a hozzá legközelebbállónak: — Ne féljünk, csak egy kicsit kell kiabálnunk, akkor feloszlatják a gyűlést. Az egyik vasasnak azonban jó füle volt, meghallotta a tervet, s mialatt barátságosan beléka-