Világ, 1922. május (13. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-03 / 99. szám

Szerda A belgrádi ultimátum a törvényszék előtt (A Világ müncheni tudósítójától.) Egy sajtó­­per nyomán most a müncheni törvényszék elé ke­rült a belgrádi ultimátum, amelyet báró Giesl adott el a szerb kormánynak. Cossmann pro­fesszor hazaárulással vádolta Kurt Eisner volt tit­kárát, Fedherwach-ot, amiért az résztvett néhány bajor követjelentés állítólag meghamisított közzé­tételében a müncheni forradalom másnapján. Kurt Eisner úgy számított, hogy az entente-hatalmak nagyobb­ jóindulattal lesznek Németország iránt, mia bebizonyítják nekik, hogy az új német rend­szer teljesen szakított a régivel és nem palástolja­ a régi rendszer állata is megbélyegzett hibáit, és ezért sietve publikálta a h­adüzenetek hetének tör­ténetét úgy, amint az, legalább Kurt Eisner szem­üvegén át a Berlinből Münchenbe érkezett bajor követjelentésekből bontakozott ki. Ami ma is hivatalos titok Már most a német diplomácia kezdettől fogva azt hirdette, hogy a Szerbiának küldött ultimátum szövegéről csak utólag értesült, és az ultimátum megszövegezése gróf Berchtoldnak, Tisza István­nak és a monarchia más vezető­ személyiségeinek műve volt. A hivatalos beállítás szerint Berlin csak a monarchia által tervezett lépések általános irányvonalát ismerte és carte blanche-ot adott a szerb kérdés elintézésére Ausztria-Magyarország­­nak. Ezt a hivatalos beállítást a memoárirodalom egy része is megerősíti. Többek közt Tirpitz nagy­admirális beszéli el, hogy jóval a háború kitörése után igen felindult kedélyállapotban találta II. Vilmost, egy kerti sétáján, és a császár elmondta neki, hogy csak most olvasta el figyelmesen a bel­grádi ultimátum szövegét, amelyet túlságosan éles­nek talált, és így nem tette volna magáévá az ilyen módon szövegelért ultimátumot, ha előzetes tudo­mása van róla. Sokáig és sokat vitatták azt a kér­dést, hogy a belgrádi ultimátumért csakugyan a monarchia viseli-e a teljes felelősséget, vagy egy előzetes megállapodásból származik az a beállítás, amely szerint a Németországtól kapott szabad kezet használta ki nagyon szabadon és kevéssé szerencsésen a monc­chia ... A Kurt Eisner által publikált okiratok ennek a vitás kérdésnek egyik pontját is megvilágították, vagy még homályo­sabbá tették, mint amilyen odáig volt. A francia sárga könyv szerint gróf Hertling, később német kancellár, 1914-ben bajor miniszter­elnök, Allizé müncheni francia követ előtt úgy be­szélt a belgrádi ultimátumról, mintha annak szö­vegét Berlin hivatalos közlésekből már előzetesen ismerte volna. A francia sárga könyv megjelenését egy eléggé erélyes cáfolat követte gróf Hertling ré­széről és a bajor miniszterelnök súlyos félreértés­nek minősítette Al­izé francia követ részéről a neki tula­jdonított szavakat. A cáfolat kiadását gróf Lerchenfelde, berlini bajor követ, most bajor mi­niszterelnök sürgette meg gróf Hertlingnél és ennek a sürgetésnek egy részét szintén kiadta Kurt Eisner. Ez a szemelvény legalább is kétértelmű volt, és bizonyos alapot adott arra a feltevésre, hogy gróf Hertlingnek egy megtörtént kijelentést kell megcáfolnia. Teljes világosságot nem fog deríteni az igen érdekes kérdésre a müncheni tárgyalás, mert a tanuk sorában ugyan igen súlyos nevek szerepel­nek, de ezek a súlyos tanuk­­ nem kaptak fel­mentést a hivatali titoktartás alól. Nem kapott fel­mentést Lichnowszky herceg, a volt londoni né­­­met nagykövet, nem­ kapott felmentést Bülow herceg, a volt kancellár, nem kapott felmentést gróf Bernstorff, a volt washingtoni nagykövet, nem kapott felmentést gróf Brockdorff-frantzau, nem kapott felmentést gróf S­erchenfelde sem, noha bajor miniszterelnök létére könnyen megsze­rezhette volna ezt a felmentést, és ilyen felmentés nélkül jelent meg még egy néhány tanú, akik így csupán szűk keretek között nyilatkozhattak a per anyagára nézve. Kettős könyvvezetés A belgrádi ultimátum kérdésében két momen­tumra terjeszkedett ki a tárgyalás. Az egyik az volt, hogy tendenciózus kivonatát, publikálta-e Kurt Eisner annak a Lerchenfelde-féle követjelen­tésnek, amely a cáfolat kiadására kérte Hertling miniszterelnököt. Szakértő gyanánt gróf Montge­­las-t hallgatta meg a bajor törvényszék, pedig Montgelas a nagynémetek felé hajlik, és így bajos elfogulatlannak tekinteni. De aki egymás mellé teszi a jegyzékből készült kivonatot és a jegyzék teljes szövegét, az nyomban látja, hogy a jegyzék teljes szövegében is megvan a kétértelműség. Gróf Lerchenfelde, aki csak a háború kitörése után vette át a berlini bajor követség vezetését, nyilván maga sem tudta, hogy Berlinben ismer­ték-e a szerb ultimátum teljes szövegét, vagy sem. Sokkal nehezebb volt tisztázni a másik momentu­mot. A hadüzenetek hetében ugyanis von Schoen képviselte Bajorországot Berlinben, és Schoen kö­vetjelentéséből is kiadott Kurt Eisner egy részle­tet, amely arra vallott, hogy az ultimátum szövege nem hatott meglepetés gyanánt a berlini külügyi hivatalra. Ezt a követjelentést Kurt Eisner magá­hoz vette, és többé nem vitte vissza a bajor levél­tárba, úgy, hogy az eredeti jelentésnek a­yoma ve­szett. A levéltári igazgató igen panaszosan beszélt arról, hogy a forradalmi miniszterek minden átvé­teli elismervény "nélkül vittek el aktákat a levél­tárból. Az elhangzott vallomások nem döntötték el a Schoen-féla jelentés valódi szövegének kérdé­sét és ez most már nyílt kérdés fog maradni. A tanúkihallgatásoknál a védők erősen firtat­ták azt a kérdést, hogy a német diplomáciában nem­ volt-e szokásos a „kettős könyvvezetés"; nem volt-e szokásos az, hogy a követek az esetle­ges publikálásra szánt jelentéseken kívül egy másik jelentést is küldtek miniszterük személyes informálására, olyan bizalmas jelentést, amely nem került a minisztérium levéltárába. A tanúk ezt sorjában kétségbevonták és igen nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a német diplomácia soha nem fogadta be az ilyen kettős könyvvezetés szo­kását, és csak az adhat okot a félreértésekre, hogy a hivatalos jelentéseken kívül a követek magán­levelekben is tájékoztatták főnökeiket az esemé­nyekről, és az ilyen magánlevelek természetesen csak akkor kerültek a levéltárakba, ha a minisz­ter odaküldötte őket ... Az ilyen magánlevelek közül egyik-másik alighanem sokkal többet tudna­­ mesélni, mint a hivatalos akták a levéltárakban,­­ noha például NI. Vilmosnak megvolt az a jó szó­­l­kása, hogy a hivatalos jelentéseket is bőven ellátta­­ sajátkezű és legsajátabban egyéni jellegű széljegy-­i retekkel. VILÁG 1922 május 3. ) Ahol Rassayt éljenezték az ébredők Nagykanizsa, 1922 május 2. (A Világ kiküldött tudósítójától.) Szűkszavú és tárgyilagos riportot akarok írni. El fogom hall­gatni a lelkesedés felejthetetlen képeit a napfény­ben, a felfakadó boldogság ujongó hangját, a kendők százainak robogását, reszkető női kezek­ben a virágesőt és az áldomásokat, egyik legna­gyobb városunk ellenzéki hangulatának viharos és örömkönnyes vízióit, amint ott tombolt és sírt és kacagott és forrott a fiatal ellenzéki vezér kö­rül. Mindezt csak­ érinteni fogom, halvány kon­túrjaiban fogom idevetíteni, mert esetleg a hitet­lenek és rosszlászerűű­ek egyéni impresszióimnak tulajdoníthatják, és túlzásnak minősíthetnék a sze­retetnek és ragaszkodásnak azt a fokát amely itt fellobogott, végig az utcákon és összeölelkeze­tt a tavaszi ragyogással. Csak a lényeket fogom leinti,­­ a rideg és száraz tényeket, amelyekből azonban, úgy gondolom, pontosan és félreérthetetlenül ki­alakul az a prognózis, amely egy miniszter buká­sát és a Rassay-párt vezérének diadalát jelenti. Csak azt fogom elmondani, ami történt, még az események beállításában is kerülni fogom a ten­denciát, ami aláhúzhatná és hangsúlyozhatná a történtek jelentőségét és azt a vádat, amely az események mögött lappang... Találkozásom az ébredőkkel Vasárnap reggel fél öt órakor érkeztem meg Nagykanizsára. Vasbotokkal felfegyverkezve egé­szen fiatal emberek özönlötték el ugyanakkor a pályaudvart és harcias hangulatban gyülekeztek. Valaki megjegyezte mellettem: — Állá, megjöttél, a praxik Keszthelyről Mielőtt érdeklődni tudtam volna aziránt, hogy kik ezek a „praxik“, az egyik fiatalember bizalmasan felém tart­­tt és a fülembe súgta: — Győr? Csak ennyit. Sárgakockás fehérsapka volt a fején, botját hetykén a vállára vetette, világoskék diákszemével kérdőn tekintett rám. Miután nem kapott választ, újból és most már egészen közel hajott hozzám. — Győr? ... Győr? — ismételte kétszer egy­másután. Ekkor már szükségesnek tartottam, hogy fe­leljek: — Nem Győr, — mondtam egészen határo­zottan, mire a fiatalember megemelte a sapkáját, bocsánatot kért és visszament társaihoz. Az állomás előtt egy barátommal találkoztam, aki azután felvilágosított, hogy a fehérsapkás, bo­tos fiatalemberek a keszthelyi gazdasági akadémia hallgatói, valamennyien ébredők, akik azért jöttek Nagykanizsára, hogy a Rassay-párt gyűlését meg­zavarják. Győz a jelszavuk. Azt hitték, hogy én a helyi ébredőcsoport tagja vagyok és ezért érdek­lődtek nálam is. Ekkor már nagyon sajnáltam,­­ hogy nem egyeztem bele a Győr­be, de már késő volt. A „praxik“, amint őket Nagykanizsán neve­zik, apró csoportokra oszolva, botjaikat gondosan kabátjuk alá rejtve, már a város felé tartottak. A közhangulat — amint Gömbös Gyula mondja. Fehér sapkájukat belepte a por. A „Kis Sörház“-ban Rassay Károly szombaton délután és vasár­nap délelőtt a gyűlés előtt meglátogatta a városi kaszinót, a szociáldemokrata párt szakszervezeteit, az ipartestületet, a kereskedők egyesületét, min­denütt egyhangú spontán lelkesedéssel fogadták. Hiba csak egyetlen helyen történt, az ipartestü­letben, ahol az ipartestület elnöke, Bazsó József, aki már előzőleg lekötötte magát a pénzü­gyi mi­­niszter mellett, nem jelent meg a fogadáson. .Az ipartestület tagjai még aznap délután évet köröz­tek, amelyen rendkívüli közgyűlés összehívását követelték abból a célból, hogy Bazsónak bizal­matlanságot szavazhassanak. Az ipartestület elnök­ségének minden egyes tagja aláírta az összehívó­­ivet. Rassayt pedig az egész ipartestület legtelje­sebb támogatásáról biztosította. Tizenkét felvirágozott kocsival vonult be Rassay és kísérete Nagykanizsára. Amerre ment, mindenütt kinyíltak az ablakok, az állomástól a szállodáig állandó és lelkes éljen szalont a kocsik után. És­­virág hullott, amerre naexu Vasárnap már korán reggel talpon volt Nagy­kanizsa egész dolgozó népe­. De Kiskanizsáról és a környékbeli falvakból is százával özönlöttek a vá­lasztópolgárok a gyűlésre. Nyílt helyen akarta el­mondani programmbeszédét Rassay, azonban a rendőrség erre nem adott engedélyt, így a „Kis Sorház " nevű kocsma nagy udvarán tartották meg­­a gyűlést. Amikor a Kállay-párt vezetőemberei észrevették azt a népvándorlást, amely a Kis Sor­ház felé megindult, megkísérelték, hogy a gyűlés megtartását az utolsó pillanatban lehetetlenné te­gyék. A vendéglő tulajdonosát felkereste egy Kállay-párti kortes és arra kérte, ne adja oda a helyiségét. Nem tudom, micsoda ígéretekkel fű­szerezte ezt a kérését a Kállay-párti vezető, de annyi bizonyos, hogy a kocsmáros ridegen és in­dokolás nélkül elutasította. De ekkor már késő is lett volna minden.­­ Amikor a rendőrség megnyitotta a kordont, az ut­cán várakozó tömegek pár perc alatt megtöltötték a vendéglő udvarát. Hivatalos becslés szerint öt­hat­ez­er ember fér be a vendéglőbe és legalább három-négyezer emberre tehető azoknak a száma,­­ akik a kerítés mellett, az utcán helyezkedtek el. A vasasok, a helyi tornaegylet tagjai, a kereske­delmi alkalmazottak, húsipari és a többi munká­sok előre megállapított terv szerint helyezkedtek el, felkészülve minden meglepetésre. A keszthelyi ébredők egyenként szivárogtak be az udvarba. Néhányat közülök a kanizsaiak már a kapuban elfogtak és mint a városban idegeneket, igazolás céljából átadták a rendőröknek. A rendőrök iga­zoltatás után mindegyiktől elszedték a botjaikat. Az első és utolsó közbeszólás Pontosan tizenegy óra volt, amikor Rassay Sümegi Vilmos, Demján Lajos, Anek György és Magyar Gábor társaságában a helyszínre érke­zett. Percekig tartott az éljenzés, amíg Demján Lajos szóhoz juthatott és megnyitotta a gyűlést a következő szavakkal: — A kerület választópolgárainak nevében fel­ajánlottuk a mandátumot Rassay Károlynak, aki azt elfogadta. Kérem, hallgassák meg szeretettel a programmját annak a Rassay Károlynak, aki szíve egész melegével, minden erejével az emberi szabadságjogok helyreállításáért dolgozik, a rend­ért, a konszolidációért... — De nem a hazáért!... — süvítette ekkor közbe egy éles, de kissé bátortalan hang. Rögtön felismertem. Az egyik keszthelyi fehérsapkás volt, ak­i velem együtt érkezett hajnali fél ötkor Nagykanizsára. Tegnap még egyszerű diák volt Keszthelyen, pár órával később, délelőtt tizenegy óra után tíz perccel, már a „közhangula­tot“ képviselte a nagykanizsai és kiskanizsai vá­lasztópolgárok sűrű tömegében. Egy pillanat volt az egész. Valami ideges és elkeseredett hullám vonaglott végig az ember­fejeken . És rögtön utána: — Ki kell dobni! És közben egy harciasabb temperamentum: — Meg kell lincselni! ... Rassay nyugalomra intette az embereket, aminek meg is volt a hatása. A felháborodás el­ült, csak a közbeszóló körül tartott még pár pilla­natig a mozgolódás. Nem egyedül állott ottan, vagy negyvenen tömörültek egy csoportban, vala­­­amennyien fehér sapkával és vastag botokkal. Egy kar lendült váratlanul előre és nyomában el­tűrt az egyik fehér sapka. Majd még két másik fiatalembert emeltek ki a tömegből és vittek hátra a pajtához és egy pofon is elcsattant. Ennyi volt az egész. Áttörhetetlen és fenyegető gyűrűkben ölelték körül a keszthelyieket a kanizsai munká­sok és polgárok. Hoch bácsi, egy hatvanéves mé­száros furakodott a keszthelyiek mellé: — Ha még egy hangot hallok — suttogta —, baj lesz. Sápadtan és szótlanul állottak ottan ezután a „közhangulat“ reprezentánsai. Az egyik még meg­próbálkozott, oda súgta a hozzá legközelebb­állónak: — Ne féljünk, csak egy kicsit kell kiabál­nunk, akkor feloszlatják a gyűlést. Az egyik vasasnak azonban jó füle volt, meg­hallotta a tervet, s mialatt barátságosan beléka-

Next