Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

1922 november 1 A jóvátételi bizottság­­ gyógyítja a beteg testet Berlinből jelentik . A jóvátételi bizottság mai első összejövetelén a birodalmi kancellár szívélyes szavakkal üdvözölte a bizottságot és újonnan kineve­zett elnökét, Bauth­out s azt kívánta neki, vajha si­kerülne megteremteni Európa és a világ valamennyi nemzete gazdasági és kulturális együttműködésének alapjait. A kancellár és munkatársai a legnagyobb őszinteséggel rendelkezésére állanak a bizottságok­nak. A kancellár a német valuta és a nagykereske­delmi árak összehasonlító táblázatával világította meg azokat a változásokat, amelyek a garancia-bizottság­nak júliusi látogatása óta Németország helyzetében bekövetkeztek. ■ A leghelyesebb út szerinte az, hogy először meggyógyítjuk beteg közgazdaságunkat és azután vá­runk tőle teljesítményeket. Ennélfogva a probléma sarkköve a valuta stabilizálása, ami a mostani ta­nácskozások tárgya lesz. Ez önmagától meghozza a német állami pénzügyek egyensúlyát. A legfőbb fel­adat : gyakorlati indítványok gyors végrehajtása. Barthou válaszában, kijelentette, hogy a kancel­lár szavaiban vallomás és­­program ii van. Németor­szág helyzetére­­ vonatkozó­­ vallomását a bizottság anélkül, hogy annak megvizsgálásába bocsátkoznék, egyelőre tudomásul veszi. Programmja azonban in­kább kérdéseket vetett fel és nem mutat azok meg­oldására. A közös célt minél előbb el kell érnünk és a bizottság reméli, hogy a vele együtt dolgozó ható­ságokkal megtalálja azt a jó szándékot, amelyről a kancellár beszélt. A bizottság a kancellár szavai szerint azért jött ide, hogy a beteg testet meggyó­gyítsa és ezért tudnia kell, mennyire terjedt a­ be­tegség.­­ •­­ Ezután rögtön áttértek a tárgyalásokra. Tisza Estefán emlékezete Tragikus halálának negyedik évfordulóján a ke­gyelet számos ünnepségen elevenítette föl Tisza Ist­ván emlékét. Az ünnepségek sorát a Nemzeti Kaszinó nyitotta meg a Tisza István-emléktábla leleplezésével, melyet a kaszinó első emeleti díszcsarnokában helyeztek el. A magyar vörösmárványból készült emléktáblán ez áll: „Borosjenői és szegedi gróf Tisza István. Nehéz vi­szonyok közt mit bánja az ember, mi lesz a saját személyével.“ 1918. X. 31. Az ünnepély délután 5 órakor kezdődött. Előző­leg megjelent Albrecht királyi herceg, majd József királyi herceg fiával, József Ferenc királyi herceggel. Öt óra előtt pár perccel érkezett meg Horthy Miklós kormányzó, kiket a kaszinó igazgatói: Szapáry Jó­zsef gróf és Széchenyi Emil gróf fogadtak. A nagyszámban megjelent kaszinói tagokkal úgy a kormányzó, mint a királyi hercegek élénken elbe­­s­zélgettek, majd 5 órakor az előcsarnokba és az ezt körülvevő­­ helyiségekbe mentek át, hol Széchenyi Emil az emlékmű előtt beszédet mondott : — Uraim — mondotta —, nem lehet hivatásom, hogy a Nemzeti Kaszinó falai között Tisza Istvánt mint politikust méltassam. Az ő minden hátgondola­tot kizáró férfias őszintesége mellett úgy a köz­­szereplése, mint a magánélete, mert hisz ő előbbi­ben ugyanaz volt, mint utóbbiban, mint egy nyitott, könyv fekszik előttünk. A pártatlan történetírás lesz majdan hivatva az ő politikai szereplését méltatni és kimutatni azt, hogy az az átkozott gyilkos golyó, mily végzetes veszteséget okozott az országnak, kü­lönösen akkor, mikor a vesztett háború után elkö­vetkezett eseményekkel szemben tanácstalanul állott mindenki, mikor nem volt senki, de senki sem, aki a polgári társadalmat férfias elszántsággal irányította volna és sokak alakéról elrebbent a kétségbeesés és lehetetlenség kérdése: mit is tenne most Tisza István? — Én most, Tisza Istvánban az igazi magyar ne­mes ember példányképét látom, ki egész életén át ön­érdektől menten, szilárd meggyőződéssel szolgálta a közérdeket és magánéletében, úgy mint közszereplésé­ben mindenkor követte egyházának, a szeretetet, az el­nézést és a megbocsátást hirdető tanait. Így ismertük mi, az ő barátai és munkatársai Tisza István­, ezért szerettük őt, ezért követtük őt, de így kellett hogy is­merjék őt ellenfelei is, mert még a legnagyobb elvi harcok közepette sem tagadhatták meg tőle jóhisze­műen az ő tiszteletet parancsoló rendkívüli tulajdonsá­gait. Fájdalomban elszoruló szívvel rójjuk le elötted Tisza István elismerésünket és mélységes tiszteletünket. Büszkék vagyunk, hogy miénk lehettél és kegyeletben fogjuk tartani mindenkor emlékedet. A kegyeletes érzelmekkel meghallgatott beszéd mély hatást keltett. Délután hat órakor a Nemzeti Társaskörben a Tisza-emlékbizottság tartott gyászünnepélyt, amelyet Berzeviczy Albert nyitott meg. Tisza méltatásával kezdette szavait, akiről közvetlen érintkezésük nyomán megállapítja, hogy a legnehezebb és legválságosabb percekben is mindig nyugodt, szilárd és elszánt volt.­­Alaptalan az a vád, hogy Tisza elvakult és makacs volt. Teljes tudatában volt­­saját értékének és erejének, de erőszakosan sohasem törekedett a hatalomra. Azt, amit jónak és szükségesnek látott, kiméretlen eréllyel végre is hajtotta és annak aljából kész volt az akadályokat erőszakosan is eltávolítani. Tudott nagy tömegekre is hatni, volt benne agitatórius képesség, de tartósan és széles körökben népszerű sohasem volt. A háború ele­jén való népszerűségét annak köszönhette, hogy a köz­hiedelem szerint ő volt az, aki a német császárral meg­egyezett abban, hogy most a testek terére kell lépni. Ez a népszerűség azonban akarata ellenére való vest, mert valójában mindent elkövetett a háború elhárí­tására. Berzeviczy után Mikszáth Kálmán mondott em­­lékbeszédet Tiszáról. Tisza alakját rajzolta meg és kifejtette, hogy Tisza sorsa a magyar tragikum be­teljesedése volt. Mikor a parlament harcaiba k­erült Tisza, akkor látta a parlamenti liberalizmus túlzásait és ezért vetette magát minden erővel az obstrukció ellen. Népszerű nem volt, mert erősen hibáztatta nemzete gyöngéit, de a háborúban Tisza Istvánnak és népének nagy előnyei megtalálták egymást. A bol­gár összeomlás után sem veszhette el erejét, de az áradatot most már sem ő, sem senki más fel nem tartóztathatta többé. A bekövetkezendőkkel tisztában volt, készült a halálra, őrhelyén maradt és meghalt méltóan ahhoz, ahogy élt. A geszli sírról sem feledkeztek meg Tisza István nagy egyéniségének és emberi értékeinek tisztelői. A Tisza-bizottság küldöttséget meneszt Tisza István gróf sírjához, hogy koszorút helyezzenek el örök nyugvóhelyére. A Szász Károly vezette küldöttségben résztvesznek: Rakovszky belügyminiszter, Harkányi János báró volt kereskedelemügyi miniszter, Almássy László, a nemzetgyűlés alelnöke, Ravasz László re­formátus püspök, Tegze Gyula dr., a debreceni Tisza István-egyetem rektora, Tisza István számos híve és több küldöttség. A csütörtök reggel induló küldöttség pénteken koszorúzza meg a geszti sírt, ahol Szász Károly mond emlékbeszédet. Tisza István gróf emlékének ma Debrecen városa is kegyelettel adózott. A városháza dísztermében szép ünnepség keretében leplezték le Tisza István arcképét. Az ünnepségen a kormány és nemzetgyűlés képvise­letében Miskolczy Lajos főispán jelent meg. A gyász­ünnepség délelőtt fél 11 órakor kezdődött. A város díszközgyűlésének keretében Miskolczy főispán be­széde után a polgármester átadta a képet a városnak. Emlékbeszédet Kölcsey Sándor mondott, majd Al­mássy László, a nemzetgyűlés alelnöke beszélt VILÁG Fajvédelem írta: Drozdy Győző nemzetgyűlési képviselő A bánatos magyar ősz utolsó szépségeit is ki­ontotta. Most, daru távozása, füvek hervadása ide­jén torzsolódik: a fajvédelmi szervezkedés. ■ „Fajvédelem.“ Mintha már hallottuk volna ezt a szót. A világ legzseniálisabb népe, az ókori görögök vetették fel először. A spártaiak igen radikális fajvédelmi mód­szert követtek: a testi hibában szenvedő újszülöttet visszaküldték a­­ Hadeszbe. Maga Platon is foglal­kozott már fajvédelmi problémákkal — ha nem is koncentrációs alapon. Azt vitatta, hogy az emberi társadalomra is az állatok tenyésztésének elveit kell alkalmazni, a kormányzás gondjait a tudósokra kell bízni, hogy azok megtisztítsák az emberiséget a szép­séget, intelligenciát és haladást veszélyeztető ele­mektől. Ám az újabb korokban is történtek fajvédelmi kísérletek. Marlott könyvet írt arról, hogy miként kell élnie a fajembernek, hogy okos utódjai szár­mazzanak. (Megalantropognesia volt a könyv címe s a cinikus Voltaire azt mondotta arról: „Kár, hogy már az író apja nem­ olvasta ezt a munkát...“) A legújabb kor előtt sem maradt azonban mellő­zött probléma a fajvédelem. Alig múlt tíz esztendeje, hogy Francis Ilalton-nak, a kiváló angol tudósnak megjelent az ■ eugenika-ról írott tanulmánya, így ha­tározza meg ebben a tájvédelem fogalmát: „Az eugenika, mint tudomány, foglalkozik mindazon be­folyásokkal, melyek valamely fajnak veleszületett tulajdonságait javítják vagy legnagyobb előnyére vé­dik, fejlesztik." Galion tanítványa, Heron „A first study of the statistics of insanity“ című művében így definiálja az eugenika tudományát: „A nemzeti fajvédelem társadalmi ellenőrzés mellett való tanul­mányozása azon tényezőknek, melyek javíthatják, vagy ronthatják a jövő nemzedékek fizikai vagy szellemi faj tulajdonságait.“ Mindezek pedig azért jutnak eszünkbe, mert arról van szó, hogy a tájvédelmi bölcsek Magyar­­országon is követőkre akadtak. A politikai eugenika jelszavával koncentrálódnak, hogy mentsék, védjék a fajt. Dehát egyáltalán veszedelemben forog-e a mi fajunk, ez a búsvidám, bronzszínű magyar faj? Pusz­­tulóban az ősi faji tulajdonságok: a virtus, mely el­vérzik egy szent eszmén, igazságon, a jószívűség, a vendégszeretet? Minden fajnak ösztönös sajátsága az önvédelem. Amerika fölfedezése után, mikor a bennszülött ősfajok­, a jövevény­fajiakkal kezdtek összekeveredni , az ős­népek éppúgy védték a maguk faját, mint elnyomóik. Domingo és Haiti szerecsenei az őserdőkbe vonultak vissza, asszonyaikat fegyverrel őrizték, nehogy vé­rükbe keveredjen a gonosz fehér faj ereiben törtető plazma. Még a tunya, elpuhult kreolok sem adták fel harc nélkül fajuk védelmét. Az élgönci eszkimók, a törpe lapponok, a rut, galád és nyomorult peserd­ek, kik megmerevítő hidegben, bü­zhödt fókahússal élnek és a nyomor minden érzést elnyom bennük, még ők is védték fajukat a biztos pusztulástól. Mennyire érthető lenne hát ennek a nemes, okos, büszke, szorgalmas, erkölcsös turáni-altáji magyar faj­nak a védelme, ha bármi baj is riasztaná. Ha teszem, felkerekedne a tájfimos Kelet és egy új népvándorlás, sőt letelepedés következtében az a veszedelem fenye­getné a mi uráli típusunkat, hogy az eljövendő öltők­nek ferde lesz a szemeállása, sárga a bőre és tömpe az orra . . . Hogyne védenénk meg csecsemőink rózsaszínű bőrét, ideáljaink azúrkék szemét! Dehogy adnánk, gyermekeink szőke fürtjét a néger ember egye­nes dróthajáért. Még csak azt sem tűrnénk, hogy a mi fajunkat valamely köztünk élő kollektív típus meg­kavarja: se germán, se szláv, se kazár. De hát hiszen szó sincs erről. Nem akarnak hoz­zánk, importálni fajrontásra se szerecsent, se mon­golt, se eszku­pót, se csingalézt. Mire való hát az a nagy „fajvédelem?" Mi szük­ségünk van­ arra, hogy az icsek­vicsek s tudja Isten szkykrmik kocentrációba verődve védjék a szittyák faját, amelybe különben is egy évezred óta sűrűn­­sötéten bele-belekeveredtek a pontuszi gótok, la­dákok. szlávok, germánok, törökök és lassan-csendesen el­vétve a zsidók és egyéb csavargók. Az érthető, ha némelyik család évszázadokra számont­artja őseit s azok tulajdonságait önmagában is vitatja. Ahol a faj teljes tisztaságát megőrizték, ám dokumentálják azt akár kutyabőrrel, akár kétezer­­hajlott fasorral, jól teszik­. Akik biztosak abban, hogy a honfoglaló ősök vére lázong bennük, ám vigyázzanak rá és becsüljék meg. De a te fajtádat, meg az én­ fajtámat, verejtékező, dolgozó, szenvedő magyar testvérem, nem fajvédelmi koncentrációval, nem­ eugenikával kell megvédeni,­­ha­nem becsületes, emberséges politikával, humánus, de­mokratikus, korszerű szociális törvényekkel. Védeni akarjátok a dolgozó magyar fajt? Adjatok neki nyugalmat, békességet, szabadságot, munkát és földet! Ha megvalósítjátok a földreformot, ha minden embernek lesz itt szabadsága, joga, kenyere, megél­hetése, háza, ruhája és tanítója, szaporodni, neme­sedni fog ez a faj. A doktor bácsi, a tél s a szegény betegek (A Világ tudósítójától.) A cilinderes, gombos séta­pálcás, szaloncukorkát osztogató doktor bácsi — a múlté. Eltűnt. Elvitte a háború. A háziorvosi intéz­mény is megszűnt. A rideg tél meg mindegyre vissza­jár. A hó még nem esett le, de már itt a doktor sze­zonja. A fű­tetlen szobákban vacogó, rongyos csalá­dokhoz csúf, ólmos esőben bekopogtat az orvos, aki majdnem olyan kopott és szomorú, mint azok, akik szeméből olvasnak feleletet aggódó s idegeket mar­cangoló kérdéseikre__ Egy idős orvos, aki huszonhét éve praktizál Budapesten, nemzedékeket nevelt föl és sok száz polgári ház háziorvosa volt, nagyon szomorú képet fest régi „házai“ s a régi orvosok helyzetéről. — Tegnap — beszéli — felhívtak egy régi pácien­semhez. Valamikor ötszobás lakásban laktak. Elcse­rélték kétszobásra lakásukat s eljöttek az Andrássy­­útról. Gennyes mandulagyulladással feküdt betegem a sűtetlen szobában. Hideg rázta. Vacogott. Receptet kell írnom — öblögetőt s­port, hogy a lázat csillapít­sam. Szörnyű e nyomorúságos környezetben megírni a receptet, mely a legolcsóbb orvosságokat is szá­mítva is, h­at-nyolcszáz korona költséget jelent. A be­teg csak tejjel táplálkozhatik —literje hetven ko­rona. Milyen érzéssel fogadjak el pénzt ettől a család­tól, melynek csak olvasott koronái vannak. Fűtő­anyaguk nincs. Betegeim mind ebből az osztályból kerülnek ki. Végignéztem néhány család életét. A kommün alatt egy-egy lepedő, törülköző, egy-egy ko­­pottabb öltöny alakult át lisztté vagy zsírrá — abban a reményben, hogy majd az átkos idők elmúltával lesz jó ruha, jó cipő, rendes élet. Aztán végignéztem és végignézem, mint vándorolt el a vörös időkből megmentett ezüstholmi, értékes szőnyeg és kép, hogy átalakuljon újra cukorrá, szénhidráttá, zsírrá, s az elsanyargatott test fűtőanyagává. Elveszítették már azt a reményüket is, hogy a zongorát,­ festményt, sző­nyeget valaha is pótolhatják. — Milyen szívvel feleljek én ezeknek a pácien­seknek arra a kérdésére, hogy: „Mivel tartozom, doktor úr?“ Nem mondhatom, hogy ezer korona jár munkámért. Egy pár cipőért tizennégyezer koronát kellett­ fizetnem. Ruháim kifordíttattam — már ko­pottak —, pedig a doktor úrnak elegánsnak kell lenni, mert­­ a publikum nem bízik a lerongyolódott orvosban. Mégis azt felelem mindegyiknek, hogy fizessen, amit akar, amit tud és olvasatlanul zsebre­­dugom a pénzt. Amikor kifordulok a sötét lépcső­házból s tárcámba teszem a kapott összeget, látom, hogy megint kétszáz koronát kerestem, de szinte restellem megemlíteni; előfordult gyakran az is, hogy ötven-száz koronát adtak a szerencsétlenek. Eszembe jut ilyenkor az én hideg szobám, az én nagy titokban a vagyonmentőbe beszállított szőnye­gem s képeim s ilyenkor rádörmögök magamra s mindig elhatározom, hogy munkámért éppen olyan határozottan kérem meg az árat, mint a termelő, az iparos, a kereskedő. De egész napom ilyen betegek közt telik el, kikkel régi a kapcsolatom, úri múlt­jukat ismerem s mindig torkomon akad a szó, így vagyunk mi öreg, régi orvosok s igy vannak régi pácienseim. Kulturális életre, könyvre, szaklapra nem telik. Huszonhét évig dolgoztam. Megtakarí­tottam évente nyolcezer koronát. Volt már megspó­rolt kis tőkém — kétszázezer korona. Azt hittem, ebből gondtalan öregségem lesz. Ez a pénz elment Ügyeskedni nem tudok. Ifjúságomban Párisban, Ber­linben, Bécsben tanultam, de nem tanultam meg, mi a valuta, mi a tőzsde. Most itt állok régi betegeim között, magam is lerongyolódva, szomorúan, remény­telenül. Nem így képzeltem­ el az induláskor ... Szerda Nappal és éjszakára: Lady Hamilton CREAM

Next