Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

Szerda VILÁG 1922 november 1. A láthatatlan embernél írta: Móra Ferenc Éppen most egy esztendeje jártam Gárdonyi Gézánál, a királypuccs előtt való délután. Már akkor egy hétig loptam, a napot Egerben s megnéztem minden látnivalóját, még a mizerék pincéjét is. (így hívják egriül az irgalmas barátokat.) Kívül a sánco­kon, a hegy­vidaiban, a Gárdonyi Géza­ utcában meg­néztem én a Gárdonyi Géza házát is, de csak kívül­­ről. Bemenni nem mertem, mert úgy hallottam, hogy Gárdonyi Géza nem nagyon szereti a vendéget. Vagy inkább tán jobb szeret láthatatlan ember maradni. Egy-két hónappal azelőtt történt, hogy fölkereste egy pesti író, akinek éppen Egerben volt dolga. Régi jó pajtás, vele egy­ korosztálybeli, kenyeretlen évek kenyeres­társa. Ezt sz.--'sen látta, ebédre is ott fogta, hanem a fekete után mindjárt elbúcsúzott tőle. ■— Nem haragszol, ugy­e? De én ilyenkor szok­tam legjobbszor gondolkozni. Okos ember ilyesmiért nem haragszik. A pesti Erő se haragudott. Megköszönte a vendéglátást, a gazda kikisérte a rács­ kerítés kapujáig, azt bezárta utána kulccsal, aztán visszament a házba, pipára gyújtott, odaállt az ablakhoz és nézett ki a déli nap­­ragyogásba­így látta a vendég, ahogy visszanézett a kerítés sarkáról és így látta akkor is, mikor visszafordult az utca sarkáról. Nagy fekete borulás támadt az égen, nyári vihar volt kitörőben, a szele már zúgott is, ds okosabbnak látta a pesti ember visszakéredzeni a födél alá. Vagy legalább esernyőt kérni, mert már kezdett szemzeni az eső s a nyári zápor mindjárt bugyborékol. Szaladva ér az ajtóhoz, lenyomja a kilincset, be van zárva. Elkezdi rázni, nem ér semmit. Kikiabálja a lelkét, a pipás embert meg nem mozdítja. Pedig ott áll az ablaknál, néz kifelé nyugodtan, de nyilván csak a boszorkányt látja a forgószélben, akit ha ásó­val meghajt­­anak, vércsepp serken a homokra. Az is lehet, hogy látja a pesti embert, de mi köze most már ő neki ahhoz, mikor az kívül van az ő portá­ján, ő neki meg gondolkozó órája van ? Az eső kü­lönben se tör csontot — Gárdonyi mindig első­nek irta — s akit az eső-isten megáztat, azt a nap-isten megszámitja. S a pesti embernek a kerítés tövében kellett át­­kocogni a tábolján időt. Több ilyen történet is járta Gárdonyiról és én mindig irigy tisztelője voltam az olyan embereknek, akik úgy rendezik be az életüket, ahogy legjobban esik nekik, — hogy mertem volna hát éppen Gár­donyi Gézát háborgatni ? Szerencsére ország-csavargáson társa — különben nagy könyvgyűjtő, a legtanultabb és legfinomabb ízlésű bibliofilek közül való alföldi magyar úr —­­bátrabb ember volt én nálam. Megtudakolta egri istápolónkat, a tudós és szeretetreméltó pap-tanárt, ki lehetne-e módolni, hogy bejuthassunk Gárdonyihoz. Ő ki tudta módolni, mert az egriek közül ő volt is meghittje a láthatatlan embernek. Minden negyed­évben szabad volt neki megkérdezni tőle, hogy nem lehetne-e valamiben szolgálatára. A tornácos házában fogadott bennünket Gár­donyi. Mert két külön háza volt neki az egri villa­telken, az egyikben a családja lakott (édesanyja, meg a két fia), a másikban, a tornácosban, ő maga. Ide a külső világnak semmi zaja be nem juthatott. Bőrrel párnázott a dolgozó­szoba ajtaja, mint a bankigaz­gatóké. A szobának üvegteteje van az íróasztal fölött , az egyenletes bágyadtra, szűri a napvilágot. Jó nagy szoba, tele könyvszekrénnyel, az Íróasztal teli újsá­gokkal. Intkább kedves össze-visszaság, mint pedan-­ téria. Nem nagyon mutatós képek, egy művészi értékű szobor és vidéki gipszek. Hegedű is van a falon, dallamok alszanak benne, amiket kiszabadít, ha bele­fárad a hangtalan hetek magányába. Hatalmas pipa­tórium, s hosszúszárú pipa a szájában is. De minket szivarra­ kínál,­ egész skatulyával.­­— Üljenek le az urak, — mondja csendesen s a hangja mindvégig ilyen marad, különös timbre nélkül. Ember, gondolkodás, hang, gesztus, mind egyformán temperálva. Ez a sápadt, sovány, egészen megőszült ember nyilván se haragudni, se örülni nem igen szokott. — Én már ülök is, mert rosszak a lábaim. De nemsokára föláll, mert könyvekről beszél a bibliofil barátommal és mutatni akar neki valamit. Házikabátban van, elnyűtt nadrágban, papucsban a nemzet tanítója — mintha csak falusi gyerekek ta­­­­nítójának öregedett volna meg. Két vastag kis könyvet húz ki az egyik szekrény­ből, régi bőrkötés, a hátán a nyolcvanas évek ara­nyozott monogra­ma-betűje: ,,B. A­.“ — Nézzék csak — simít végig rajtuk gyöngéd szeretettel — mindig arra gondolok, nem a Bercsényi Miklós könyvtárából valók-e ezek? Elszomorodik, mikor megmondjuk neki, hogy nem onnan valók. Nemcsak a modern monogramm miatt, hanem azért se, mert a két Rousseau-kötet 1766-ból való. Bercsényi már ekkor rég elment aludni a rodostói ciprusok alá. — Az ám, erre nem gondoltam — mondja meg­­ütődve. S panaszkodik, hogy négy év óta­ nem igen bír könyvet venni. Aztán afelől is érdeklődik a tár­samnál, hogy mind megvannak-e neki az ő könyvei? Meg hogy hogy vannak azok kötve? És szemmel­­láthatólag örül neki, mikor hallja, hogy bőrbe. Bátorságot veszek megkérdezni tőle, hogy min dolgozik most. Az adta a bátorságot, hogy tudjam, min dolgozik. A kommunizmus után levelet kaptam tőle, arról a délvidéki papi tanácsról kérdezősködött, amely az októberi forradalomkor Szegeden alakult a papi élet megreformálására. Megírta, hogy a coeli­­bátusról tervez regényt, ahhoz kellenének neki adta­tok. Elküldtem neki, amit tudtam, s most, hogy em­lékeztetem a dologra, elmosolyodott. — Munkában van a regény, hiszen fiatal korom óta foglalkoztat ez a téma. Csakhogy nehéz kovász, poká tart meggyurni. Mert úgy akarom megírni, hogy K­a.eaeok­ai asjbrilgagt meg,­­az Aztán azt a kérdést vetettem fel, hogy nem ju­tott neki eszébe regényt írni Aba Sámuelról. Bizo­nyos, hogy ennek a nép­királynak­ a torz képét hagyta ránk a barát-tör­t­énetirás. Márványba faragni az igazi képét Gárdonyinak való feladat volna. S megvan hozzá a genius loci is : Aba Sámuel Eger kö­zelében van eltemetve, az abasári monostor templo­mában, amiből aztán boros­pince lett. Vörösmár­­vány-e­mléktáblát is állíttatott oda a múlt században valamelyik mágnás, aki sehogy se tudta elfelejteni, hogy Sámuel király ötven főurat kurtittatott meg egy fejjel Csanádban, hozzá gyónás nélkül. „Itt folyt el a vérszopó király vére s ettől terem itt a föld olyan vérpiros bort“ — mondja a haragos latin distichon. — Gondoltam én erre sokat — bólintott Gárdo­nyi. Először Vajka regényét akartam megírni, mert az olyan nemzeti hős volt, mint Kossuth Lajos. Aztán jött volna Aba Sámuel. Egy trilógia lett volna, amit a honfoglalással kezdtem volna- Két szekrény tele van itt a honfoglalásról szóló könyvvel, azt én mind átolvastam. Tömérdek jegyzetet csináltam. De hát nem értem rá megírni a legszebb három regénye­met. Nekem nem áll ezer hold föl­d a hátam mögött, mint Berzsenyi Dánielnek, nekem az újságokból kell élnem. Kezdett megelevenedni, kipirult a képe és meg­­fényesedett a szeme. Különösen, mikor arról beszél­tem, hogy mennyi honfoglaláskori lovas sírt találtam az Alföldön, amikre a paraszt rendesen azt mondja : Mind huszárok voltak ezek, uram, még a csehek idejében. — Hát aztán mért mond ilyen bolondságot a paraszt ? — Azért, mert nem ismeri a történelmünket, rosszul tanította meg rá az iskola, ha tanította. A pa­raszt az­­ egész történelmünkből Szent Istvánt is­meri, mert megőrizte az emlékezetét az egyház, meg Mátyás királyról tudja, hogy mióta az meghalt, azóta oda az igazság, meg Mária Teréziát emlegeti, mert ami trágár történeti adomát tud, azt mind őrá költi, onnan aztán Kossuth Lajosig megint nem tud sen­kiről. — Ennek az iskola az oka, az bizonyos —­ húzza közelebb a széket —. Én másképp csináltam tanító­­koromban. Kántorrigmusokba szedtem a magyar tör­ténelmet és azokat, meg az egyszeregyet tudni kellett minden gyereknek. Persze, csak az Árpád-házat vé­geztem el, mert csak egy esztendeig voltam tanító. Aztán arról kezdett panaszkodni, hogy őt Eger­ben nem ismerik, pedig huszonöt esztendeje ott lakik. — Ha végigmegyek az utcán, nem nagyon kell koptatnom a kalapomat a visszaköszöngetéssel. — Nagyságos uram maga az oka, — A­ente­ge­tőd­­zött Eger nevében az intimus pap — hiszen huszonöt év alatt tán huszonötször sem volt lent a városban. . . Hát nem igen- Nem kívántam. De mostanában már nagyon rákívánok esténkint a társaságra, hiszen néha napokig nem beszélek senkivel. De hát nincs itt egy rendes kávéház se, amelyikbe beülhetne az ember. Nézett maga elé a pipafüstbe, mintha vergődő bo­hém évei pesti, szegedi kávéházainak füstjét keresné benne. Invitálták, hogy jöjjön le Szegedre, ott még na­gyon sokan ismerik. •— Nem hiszem, — mondta fáradt mosollyal. —­ Ha úgy a nevemet kocsira lehetne ültetni és végigvinni az országban, gondolom, az előtt sokan megemelnék a kalapjukat. De én magam már idegen vagyok min­denkinek. Leereszkedett az október végi köd az üvegtetőre, a szoba homályában csak a szivarok tüzeire piroslott. Valamelyik sarokban rekedten verte az óra a hatot. (Talán az az óra volt, amit valamikor maga konstruált az ezermester író úgy, hogy verés előtt muzsikáljon is s ezzel fölriassza őt fálalmából, hogy meg tudja olvasni az ütéseket. Mert ő azt mindig pontosan akarta tudni, hány órakor aludt el. Talán még tanító korából szár­mazott ez az életregulája, amikor idejében kellett el­aludni, hogy idejében besüthesse hajnalban a boglya­kemencét.) Másfél órát töltöttünk Gárdonyi Gézánál s még akkor se akart bennünket ereszteni. Mintha érezte volna, hogy már nem adatott neki sok idő az em­berekkel való beszélgetésre. Kikisért bennünket a kapuig s arról beszélt, hogy „a pesti vörösek a szár­­nyuk alá vették, első helyre tették az írói ka­taszterben“.­­E De lássák, mit ért az nekem, mikor Eger minden tolvaja és csavargója ezen a tájon lakik s a vörös világban minden gyümölcsömet és minden csirkémet ellopták. Itt ordítozták állandóan a házam előtt, hogy minden urat megölnek. Egyszer meg me­­mentó móri gyanánt temetői keresztet dobtak be a kerítésemen. Hiszen eljön annak is az ideje, de azért az ilyen vizit mégse kellemes. Most aztán visszaadja a vizitet a temetői ke­resztnek s ahogy nagy fényességet hagyva maga után belevesz a sötétbe, egy ország néz utána ko­moly, búcsúzó magyar bánattal, belül megrázó fá­jással, mert Gárdonyi Gézát így illik gyászolni Levél Peruból Miraflores, 1922 október. Kedves Világi Ha már én nem kapom meg itt ■ Pízdgí-ot, kapjanak legalább Maguk levelet egy Peruba szakadt szegedi asszonytól. Előfizetője vagyok ugyan a lapnak, de csak ritkán jut el hozzám, mert a jól ismert „ismeretlenek“ feltartóztatják útjában. Önök bizonyára nem is sejtik, hogy én jutok a Világ­hoz legdrágábban, amit igen könnyű megmagyarázni, ha elmondom, hogy április óta összesen hét példányt kaptam kézhez és így egy-egy Világ csaknem egy egész dolláromba kerül. Pedig nem a kiadóhivatal­ban van ugy­e a hiba? Sejtenem kell ezt abból is, mert a kurzus, úgy látszik, a könyvekre is haragszik. Legutóbb 5900 korona értékű könyvet rendeltem Dick Manótól, kifizettem, ő fel is adta, de meg nem érke­zett. Magyar újság hiányában a legkomolyabb limai lapból, az 1839-ben alapított El Comerico-bó­l merítem magyarországi ismereteimet, mert ebben a lapban elég sűrűn jelenik meg a Des de Hungária rovataim. Hogy mit csinál egy szegedi asszony Peruban? — kérdik Önök. Hát ez bizony nem Európa, de élni jól lehet. A hálószobánk ablakából a tengert látom, az ebédlő balkonjáról a Cordillerák hegyláncait. Istenem, milyen nagy út ez a Petőfi-sugárúttól­­ Mirafloresig. Mennyi minden van e két hely között, mennyi csalódás, elkeseredés, tervek, csüggedések és néha napkelte is. Az uram két esztendőn át csa­tázott a tbc ellen, de most egészséges és homorúvá kezd válni a testalkata. Milyen megváltás ez, sohasem fogom elfelejteni azokat a hónapokat, amelyeket a szanatóriumban töltöttem ezek között az élőhalottak között. Írok is Pakotsnak, informáljon, mert egy 50.000 koronás alapítványt akarunk küldeni tbc-ben szenvedő szegedi tisztviselőnők javára. Nem írok azonban ilyen szomorú dolgokat, nincs is okom rá, hiszen odakint a parkban olyan vígan szól a fekete katonazene. Egy magyar egyveleget játszik és most éppen ott tart, hogy: nyisd ki bábám az ajtót... A huszonhárom perui katonabanda fő­­karmestere, egy őrnagyi rangban levő, Mexikóban született Rotschild nevű német zsidó, veri hozzá a taktust. És tudják-e ki Peru pénzügyminisztere? Egy Peruban született dr. Salomon Fuchs nevű német zsidó. És tudják, hol szeretik legkevésbbé a zsidókat? Peruban. Peru különben tüzes enlenk­-barát, aminek ma­gyarázata egy kicsit az is, hogy a mostani köztársa­sági elnök felesége angol asszony, maga az elnök is vagy tíz esztendeig volt alkalmazott a londoni tőzs­dén. Állandóan magasállású francia katonák és ha­sonló pojácák mászkálnak erre, Chilét kerülgetik és tanulmányozzák, mert hogy Chile németbarát... Olvasóm­ is, hogy a németek Chilében egy második Krupp-gyárat alapítottak titokban (?), felhasználják a salétrom-bányákat és ez fáj a franciáknak. Az új­ságot, franciabarátok, állandóan hangulatot csinálnak és még most is La ultima carta címmel francia ka­tonák hazaírt leveleit közük. Persze Heros vala­mennyi, akik ,,Európa demokráciájáért“ halnak meg. A napokban járt itt két apáca és véletlenül egy Schick nevű német igazgatóhoz nyitottak be, hogy adakozzék k­él önként bevonult és az európai harc­tereken hősi halált halt peruanéz katona árváinak és^kgsgr^en­2ágj^fid% nekik. — Önök hét ember családjának gyűjtenek, ne­­künk az Önök és barátaik által agyonsujtott hetven­­millió német családnak kell gyűjtenünk. Nagyon sajnálom... . , így a németek. És mi magyarok? Én csak három év múlva mehetek majd haza egy kicsit. Mert haza, az nincs itt. Itt csak arany van, szép lakás, tenger, jó élet, de az otthon, az csak Szegeden­­van. Szamos Sári. Elfogatási parancs Szávay Zoltán ellen A Magyar Országos Tudósító ma hivatalos jelen­tést adott ki arról, hogy a budapesti büntetőtörvény­­szék vizsgálóbírája elfogató parancsot adott ki dr. Szávay Zoltán ellen. A félhivatalos közlés szerint Szávay Bernard de Bertoudh genovai kereskedő ká­rára 200.000 koronát elsikkasztott és ismeretlen helyre szökött. A vizsgálóbíró elfogató parancsa szérint Szávay harminchétéves, győri születésű, nőtlen keres­kedő, 180 centiméter magas, arca telt, haja vöröses­­barna, szakálla berelvált, bajusza rövidre nyírott f­arka kissé duzzadt, bal arcán vágott sebforradás van. A rendőri kőnyomatosnak ez a közlése egy meg­lepő karrier bukását jelenti. Dr. Szávay Zoltán, a Petőfi­ Tár­saság tagja és másodtitkára, fiatalon, alig öt doktorátus letétele után a temesvári kereskedelmi és iparkamara másodtitkára lett és csakhamar igen je­lentős pozícióba jutott. Temesvár megszállása után Szávay Budapestre jött, ahol Szávay és társa cég alatt behozatali és kiviteli irodát nyitott a Podmaniczky­­utcában. A Szávay-cég igen jelentős üzleteket bonyo­lított le, különösen olasz behozatali árukkal és Szávaynak összeköttetései révén is minden meg­volt ahhoz, hogy üzlete virágzásnak induljon. Milliomos­nak látszott és most egy 200.000 koronás tétel miatt keresik. Kereskedelmi körökben már hónapok óta tudták a Szávay-cég válságát és így az elfogatási pa­rancs kiadása egyáltalán nem meglepetés. Szávay különben már hetekkel ezelőtt elutazott Budapestről. Szávay Zoltán igen fiatalon jelentkezett verseivel az irodalmi lapok hasábjain és igen fiatalon válasz­tották be a Petőfi-Társaság tagjai közé. A Petőfi- Társaság, amely kizárta tagjai közül Móricz Zsig­­mondot, Babits Mihályt s Palágyi Lajost, ugyanakkor másodtitkárrá választotta Szávay Zoltánt, aki igen magas erkölcsi elveket hangoztatva, egyike volt azok­nak, akik ezeknek a kizárásoknak felső szószólói vol­tak. Szávay Zoltán volt az egyik támogatója annak is, hogy Kiss Menyhértet beválasztották a Petőfi­ Társaságba. Távozásával nyilvánvalóan foglalkozni fog a Társaság is*

Next