Világ, 1923. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-03 / 1. szám

Szerda A két kalifa Abdul Medzsid, Abdul Aziz unokája, Konstanti­­nápolyban a Dolma-Bagcsir márványtermeiben, zöl­dész­ parkok között, ahol fekete tavakon fehér hattyúk úszkálnak. Abdul Medzsid réveteg kék szemeivel, fe­kete Ferenc József-kabátban — azoknak leírása sze­rint, akik személyesen ismerik — olyan, mint egy teológiai tanár. Az angorai nemzetgyűlés őt válasz­totta kalifának, minden mohamedánok egyházi fejé­nek , s ezzel az izlám keretein belül is megtörtént az egyház és állam különválasztása. Abdul Medzsid az izlám pápája és Musztafa Kemal basa minden tö­rökök politikai és katonai vezére. Ami legérdekesebb: öt ketten sohasem látták egymást, a császárfi és a ’ kis kapitány hogyan is ismerték volna egymást a régi Konstantinápolyban? Arábiában, Feysal emir birodalmában, India mo­hamedánjai között és Afrika pusztáin proklamáció­­kat osztogatnak, amelynek ez az aláírása : VI. Mehe­m­ed Vahdeddina, a muzulmánok kalifája. Abdul Medzsid ott ül Konstantinápolyban a Dolma-Bagcsir­­ban, Musztafa Kemal megbízottai Lausanneban tár­gyalnak az új Törökország sorsáról, Angolában elvistt­e a nemzetgyűlés és tanácskozik, — de ezalatt a menekült szultán érdekében­ megmozdult az angol diplomácia, Mehemedet, a volt szultánt, Mekkába, a kalifák városába, az izlám szülőföldjére vitték, s az angol politika —, s ma a Kelet népeit minden kér­désnél jobban izgatja: ki a kalifa, ki a törvényes feje a mohamedán egyháznak. Ki a kalifa? Mehemed Vahdeddina vagy Abdul Medzsid, az elcsapott szultán, vagy az angorai nem­zetgyűlés választottja? Az angorai nemzetgyűlésen Riza Nur­bej, kon­stantinápolyi orvos, most közegészségügyi miniszter indítványozta a szultán lemondatását és Konia Vehbl pffendi képviselő, akit a nemzetgyűlés sejk-ül-szlám­­nak választott, hirdette ki a fetvát, hogy Mehemed érdemeslen a szultánságra és a kalifátusra. A törökök arra hivatkoznak, hogy hatszáz év óta, I. Osmantól VI. Mehemedig, a török szultán volt a kalifa, a kali­­fátus betöltése ekként a török nemzet szuverenitását, tehát az angorai nemzetgyűlést illeti meg : ők jogo­­san töltötték be tehát a kalifátust Abdul Medzsidded. VI. Mehemed hívei ezzel szemben azt mondják: a ka­lifa minden muzulmán egyházi feje, tehát alig húsz­millió török nem adhat kalifát szeázhatvanmillió mo­hamedán számára. Ám csapja el az angolai nemzet­­gyűlés a szultánt, ahhoz joga van, de kalifát nem adhat az izlámnak. Ez — mondják — olyan, mintha 1870 szeptember húszadikán, Róma bevételekor I. Viktor Emánuelre ruházta volna az olasz parlament a pápaságot s minden katolikusok egyházi fejének tette volna meg őt, megfosztván IX. Piust az egyházi hatalomtól is. Mehetned — folytatják — pápája volt az izlám­nak; róla fetvával csak a konstantinápolyi sejk-al-izlám ítélkezhetett volna. Konia Vehbi effendi fetvája tehát jogosulatlan. Angora nem lehet Kábája a mohamedán világnak. Két kalifája van a mohame­dán világnak, mint a XVI. században, amikor pápák és ellenpápák voltak Rómában és Avignonban. A ka­lifának jogköre azonban sokszorosan nagyobb még annál is, mint amilyen hatalma volt a középkorban a pápának, s így a kalifátus kérdése még nagy bo­nyodalmakat és ellentéteket okozhat a Keleten. Az orosz területen élő mohamedánok s nyilvánvalóan a francia gyarmatokon élők is — politikai befolyások alatt — már elismerik Abdul Medzsid kalifátusát ellenben Arábiában, Indiában és az angol gyarmato­kon VI. Mehemed mellett folyik az erős agitáció.­­ A jelenség nem új, s nem az első harc a kalifá­­teusért. Mohamed egy időben volt alapítója egy egy­háznak és egy államnak, s az új államiságban a ko­rán szerint az igazhivők lettek egyúttal az állampol­gárok is. Az egyház feje lett a katonai és politikai hatalom birtokosa is, s az egész államszervezet ekként épült föl: a hitetleneket sohasem is tekintet­ték állampolgároknak. A próféta halála után hely­tartóját, a kalifát választották, még­pedig nem csu­pán egyházi, de politikai hatalomnak is: emir el mu­­menin, vagyis a hívők hercege: ez volt az első cím­e. "A kalifa nevezte ki a bírákat, akik a Korán szabá­lyai szerint ítélkeznek, minden igaz hivő engedel­mességgel tartozik neki, s minden pénteken este minden igaz hivő imádkozik a hercegéért. Ezzel a rendszerrel a mohamedán világban nem választódon el az egyház az államtól, s az egyházi hierarchia éppenséggel nem különböződön el a politikaitól. A kalifának nincsen klérusa, s alapjában véve — noha minden igazhivő engedelmességgel tartozik neki — egyháziakban nem korlátlan feje a mohamedán vi­lágnak, mert a koránmagyarázás joga nem az övé, hanem az eulem­eké, az izlám tudósaié, akik körül­belül a teológiai doktorok tudásával rendelkeznek. Mindez természetes, ha tudjuk, hogy az első négy kalifát választották, még­pedig nem egyházi érde­mek, hanem politikai értékelések folytán. 661-ben, azaikor az izlám hatalma már kiterjedt egész Ará­biára, Szíriára, Mezopotámiára és Egyptomra, kez­dődött az igazi harc a kalifátusért: az Ammejádok, egy mekkai gazdag család, az Abbaszidek, Mohamed egyik nagybátyjának utódai és Ali, a negyedik kalifa leszármazottjai között. 661-től az Ommejádok, 750- től az Abbaszidák székeltek előbb Bagdadban, azután Damaszkuszban a kalifa trónján, de 755-ben az Ommejádok Kordovában már megint külön ellen­­kalifátust állítottak föl, s még ugyanebben a század­ban Kajreánban, Tuniszban az Aglabiták dinasztiájá­nak kalifátusa született meg. Volt idő, amikor kalifa volt Damaszkuszban, Bagdadban, Kordovában, Kaj­reánban, Teheránban, Kívában, Kairóban, é­s a kü­lönböző kalifák mind egyformán viselték az emir­er mumenin címét, ragaszkodtak a péntek esti könyör­géshez, nem ismerték el a bagdadi kalifát s magukat tekintették alattvalóik egyházi és politikai fejének. Végre is a bagdadi kalifa hatalma csak a városra és környékére terjedt ki, mígnem 1258-ban Ulagu, a D­zsingisz kán unokája be nem tört Bagdadba, ahol az utolsó Abbeszidát zsákba varratta és lovaival gázol­tatta agyon. A középkor hosszú századain által tehát a mo­hamedán világ nem volt egységes, s az izlámnak nem volt közös feje. Még akkor is, amikor I. Osmán, a törökök szultánja a tizenharmadik században fölvette a kalifa címét, a kairói kalifátus fönnállóit egészen 1517-ig, vagyis addig, míg a törökök el nem foglal­ták Egyptomot. A szultánok azonban nem tekintették magukat minden muzulmán egyházi fejének, s sem Marokkóban, sem Indiában nem is tekintették őket annak. Csak a XVIII. században igyekezett a török diplomácia kihasználni a kalifátus egyházi tekintélyét, vagyis akkor, amikor a törökök világhatalma és ka­tonai ereje már hanyatlófélben volt. 1774-ben ismer­tette el először a szultán Oroszországgal, hogy a szultánt, mint kalifát, a cár az oroszországi muzulmá­nok egyházi fejéül elismeri. Ez volt a török diplo­mácia egyik legnagyobb győzelme, amely megismétlő­dött a tripoliszi békeszerződés idején, amikor Olasz­ország a tripoliszi mohamedánok fölött elismerte a szultán kalifátusát. Anglia volt az az állam, amely soha nem ismerte el a szultán kalifátusát az összes mohamedánok fö­lött. Az angolai nemzetgyűlés koncepciója világos. A konstantinápolyi kalifátusnak a szultánságtól való függetlenítésével azt óhajtja elérni, hogy külön moha­medán egyházi főhatóságot teremtsen, egy muzulmán pápaságot, amelynek nagy politikai súlya és befolyása mindenesetre Törökországnak volna hasznára. Abdul Medzsid kalifátusa tehát az emir­er mumenin szere­pének visszaállítása volna, akinek egyházi jogköre kiterjedne minden igaz hívőre. Az angolok látják ezt a célt és ezért igyekeznek VI. Mohamed kalifátusát mindenfelé fönnállónak és érvényesnek elismertetni. Abdul Medzsid Konstantinápolyban, VI. Mohamed Mekkában, arab földön: a két feje az izlám egyháznak s a kalifátus körül ekként kezdődnek megismétlődni a középkori harcok. (bj.) VILÁG 1923 január 3. 3­wmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Hivatalosan cáfolják a kormányválság hírét a­ Világ tudósítójától.) Egyes lapokban ma olyan hírek jelentek meg, hogy a kormány helyzete meg­rendült és rövidesen a kormány rekonstrukciójával és ezzel kapcsolatban mélyreható politikai változásokkal lehet számítani. Olyan jelentéseket is közöltek a la­pok, hogy a Bethlen-kormány távozása után egy jobbfelé való orientáció következik, amelynek élén Gömbös Gyula állana. A kormány egyik estilapja a legerélyesebb formában megcáfolja ezeket a híresz­teléseket és megállapítja, hogy „a Bethlen-kormány helyzete változatlanul szilárd és semmi néven neve­zendő ok nincsen arra, hogy a miniszterelnök átadja a helyét, akárcsak rekonstruálja is kabinetjét.“ S­osz­­szabb indokolást is fűz ez a lap ahhoz, miért ilyen szilárd a Bethlen-kormány helyzete és leszögezi, hogy a kormányválságról elterjedt híresztelés nem egyéb „koholt politikai szenzációnál, amelynek közgazdasági célzata nagyon is átlátszó". Ellenzéki körökben nem tulajdonítanak különös jelentőséget sem a kormányválságról kolportált hí­reknek, sem a kormány részéről kiadott erélyes cá­folatnak. Ellenzéki oldalon egyébként azt hiszik, hogy a nemzetgyűlés megnyitása előtt a politikai helyzetben változás egyáltalán nem várható, és csak a január 8-ika után újból meginduló indemnitási vita adhat módot arra, hogy az ellenzék elmondja véle­ményét az általános kormányzati politikáról és annak egyes aktuális megnyilvánulásairól. Az indemnitási vita folytatása egyébként megle­hetősen érdekes lesz, miután Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula gróf, Rakovszky István, Rassay Ká­roly, Friedrich István még eddig nem vettek részt a vitában, bár valamennyien hosszabb felszólalásra ké­szülnek. Vázsonyi Wolff Károly indítvány­yáról Mint a Világ más helyén megírtuk, fővárosi központi választmány ma délelőtti ülésen Wolff Ká­­roly is fölszólalt és többek között kijelentette,­ hogy a legutóbbi választói összeírás helyességéért felelős­séget nem lehet vállalni, miután az egész névjegyzék felületes, lelkiismeretlen, megbízhatatlan adatok halmaza. Wolff Károly nyilatkozatáról Vázsonyi Vil­mos következőket mondott a munkatársunknak: — Becses és értékes ez a vallomás, amint be­csesek és értékesek a többi felszólalások is, amelyek­ben hamisaknak deklarálták azokat a listákat, ame­lyeket ők állítottak össze. Hiszen annyira magukra akartak maradni a listák összeállításánál, hogy a biz­tosított kisebbségi képviseletet ravasz trükkel ki­játszottak és a kisebbségi helyeket is többségi tagok­kal töltötték be. Mi magunk is érezzük, hogy a lis­ták hamisak és ezért melegen ajánljuk, állapítsák meg hivatalosan, házról-házra járva, kik voltak azok, akiket, bár nem volt választói jogosultságuk, fölvet­tek a listákra és kiket hagytak ki azok közül, akik választói jogosultsággal bírtak. Bizalmi embereink egyes házakra vonatkozóan mondhatnám nagyon ér­dekes adatokat állítottak össze ebben a kérdésben. Én a magam részéről egy szerény javaslatot teszek, amely bár nem lehetetlenné, de feltétlenül kockáza­tossá teszi a hamisítást: tessék ott ideiglenes válasz­tói névjegyzéket két példányban kifüggeszteni és rt választókat az egyik névjegyzéken betűszerinti sor­rendben, a másikon házak szerint összeállítani. Ha házak szerint összeállítva teszik közé a választókat, minden ház lakójának meglesz a módja és alkalmi arra, hogy­ a hamisítást megállapítsa. Nem hagyha­tom megjegyzés nélkül azt sem, hogy a központi vá­lasztmány a felülvizsgálás idejére önmagának kért meghosszabbítást és csodálatosképpen nem a válasz­­tóközönség számára, amely pedig elsősorban lenne hivatott a felülvizsgálat gyakorlására. Rassay Károly Budapesten Rassay Károly tegnap visszaérkezett a fővá­rosba és nyomban intézkedett, hogy az Ulain-lle, ha­mis nyugták ügyében a feljelentést ismeretlen tette­sek ellen most már haladéktalanul megtegyék. A­ feljelentést Rassay Károly nevében Grün Béla dr­. a Rassay-párt ügyésze fogja még ezen a héten beadni. A költségvetés egyik délután megjelenő lap ma tendenciózus beállításban foglalkozik azzal a hírrel, hogy a pénz­ügyminiszter rövidesen a nemzetgyűlés elé terjeszti az új költségvetés-tervezetet és a híradás kapcsán konstatálja, hogy az 1923-as költségvetési év de­ficitje 55 milliárd korona. Illetékes helyen felhatal­mazták a Magyar Távirati Irodát annak kijelentésére, hogy mindazok a számadatok, amelyeket a lap a költségvetés tételeiről közöl, fantasztikus kitalálások. Az angolok megerősítik Skutari magaslatait Konstantinápolyból hivatalos török közlemény je­lenti, hogy az angolok a Skutari fölött uralkodó ma­gaslatokat, valamint a terepet Skutari és Izmid között megerősítik. Angol katonák állítólag megöltek Csa­­nakban egy török csendőrt. Lausanneban Lord Curzon válaszolt Izmad pasá­nak Mossulra vonatkozó legutolsó jegyzékére. Kész a Szíria és Irak határaira vonatkozó területi kérdése­ket megtárgyalni, hogy a török igényeknek a lehetet­­­lenségét a mossu­li kérdésben az angol kormány pi­széről kimutassa. Szkutariban titkos konferencia volt a szerbek és a görögök között, melyen a görögöket Plasztirasz és Alexandrisz képviselték. A Daily Express szerint szerződés fog létrejönni, amelyben Szerbia kötelezi magát, hogy h­áború esetén Görögországot hathatósan támogatja annak fejében, hogy semleges zónát állíta­nak fel, mely szerb ellenőrzés alatt lesz. " Harcok a szegedi kormányok története körül (A Világ tudósítójától.) Kelemen Béla dr. volt képviselő és főispán, Károlyi Gyula gróf szegedi kor­mányának belügyminisztere, néhány hét előtt hatal­mas terjedelmű könyvet bocsátott közzé, amely Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kor­mány történetéhez címmel a szerző naplóját és az általa gyűjtött okmányokat foglalja magában. A könyv igen részletesen ismerteti a szegedi Antibolse­­viki Comité megalakulásának történetét, majd a két szegedi kormány történetét, de mindenütt természe­tesen Kelemen Béla dr. egyéni meglátásaiban, ami­ként az a naplóírók szokása is. A könyv, amely följegyzéseiben nem mellőzi ekként az egyéni szempontokat, élesen foglalkozik sok szereplő politikus személyével is, úgy hogy Sze­geden a munka megjelenése óta éles viták folynak annak anyagáról és tényállításairól. Többek között Szakács József dr. nemzetgyűlési képviselőt is sokat kritizálja Kelemen, holott Szakács egységespárti kép­viselő és Kelemen az egységes párt szegedi elnöke. Szakács József dr. ezek után most a Szeged napilap­ban szokatlanul éles hangon bírálja Kelemen könyvét: — Történelemnek szánt írását — mondja — át­lapozgattam már s a felületes lapozgatás után is meg­győződtem arról, hogy az nem történelem, hanem egy öreg embernek csodálatos találkozása a gyer­mekkor haboskávéival, csokoládéival, Stanci nénivel és beteges törekvés arra, hogy önmagát és család­fáját Magyarország történetébe beállítsa. Az állandóan elfogultsággal köpködő szerző kancsal­szemekkel látja a Szegeden történteket, nem képes eligazodni az ese­mények labirintusában, a szerepet játszott egyéneket nem valódi értékük, hanem a szimpátia szerint érté­keli és olyan mértékben emeli, vagy rántja le őket, aminőben önös céljaira felhasználhatóknak mutat­koznak. Munkájának minden sora gyermekszáj naivi­tásával árulja el az igazi célt: az öndicséretet s azt önmagának sajátkezűleg gyújtott tömj­énfüsttől ré­szegre kábulva nem átall gonosz és kicsinyes állítá­sokkal mások legintimebb magánügyeibe beleavat­kozni és ezekből hazug és káros következtetéseket levonni. A könyvnek reám vonatkozó részével más fórum­ előtt fogok érdemileg foglalkozni s a gonosz rágal­makért magamnak elégtételt venni. Itt csak még ennyit: Nemes ember nemes fegyverekkel küzd. Kele­men Béla dr. nem küzd nemes fegyverekkel, tehát igazolja azt, hogy csak bitorolja a nemességet és a nemes nemzetségeket jellemző úri felfogást és mo­dort csak színleli, de hatvanévi meddő küzdelem után sem tudta elsajátítani. Kelemen Béla dr. könyvét azzal kezdi: „Jaj aanazt a történetírónak, aki mindenkinek tetszeni akar". Ezt itt azzal végzem: Jaj annak a történetírónak, aki hazudik. Szenterzsébeti Szakács József dr. ügyvéd, nemzetgyűlési képviselő. Kelemen Béla könyve egyébként a bíróság elé kerül. Szakács József dr., de a könyvben szereplő politikusok legtöbbje is, ugyanis sajtópert indít a munka ellen, s így Kelemennek a bíróság előtt lesz módja igazolni följegyzéseinkek valódiságát

Next