Világ, 1923. június (14. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-02 / 122. szám

Szombat MINDENNAPI LEXIKON OSSWALD SPENGLER, alá most a német tudományos élet egyik legtöbbet emlegetett neve, a minap megjelent életrajza szerint 1880 május huszonnyolcadikén született Blanken­­burgban, ahol apja postafőtitkár volt. Spengler nagyapja és családja apai ágon a harzi bányá­szatnál kereste meg kenyerét, de anyai ágon művész-vér folyik Spengler ereiben. Spengler anyai nagyapja hangverseny-mester volt, Braun­­schweigben, ennek nővére pedig híres táncosnő. Spengler a hallei egyetemen természettudo­mányi és matematikai előadásokat hallgatott, nem pedig történetieket, de 1903-ban kidolgo­zott doktori értekezése félig már átlépte a ter­mészettudomány határát, mert Herakleitos­szal foglalkozott, a homályos görög természet­filozó­fussal, aki tudvalevőleg sokat foglalkoztatta Ferdinand Lassallet is. Azután Hamburgban lett középiskolai tanító Spengler, és a tanítás mellett irodalmi kísérletekkel foglalkozott: köl­teményekben, novellákban, drámákban próbált kifejezést adni azoknak az érzéseknek és gon­dolatoknak, amelyek benne forrongtak. Végül egyesztendei szabadságot szerzett és München­ben telepedett le erre az évre. A marokkói konfliktus és Agadir már előrevetették a nagy háború árnyékát és Spengler vízióiban kirajzo­lódott a nagy világ­romlás képe. Csak még a keretek hiányoztak az Xäntergang des Abend­­landes-hez, és ezek akkor alakultak ki, amikor Spengler egy könyvkereskedés kirakatában megpillantotta Otto Seeck nagy, ötkötetes könyvét, amely nem mindig szigorúan tudomá­nyos alapon mozogva, de igen érdekes szem­pontokból és széles adatkészlettel foglalkozik a római birodalom összeomlásának hatalmas tá­rnájával. Ez a Geschichte des Untergangen der antikén Welt formálódott át és szélesedett ki Spengler könyvévé. 1914-ben már készen volt az első kötet kézirata, amint Spengler ezt is­mételten és önérzetesen hangsúlyozta , tehát Spengler koncepciója a nyugati világ nagy ka­tasztrófájáról kialakult már a világháború be­következése előtt. Három esztendeig még javí­tott és dolgozott a kéziraton Spengler, 1917-ben pedig szembekerült az új problémával : kiadót kellett keresni a hatalmas kötet számára. A nagy német könyvkiadók közül többen visszautasították a kéziratot, végül azonban a bécsi Wilhelm Braumüller, aki annak ide­jén kiadta Ottó Weininger nagy könyvét, vállalta Spengler kötetét is, nem rossz ösztön­nel, mert visszhang tekintetében és kelendőség dolgában még Weininger sikerét is túlszár­nyalta Spengleré. Hiszen Spengler első köteté­nek ma már nagy irodalma, sőt több bibliográ­fiája van, pedig csak 1918 nyarán, nem egé­szen öt esztendeje került a könyvpiacra, négy év múlva követve a második kötettől. Queseda argentínai professzor, aki közelről ismerte Ber­bert Spencert és közelről ismeri Spenglert is, összehasonlította a nagy angol szociológusnak és a német történet­filozófusnak munkamód­szerét. Queseda szerint Spencer évtizedek során csodálatosan­­ gazdag cédulagyű­jteményt állított össze adatokból, idézetekből, följegyzésekből, és erre a hatalmas cédula-apparátusra támasz­kodva dolgozott, míg Spenglernél­ nincsen más támasza, mint kivételes memóriája. Az összes jegyzetek, amelyeknek alapján a második kö­tet készült, elfértek egy kis kézitáskában, ame­lyet magával szokott hordani Spengler. Az első kötet nagy részét gyertyavilágításnál írta Spengler, és ez annyira rontotta a szemét, hogy a második kötetet kénytelen volt gépbe dik­tálni , és a gépirott oldalakat javította át az­után. A második kötet gondolatmenete rendkí­vül szövevényes, de mégis annyira kialakult Spenglerben, hogy néhány íven kint küldte el a kéziratot kiadójának, és nem csupán a rész­letekben küldött kézirat kiszedéséért vállalta a felelősséget, hanem a kinyomatásért is, tehát a kötet első felén nem volt módjában többé vál­toztatni, amikor a második felén dolgozott. Egyelőre vitás kérdés az, hogy Spengler divat­­cikk-e, vagy új és értékes gondolatok termő­helye, de az az egészen kivételes siker, amely az Untergang des Abendlandes visszhangja volt, mindenesetre érdekessé teszi az adatokat. 1902. évi siker között érdekesen jellemzi a szín­házi közönséget Párizsban, és nem csupán Pá­rizsban. Porto-Riche azonban csak saját problé­máit viszi színpadra, olyan problémákat, ame­lyek az évek hosszú sora alatt érlelődnek ki benne, és így nem emelkedhetett a színpad nagy keresői közé. Néhány év előtt következett Porto- Riche drámaírásának nagy záróköve, a Vieil Homme, és a három nagy dráma voltaképpen szerves összefüggésű ciklus, a három dráma­hősnő pedig három fájdalomtól megtört nővér, ugyanannak a kálvária-útnak más és más állo­másain. 1906-ban az Arzenál könyvtárosává ne­vezték ki írótársai sürgetésére Porto-Riche-t, a szerelem súlyos bilincseinek finomszavú költő­jét, és ez a szerény fizetéssel összekötött állás biztosította őt az anyagi gondokkal szemben. Most, a színpadralépés félzázados évfordulóján Porto-Riche megkapta az akadémia elkésett el­ismerését is. GEORGES DE PORTO-RICHE néhány hét előtt egy szavazat hijján kimaradt a francia akadémiából, de ezt a hibát most helyrehozták az akadémikusok a hetvennégy esztendős drámaíróval szemben. Az új választás sem zárult olyan impozáns többséggel, mint amilyen megilletné Porto-Riche-t, de legalább megálla­pították, hogy a francia akadémia minden olyan tagja, aki a drámaírók céhéhez tartozik, kivétel nélkül leszavazott a francia színpad nagy doyen­jére. Az új halhatatlan 1849-ben született Bordeauxban, és első kötetét, egy versgyűjteményt 1872-ben adta ki Georges Riche álnéven. Egy évvel utóbb játszotta el az Odeon Porto-Riche első színpadi művét, egy egyfelvonásost, és három évvel később azután ugyancsak az Odeon mutatta be az akkor hu­szonhat esztendős Porto-Riche-nak, egy egész estére terjedő színpadi művét, az Un Drame sous Philippe II.-t. Sem az egyik, sem­ a másik nem keltett érdeklődést, és most teljes tizen­három esztendős szünet következett Porto- Riche pályáján. 1888-ban azután újból egy egy­­felvonásossal lépett a párizsi közönség elé Porto-Riche, ezúttal a Theatre Libre színpa­dán, és ez a La Chance de Françoise a Theatre Libre-ből gyorsan átköltözött a Comédie Fran­­çaise-be. 1891-ben ért el csupán Porto-Riche az első igazi sikerhez, amikor az Amoureuse szinte példátlan visszhangot keltett. Még az öreg Sarcey is félretette szokott fölényes hang­ját és azt írta, hogy egyes hibák ki­küszöbölésével ezt a szerelmi drámát hely illeti meg a francia színpad Louvrejában. Ennek ellenére hét évvel később megbukott Porto-Riche második nagy szerelmi drámája, a Passé, és a kritika támogatása nem tudott helyet biztosí­tani a Passé-nak az Odron műsorában. Porto- Riche most két főművét együtt kiadta a Theatre d'Amour című kötetben , és öt évvel a premier után a Comédie Française újította fel a Passé-t, amely ezúttal egész szokatlan közönség­sikert is hozott. A fordulat az 1897. évi bukás és az VILÁG Kedden lesz az egységes párt döntő értekezlete Az egységes párt válsága körül a mai na­pon nem történt újabb fordulat. Úgy a jobb-, mint a baloldalon természetesen to­vább folynak az előkészületek a döntő ösz­­szecsapásra. Ma már kétségtelen, hogy az összeütköző ellentétek fókuszában a földbir­­tokreform-novella áll és mindkét oldalon tisztában vannak azzal, hogy a földbirtok­­reform-novellán, illetőleg nagyatádi Szabó István hívein dől el a kérdés, hogy ki tudja biztosítani a maga számára a győzelmet. Az úgynevezett liberálisok most Bethlen érde­kében azon fáradoznak, hogy Gömbösék taktikai húzásai ellenére is kompromisszu­mot létesítsenek Nagyatádi és az OMGE ál­láspontja között. E pillanatban lehetetlen megállapítani, hogy sikerülni fog-e a kor­mánykörök ilyen irányú kísérlete, mert Ulainék viszont természetszerűleg igyekezni fognak, hogy a békés megoldás lehetőségét elvágják. Mint értesülünk, kedden este az egységes párt értekezletet tart és Gömbös Gyula ezen az értekezleten igyekszik döntést provokálni. A válság tehát egyáltalán nem enyhült és az eddigi jelek szerint a keddi értekezlet pártszakadással fog végződni. A magyar komervatív politika Egyik délutáni lap megemlékezett arról, hogy mikor legutóbb a miniszterelnök informálta a baloldali politikusokat kölcsönszerző útjának eredményéről, egyúttal megemlékezett arról is, hogy a kölcsönszerzés reménye megvan a pilla­natnyi sikertelenség dacára is, mert az ellente­­tőhatalmak országaiban konzervatív­­ irányzat uralkodik, mely szívesebben látja azt a rend­szert, mely ma Magyarországban uralmon van, mint amilyen például ma Csehországban és Ausztriában dívik. Röviden arról van szó, hogy Nyugat nagy államaiban nem kedvelik a de­mokráciát s így kár illúziókat táplálni, hogy egy demokratikus belső politika kifelé jobban hatna. Munkatársunk megkérdezte Rupert Rezsőt, ki szintén részt vett a konferencián, hogy mi igaz a dologból. Következő nyilatkozatot kap­tuk tőle : — Ha már beszélnek a kérdésről, nincs miért titkolodnnunk. A miniszterelnök úr valóban érintette a kérdést, sőt erős önbizalommal igye­kezett megijeszteni bennünket, hogy az ő kon­zervatív politikája kedvesebb Angliának, Itáliá­nak és Franciaországnak, mint a mi demokra­tikus politikánk. Csendes mosolygással hallgat­tuk a miniszterelnök úr kissé riasztó, ijesztgető közléseit, miközben mindnyájan arra gondol­tunk, amit később Peidl Gyula így formulázott: Csodálatos, hogy a demokratikus Ausztria, mely az entente főhatalmainak nem tetsző politikát csinál, mégis kapott kölcsönt ; a konzervatív Magyarország pedig, melynek politikáját helyes­lik, nem kapott kölcsönt.­­ De némi korrektúrára szorul a miniszter­elnök úr önvígasztaló elmélete és hiedelme azért is, mert ha talán igaz is, hogy az említett főha­­talmak ma a konzervatív irányú politikát ked­velik, ez még nem jelenti, hogy a mai magyar politikát is kedvelik, vagyis, hogy elfogadják azt az ő értelmezésük szerint való konzervatív politikának. Ők valószínűleg nem tévesztik össze a reakciós konzervatív politikát a liberális konzervatív politikával, mint a miniszterelnök úr teszi, mikor a maga politikáját minden kö­zelebbi jelző nélkül minősíti konzervatív politi­kának.­­— Azt a konzervatív politikát, melyet Nyuga­ton látott a miniszterelnök úr, szívesen elfogad­nánk mi, úgynevezett baloldaliak is, mert az gentleman-ek politikája, melynél egyébért mi sem küzdünk évek óta. Csakhogy a mai magyar politika nem gentleman-ek politikája, mert azzal az a választójog, az az oktrol és azok a válasz­tások, melyeken a mai hatalmi rend épül, nem fér össze. És sok más minden van még, ami nem fér össze. — De talán nem is elég szilárd alap a minisz­­terelnök úr diagnózisára az, hogy et azok a márkik és lordok, kikkel itt-ott együtt vacsorá­zott, úgy informálták, hogy a nagy nyugati ha­talmaknak kedvesebb a konzervatív politika, mert tudvalevő, hogy Angliának s a többi nagy államnak többsége még­sem márkikból és lor­dokból áll. És talán ott is van némi kis hiba a számvetésben, hogy azokat az előkelő idegen politikusokat nem informálta eléggé a minisz­terelnök­­ír, hogy mi­­ szerinte a konzervativiz­mus, vagy hogy világosabban szóljak, mi a mai magyar konzervatív politika. A gentlemaneknek bizonyára nem súgja meg, hogy a mi konzer­vatív uralmi rendszerünk nem egészen gente­­men-politika. — Bizony, nagyon is igaz, hogy nem kell illú­ziókat táplálni. Hanem mikor ezt valljuk, jó lenne, ha a miniszterelnök úr is visszaemlékez­nék a Clark-féle tárgyalásokra, mikor az elő­kelő gentleman ilyképpen vígasztalt bennünket : Kérem, mi nem törődünk az önök Friedrich Istvánjával. Mi tőle és száz Friedrich Istvántól sem félünk. Miattunk ugyan maradhatna kor­mányon , de lássák be az urak, hogy a mi par­lamentünkben vannak demokratikus pártok, sőt munkáspártok is, melyek nem kedvelik Friedrich Istvánt. Egyszerűen arról van szó, hogy kormányaink nem hajlandók vállalni azt a kényelmetlenséget, hogy miatta csak egy munkásképviselő is támadást intézzen ellenünk. Ezért kell Friedrich úrnak távoznia. — Valamire tehát mégis csak jó volna a de­mokratikus politika , nem is szólva arról, hogy kissé a magy­ar nép is kívánja, ha már nem él­­het-halhat gentlemanek konzervatív politiká­jáért, amilyen például Angliában divat. Bár csak divat lenne nálunk is , hanem azt hiszem, hogy ha mi olyan hallatlanul tisztességes konzervatív politikát követelnénk, mint a mai angol politika,­­­­ végleg forradalmároknak kiáltanának ki bennünket. A köztisztviselők rendkívüli segélyét ötven százalékkal fölemelték A kormány tagjai csütörtökön délben minisz­­tertanácsra ültek egybe, amelynek legfontosabb pontja a tisztviselői fizetések kérdése volt. A KANSz memoranduma alapján elhatározták a rendkívüli segélynek ötven százalékkal való föl­emelését, továbbá azt, hogy még júniusban fel­hatalmazást kér a minisztérium a nemzetgyű­léstől a tisztviselői kérdés generális rendezésére. Az elmúlt vasárnap a Nemzeti Lovardában meg­tartott és az Ébredők által rendezett gyűlés is foglalkoztatta a minisztertanácsot, és a kormány elhatározta, hogy, ha a jövőben hasonló esemé­nyek fordulnának elő, úgy azok ellen a legeré­­lyesebben fog eljárni. A tanácskozásról egyébként a félhivatalos Magyar Távirati Iroda a következő jelentést adta ki : A kormány tagjai tegnap déli 12 órakor Beth­len István gróf miniszterelnök elnöklésével rendkívüli minisztertanácsra ültek össze, ame­lyen fontos határozatokat hoztak a tisztviselő­­kérdés rendezése tekintetében. A kormány a KANSz memoranduma alapján és a miniszter­elnök távollétében egyes képviselők által meg­indított akció folyományaként elhatározta, hogy a tisztviselők rendkívüli segélyét még június fo­lyamán 50 százalékkal fölemeli és ugyancsak még ebben a hónapban a parlamenttől törvé­nyes felhatalmazást fog kérni a tisztviselői kér­dés gerdrális rendezésére vonatkozólag. Ettől függetlenül azonban a kormány minden hónap második minisztertanácsán automatiku­san foglalkozni fog a tisztviselői fizetések kér­désével és amennyiben a változott viszonyok és a drágaság netáni emelkedése következtében szüksége mutatkoznék, úgy a megfelelő intézke­déseket meg fogja tenni akként, hogy azok már a következő hónap elején életbe is fognak lépni. Bizonyos társadalmi alakulatok és egyesüle­tek rendezésében egy legutóbb megtartott gyű­lésen olyan hangnemben és olyan tendenciával tárgyalták a tisztviselői kérdést, amely nyilván­valóvá teszi, hogy itt nem az elérhető konkrét eredményeket és a kérdés lényegét tekintették fontosnak, hanem azt, hogy politikailag meny­nyire lehet kihasználni a kérdést bizonyos frak­ciók és pártszempontok részére. Amilyen fontos­nak tekinti a kormány ezt a problémát és ami­lyen jóindulattal kívánja felkarolni az állam­kincstár teljesítőképességének határai között a tisztviselői kar jogos és méltányos igényeit, annyira kárhoztatandónak és elítélendőnek tartja azt a törekvést, amely mindenáron politi­kumot óhajt ebbe a kérdésbe belevinni. A mi­nisztertanács ebből kifolyólag elhatározta, hogy amennyiben a jövőben a legutóbbi gyűlésen tör­téntekhez hasonló események és jelenségek for­dulnának elő, azokkal szemben a legnagyobb eréllyel és határozottsággal fog föllépni és el­járni. A földreform novella indokolása A földreformnovella körül már javában dúl a vihar, de még az egész anyag nem is ismeretes. Ma került nyilvánosságra a novella-tervezet in­dokolása. Eszerint szükség van a novelláris in­tézkedésre, mert az Országos Földbirtokrendező Bíróság által megindított eljárások és folya­matba tett megváltási ügyek négyötöde még el­intézésre vár. Az alaptörvény szerint méltányta­lanságok történtek az igénylés személyes alap­­feltételének elbírálása tekintetében. Az indokolás utal arra, hogy a megváltást szen­vedő földbirtokosok ellenállást tanúsítanak és az alaptörvény nem nyújt módot a hanyagul dolgozó és üzérkedő földművelőkkel szemben való eljárásra. Kifogásolja az indokolás, hogy az OFB 36 . tagja közül csak egyet jelöl ki a miniszter. Az indokolás polemizál azzal a váddal, hogy a novella óriási területeket von el a belterjes művelés alól. Ez a vád alaptalan, mert Magyar­­országon a nagybirtok sem gazdálkodik belter­jesen és az a terület, amit a földbirtokreform keresztülvitele igényel, a nagybirtok szántó, rét és jegelőterületének 15 százalé­kát teszi. Balla Aladár nyilatkozata Bálla Aladár a következő nyilatkozat közlé­sére kért fel bennünket: A Pesti Hírlap csütörtöki száma ismét „ma­kacsul szervezkedő politikai csoportról" ír, egy egységes párti vezető államférfiú információja alapján. Már két hét előtt is hírt adott a Pesti Hírlap arról, hogy csekélységem Gömbös Gyu­lával „pártjaink közeledéséről, közös program­ban való megállapodásról" tárgyalhatott. Ezt a híradást annak idején a leghatározottabban megcáfoltam. Ez nem volt elég. Tegnap már egy­­ Gömbös—Wolff—Balta Aladár-féle politikai cso­portosulásról ír. Rosszul állhat a „középút" poli- 1923 június 2. 3 tikája, amely ilyen tendenciózus hírek gyári árá­val akarja Bethlen pozícióját alátámasztani. Hogy mennyire valótlan a Pesti Hírlap informá­torának híradása , elég talán kijelentenem : Wolff Károly­ úrral sohasem tárgyaltam, hiszen nem is ismerem, soha nem is láttam. Ha azonban azt kérdezné valaki tőlem, mit szólok az egységes pártban dúló nagy szerelem­­­ről, igen röviden tudnék reá mint ellenzéki vá­laszolni. Azt tudom, hogy a Bethlen-kormány vette el a magyar néptől már megszerzett de­mokratikus választójogot; ez a kormány tartja fenn Zalaegerszeget és a burkolt sajtócenzúrát", azt tudom, hogy ami eddig a földbirtokreform körül történt, csak paródiája a demokratikus földbirtokreformnak. Ami pedig Bethlen kül­politikáját illeti — csak az a megjegyzésem : Canossát járt —■ feloldás nélkül és ideje előtt provokálta a jóvátételi kérdés napirendre tűzését. Hogy milyen lenne Gömbös Gyula kormánya, azt nem tudom, de ha olyan lenne, mint a Bethlené vagy még annál is rosszabb, akkor az ellenzéki harcot még fokozottabb mértékben kell folytatni Gömbös ellen is. De már előre be-,­hódolni a minden eddigi reakciós kormányzati rendszernél is reakciósabb Bethlen-kormánynak — csak azért, mert a csildögot a falra festik — azt lehet „mérsékelte középút, vagy opportu­­nis politikának nevezni, de ellenzéki, a nemzet­től elkobzott jogok visszaszerzésére irányuló ellenzéki politikának nem. Balla Aladár. A MÁV gazdálkodásának kritikája A Magyar Közgazdasági Társaság ma foly­tatta a Magyar Államvasutak gazdasági ered­ményéről megindított vitaciklusát. Az első fel­szólaló Zelovich Kornél műegyetemi tanár volt, aki valósággal székfoglalót tartott, amennyiben hétfőn az Akadémiában a vasutak üzemi költ­ségeiről fog felolvasni. Előadásában többféle szempontból vont párhuzamot a német és ma­gyar vasutak között. A MÁV, amely­­­­osszú ideig a porosz hesseni vasutak után következett,­­— pedig ez volt a világ legnagyobb vasúti válla­lata — ma egyham­adára csökkenve még min­dig a nagy vasúti társaságok közé tartozik. Az Államvasút üzleti koefficiense ma 117 százalék, ami azt jelenti, hogy kiadásai 17 százalékkal haladják meg a bevételeit. Természetes, hogy ezen a bajon kell legelsősorban segíteni. Viszont a vasútigazgatóságtól azt követelni, hogy üzemét fentartsa, másrészt tarifájával az önköltség alatt maradjon, lehetetlenség. Maga az önköltség két részből tevődik össze : a tőkekamatból és az üzemi költségből. A Magyar Államvasutak 1857- től egészen a világháború végéig tényleges tőké­jüket öt százalék fölött csak 1868-ban, 1869-ben, 1906-ban, 1914/15-ben és 1915/16-ban, tehát ötven esztendő alatt csak öt ízben kamatoztat­ták. Normális években az állam nem követelte a MÁV-tól a befektetett tőke kamatait, most el­lenben, hogy száz sebből vérzik, ezt a kívánságot a vasútnak lehetetlen teljesítenie. Az Államvasút most megy át legnagyobb krízisén, mert az 1873-as krach idején a befektetett tőke még min­dig egy százalékot hozott, s ezt senki sem kifo­gásolta. Ha a MÁV csökkenti üzemköltségeit, akkor a tarifáját kisebb mértékben kell emelnie, ehhez azonban csak a részletes adatok megis­merése után lehetne hozzászólni. Zelovich ez­után szakszerű részletességgel foglalkozott a sze­mély- és áruforgalom legaprólékosabb kérdései­vel és végeredményben arra a konklúzióra ju­tott, hogy a bürokratikus rendszer enyhítése lényeges könnyebbségekkel fog járni. Zelovich Kornél több mint egy óra hosszat tartó felolvasása után Bacsinszky Vladimír, nyu­galmazott államvasúti üzletvezető szólott röviden és érdekesen a tárgyhoz. Az Államvasutak kilenc és fél milliárdos adósságának kérdésével foglal­kozott és azt fejtegette, hogy a felelősség ezért azokat a tényezőket terheli, amelyek nem gon­doskodtak jókor erről, hogy az Államvasút leg­sürgősebb anyagi természetű igényei felelégü­les­­senek. A deficit különben is a rendkívüli gazda­sági viszonyokból adódik. A vasúti adminisztrá­ció rákfenéje a túltengő bürokratizmus, főként pedig a pénzügyi főosztály túlsúlya, holott en­nek is alá kellene rendelve lenni az elnök jog­köre alá. Az igazgatósági rendszert előbb újjá kellene szervezni: centralista, alapon az olyan munkák részére, amelyek központi vezetést igé­nyelnek, viszont az üzletvezetőségek szolgálatát, melyek a helyi viszonyok alapos ismeretét téte­lezik fel, decentralizálni kellene. Erre két mód kínálkozik. Vagy egy közlekedési minisztérium felállítása,­­— ez nem ajánlatos megoldás —, mert sajátos politikai viszonyaink között bevin­­nék a vasútba a napi politikát s megnehezítenénk a külföldi vasutakkal való közvetlen érintkezést. A másik volna az államvasutaknak a magángaz­dasági elvek szerint való berendezése. (Általános helyeslés.) Az így berendezkedő vasút igazgató­ságában helyet foglalnának a kereskedelmi és pénzügyi kormány képviselői, továbbá a legfonto­­sabb intézmények és vállalatok igazgatói, akik­nek összessége mint ügyvezető igazgatóság mű­­ködnek. A kormányzat alkotmányos felügyeleti jogát csak kiküldöttei által gyakorolhatná, de közvetlen rendelkezéssel nem bírna. Ilyenformán a személyes felelősség elve erkölcsi és anyagi vonatkozásban következetesen érvényesülhetne. Mindehhez előbb azonban likvidálni kell a múltat, forgótőkét kell teremteni a vasút szá­mára, a szükséges szelekciót pedig nem numeri­kus, hanem kvalitatív alapon kellene az új rend­szerbe beilleszteni. Bacsinszky Vladimír előadását élénken meg­tapsolta a nagyszámú hallgatóság, amelynek so­raiban megjelentek a vasúti szakférfiak közül Pulszky Garibaldi, Gordon Róbert, Kotányi Zsig­­m­ond, Tasnádi-Szű­cs András államvasúti igaz­gatók, illetőleg üzletvezetők, Millényi Róbert ál­­lomásfőnök, és a Magyar Közgazdasági Társa­ság tagjainak javarésze. A vitát­­hétfőn folytat­ják. Ez alkalommal Fenyő Miksa és Jellinek Lajos szólalnak fel.

Next