Világ, 1924. augusztus (15. évfolyam, 156-180. szám)

1924-08-01 / 156. szám

Péntek Léon Blum — nemzedé­künk egyik legcsillogóbb intellektusa (A Világ párizsi tudósítójától.) Amikor­­Poincaré február végén váratlanul rekon­struálta kormányát, és váratlanul elbúcsú­zott kettő kivételével azoktól a miniszterek­től, akik huszonhat hónap nehéz politikai küzdelmeit osztották meg vele, a legnagyobb meglepetést az keltette, hogy Léon Bérard is megvált a közoktatásügyi tárcától. Nem csupán azért, mert Bérard-ot erős régi sze­mélyi kapcsok fűzték Poincardhoz, hanem azért is, mert Bérard egyike a legfinomabb fejű, legműveltebb francia politikusoknak, és így igen nagy népszerűségre tett szert, mint közoktatásügyi miniszter, sőt majd­nem azt lehetne mondani, hogy a régi Poin­­caré-kormány egyetlen népszerű tagja volt. Ez a népszerűség nem szorítkozott a poli­tika területére, és a tudományos körökre, hanem Bérard volt a Poincaré-kormány képviselője a párizsi társaséletben is, ahol nagyon sokra becsülik Bérardot, a bukott minisztert is, mint szellemes, érdekes és kel­lemes causeur-t. Mandátumát megtartotta Bérard, csak ép­pen most többet van otthon, mint azelőtt, színes pizsamában olvassa könyveit, és ha pihentetni akarja szemét, szép kilátás nyí­lik ablakaiból a Champs-Elysées kertjére, virágágyaira, fáira. Lakását is jó ízléssel választotta meg Bérard. A politikai kérdésekről nyugodtan és szenvedélytelenül beszél, mint olyan ember, akinek vannak más érdeklődései is a po­litikán kívül, tehát nem türelmetlen és jól érzi magát az ellenzék oldalán is. De éppen ez a tárgyilagosság teszi érdekesekké kije­lentéseit : A pénzügyi nehézségek — Az új kisebbség jobban megállja he­lyét, mint az a régi többség, amelyből a mai ellenzék lett. Voltaképpen csak egyszer találta meg a szükséges energiát és politikai bátorságot az 1919 november tizenhatodi­­kán megválasztott többség, akkor, amikor megszavazta a népszerűtlen és a választási szempontokból igen kockázatos pénzügyi javaslatokat. Ha következetesen ilyen mo­rális erőt mutat a november tizenhatodikai többség, akkor talán javára írták volna ezt a bátor állásfoglalást, így azonban a kissé elkésett bátorságnak súlyos következményei lettek. Csak éppen attól félek, hogy a bal­oldali blokk pénzügyi programjának meg­valósítása még súlyosabb következmények­kel járna, noha választási szempontból két­ségkívül a baloldal adópolitikája volt a helyesebb. Egyelőre még a régi többség által kiépített utakon halad tovább a fran­cia pénzügyi politika, de már közeledik az új költségvetés megszavazásának ideje, és akkor sor kerül majd az adópótléknak, továbbá a forgalmi adónak eltörlésére. Az adópótlék igen kellemetlen, és a forgalmi adó talán még kellemetlenebb. De én még mindig nem látom, milyen kellemes pénz­ügyi rendszabályokkal lehetne helyettesíteni ezt a két kellemetlenséget. A jövedelmi adó fokozott kiépítése szintén elsősorban a kö­zéposztályt terhelné meg, és semmivel sem kellemesebb, mint az eltörlésre ítélt adó­nemek. A vagyonadó keresztülvitelének ne­hézségeivel tisztában vannak a baloldalon is. Nem szólva arról a veszélyről, hogy a gyors tempójú és politikai szempontoktól vezetett kísérletezés a pénzügyek területén veszélyessé válhatik az ország hitelére nézve. Az iskola problémái a közoktatási dekrétumaimra nézve nincsenek ábrándjaim, és tudom, hogy ezek eljátszották szerepüket. Csak kiváncsi vá­gyaik* * mi fog következni, mert a probléma megoldását én sem látom könnyebbnek, mint Frangois­ Albert, a közoktatásügyi mi­niszter. Az egységes iskola szép eszme, na­gyon szép eszme, csak éppen a megvalósí­tása majdnem lehetetlen. Úgy, amint igen súlyos kifogásokat lehetett tenni az ellen, hogy a középiskolák növendékeinek alig tizenhárom éves korukban kellett válasz­taniuk további tanulmányaik irányára nézve, de a helyzet az, hogy a középiskola nem vezetheti el növendékeit egy olyan uni­verzális tájékozottsághoz, amely a közép­iskolai tanulmányok lezárásával minden pályára képesítené őket, tehát mégis a ta­nulmányok lezárása előtt kell választania mindenkinek abban a tekintetben, hogy mit akar tanulni. Bérard kitért a válaszadás elől arra a kér­désre, hogy kiket tart hivatottaknak az el­lenzék vezetésére. — Az ellenzéken sokan vannak, akik be­bizonyították politikai képességeiket akkor, amikor súlyos, felelős állásokat töltöttek be. A kisebbség most megmutatta, hogy nem hiányzik belőle sem az offenzív lendület, sem az érzék a fegyelem szükségessége iránt. Senki nem mondhatja, hogy az ellenzék ve­zérkar nélkül ment volna át támadásba, és vannak az ellenzék soraiban többen, akik­ben megvan az az anyag, amelyből az el­lenzéki vezéreket faragják ... Neveket azonban nem akart említeni Bé­rard, és nem jelölte meg személy szerint azokat, akikben megvan a pártok vezetésé­hez szükséges anyag, csak még nincsen egé­szen kifaragva. Viszont a baloldal vezérei­ről név szerint is nagy elismeréssel beszélt Bérard. Sátoros cigányok írta: Szalay László Volt az országút mentén, nem messze a ta­nyától, egy poros kis akácfaerdőnk. Itt hűsölt, bogárzott déli verőn a jószág, s minden át­vonuló cigánykaraván ebben az erdőben tábo­rozott le. Nálunk — tanyán vakációzó diákgyerekek­­nél — valóságos szenzációsamba ment, mikor a kehes fogataikat gyalog körülrajzó fáraó­­ivadékok sírva, kacagva, tréfálva, káromkodva a kis akácoshoz megérkeztek. Fúrást­ faragást, puskát, csónakot félrelökve, rohantunk ész nélkül a lós erdőbe. — Ne te, ne­m viharzott utánunk az irigy­kedve, csoszogva járó, felvigyázó Szuhay. — Nem csodálnám, ha igyekezetükben még mind a hárman a nyakukat törnék ki. ♦ Az volt csak a látvány. A lovaikat nem akarta kifogni senki; a sátrat nem akarta senki megcsinálni, csak visított, rikácsolt a dí­szes társaság, izegve, forogva vagy megülve — mint a papagályok. Egy három éve­s dugónyi kölyök kikapja nagyanyja fogatlan szájából a pipát, s meg­futamodván, útközben sebesen szipákolt belőle. Nagyanyja sikoltozva tépte a haját — s egy bánatos legény hanyattfekve harmónikázott. Meztelen kisasszonyok és süvölvények, elénk járulván „egy kis bágójit", vidám rókatáncot jártak, s három sárgaszoknyás cigánylány da­lolva ment a kúthoz vizet hozni. Végre érthetetlenül is szörnyű káromkodás után, akadt aki kifogta a lovakat; akadt, aki felütötte a sátrat, s aki leszedte a kocsikról a véneket, csecsemőket. Asszonyok gallyat szedtek, tüzet raktak; fölé szúrták a szolgafát bográccsal, — „kizs üszélt húsos lopott kukoricsával". ^ S hogy este lett, — lement a nap, — ki­húnyt a tűz; elcsöndesü­lt a tábor. Csak a lo­vak köhögtek, dobogtak s tücskök cincogának a sötét árokszélen ...* Ismertük minden karavánjukat : Kalderást, Mohát, Sutkát, Balogokat, a kecskemétieket, a torontáliakat s a fehérvári fekete hadakat.­­ Tudtuk, hogy rajtunk mikor húznak által,­­ Becskerekről menvén a kecskeméti zöld vá­­­­sárra, s nyilván tartottuk a fehérváriakat, akik lopni jártak az Anna­ napi debreceni vásárra.­­ Ismertük Nédót, az öreg vajda bácsit, aki­­ ezüst botját kukaszivarért mutatta, s Édő nénit,­­ aki megkülönböztetett tiszteletből ürgepörköltre hívott meg vacsorára. Rúzsi volt, — Edő néni leánya, — az én szívemnek első kinyílt virága. Még csak tíz éves, de már minő formákba,... de hogy­ be­széljem el rendjében a dolgot. * Hárman voltunk testvérek s Rúzsit én fedez­tem fel, mert én voltam a legidősebb — tizen­­négyéves —, s így a leggonoszabb is. Minél­­idősebb ugyanis valaki, annál gonoszabb ... egynémely esetekben . . . Először akkor találkoztam vele, mikor szilvát lopott nálunk a gyümölcsösben. S én tettenértem. Most is kacagnom kell. Fenn volt a fán, nem tudott elszaladni s úgy nézett rám ijedt szemek­kel, mint egy kis macska. Leültem a fa alá s elkezdtem nézni. Csak egy szál szoknya volt rajta s azt is felfogta, mert abba szedte a szilvát. Néztem. Gömbölyű, bronzszínű térdecskéjét, erőtől duzzadt, izmos kis lábaszárát, figyelő keblecskéit, hollófekete haját, szemét, hajlott orrocskáját ... , — Rúzsi — szólítottam meg végre, mert fél­tem, hogy jönni fog valaki —, gyere le. Még följebb mászott ijedtében. — Gyere le, nem bántalak. De Rúzsi nem jött, csak pislogott a fáról. . — Jó — mondtam —, majd jönni fog Szuhay, leráz a fáról s átad a zsandároknak. Látod én nem bántalak, még segítenék is a szilvát vinni, amit ott tartasz a szoknyádban... Félb­ehajtotta a fejét, aztán sandán nézve, le­kiáltott a fáról: — így görbülj meg ? — így — mondom önérzetesen. — Akkor lemegyek — s elkezdett lefelé mászni... — De egy csókot csak adsál — kiáltottam fel hozzá. — Adok! S amint leugrott a földre, hirtelen lehajolt a kezemhez és megcsókolta. — Nem így, te csacsi, — kiáltottam a keze­met elrántva. — Hát hogy? — Hát így !­­­s a karjaimat kitártam, de ő elugrott, aztán futni kezdett, én meg utána. Hirtelen félreugrott. Én pedig neki egy fá­nak, de úgy, hogy azt hittem, hogy az orrom hátul a nyakamon jön ki. * Szerelmes lettem a Rúzsiba, ebbe a mezítelen egyiptomi királylányba, aki bujdosva járt széjjel a nagyvilágon. Mindig mellette voltam. Őrjöngtem érte és sikerült is meghódítanom egy sárga selyem­blúzzal, amit a nővéremtől kaptam ajándékba. Ettől kezdve igen megbecsült Rúzsi. Még meg is csókolhattam. De h­a ölelni is akartam, kar­molt, harapott, rúgott és szitkozódott... Egy reggel hűlt helyet találtam a­­ karaván­nak. Mikor még én aludtam, hajnalban, ők fölkerekedtek és odébbálltak. A hamu alatt még parázs pislogott. Oda­ültem és ott sirattam Rúzsit. :* Mikor a következő vakáció is eljött, első meg­lepetésem az volt, hogy az akácos kiserdőt a föld poráig kiirtva találtam. — Hogy a cigányok ne időzzenek benne — dörmögte kajánul öreg Szuhay. Egész nyáron át Rúzsiékat lestem. Nem ettem, nem ittam, folyton az országutat figyeltem. Jöt­tek is karavánok, de azok a letarolt erdő mel­lett öklüket rázva mentek el . . . Vakáció végén kijelentettem, hogy vége a tanulásnak. Nem megyek vissza diáknak, hanem felkeresem a Rúzsiékat és fölcsapok sátoros cigánynak. Elszörnyedés, szidás, pofonok, könyörgés semmit se használt. Mindenki kétségbeesve látta, hogy vagy a bolondok házába visznek, vagy fel­­tartózhatatlanul fölcsapok sátoros cigánynak. Mikor már mentem­ volna, elém állott az a vén, huncut, felkötnivaló öreg Szuhay, bevitt a szerszámos­kamrába, s ott a nyakamba bo­rulva, nagy sírások közt azt mondta, hogy ne menjek sehova, mert el van már az én dol­gom örökre rontva. A nagyapám ugyanis, — az édesanyám apja, — már tavaly észrevette a dolgot Rózsival, s hogy mindent elrontson, Ró­zsit még tavaly ősszel férjhez adta. Adott a vőlegénynek egy szélhüdött igáslovat, s a Rú­zsinak száz pengő forintot ajándékba. Azóta Rúzsi már meg is babázott, látták is a kis pur­­dét a kiskőrösi vásárban ... Nahát, ahogy akkor én sírtam, dühöngtem, ahogy törtem, zúztam. Szuhay meg, ez a vén lókötő, velem együtt siránkozott, és égnek vetett szemekkel átkozta a nagyapámat. Pedig az egész égbekiáltó hazugságot ő, Szuhay, meg a szegény apám találta ki, hogy engem a cigányoktól visszatartsanak. S az egész meséből csak az erdő kivágása, s az apámnak Nédó vajdához intézett az a ke­csegtető kijelentése volt a valóság, hogy amint a környéken bárhol felbukkannak, odamegy Szuhay és lelövöldözi a lovaikat. ♦ így törte az én karrieremet derékban ketté az embereknek kárhozatos, kicsinyes felfogása. A baloldali vezérek — 1848-ban az általános választói jog a tehetséges, értékes emberek hosszú sorát küldte a parlamentbe. Ott ült akkor Victor Hugó, Lamarline, Arago, Lamennais, Thiers, Louis Blanc, Pierre Leroux, Lacordaire. . . Ennyi fényes tehetség sem előbb, sem később nem került egymás mellé a francia törvény­hozás padsorain. Egész különös, hogy ezek a fényes tehetségű emberek egész energiájuk­kal megalapoztak egy olyan politikai rend­szert és egy olyan államformát, amelyet károsnak és veszélyesnek tartottak: a csá­szárságot. Ma nem vagyunk olyan gazda­gok, mint voltunk akkor, de azért az álta­lános választói jog nálunk nem szorította ki az igazi tehetségeket a politikából úgy, mint másutt, és ma is van akárhány két­ségtelen érték a kamarában. Például Verriot, a miniszterelnök erős lendületű és mégis finoman csiszolt szónok, szép mon­datokba foglal szép ötleteket, tovább él benne a francia kultúra minden értékes ha­gyománya, sokat olvasott, és finom szem­ VILÁG 1924 augusztus 1. 3 mel látott meg sok mindent. De vannak mások is. Léon Blum igazán nagyon távol áll tőlem a politikában, de a kamara folyo­sóin talán semmi nem hatott reám olyan frissítően, mint egy beszélgetés Léon Blum­­mal, például arról, hogyan írja le regényei­ben és miként elemzi a féltékenységet Proust, vagy arról, milyen jövő vár Maurice Barrés irodalmi hagyatékára. Léon Blum egész frappáns megjegyzéseket talál az ilyen kérdésekről, és általában minden kér­désről, ami az irodalomra tartozik, az esz­tétikára, vagy az élet nagy érzéseire. Nem tehetek róla, de minden ilyen beszélgetés után az az érzésem, hogy Léon Blum a mi nemzedékünk három-négy leggazdagabb és legcsillogóbb intelligenciája közé tartozik. Szellemes, de ötleteiben van egy teljes kö­vetkezetesség, sokoldalú, de sokoldalúságát szorosra összekapcsolja az erős egyéniség. Szomorú és sivár volna a politikai élet, ha az ilyen emberek kiszorulnának belőle. Kénytelen vagyok bevallani azt is, hogy­ minden politikai ellentéten át csodálatot ér­zek Paul­ Boncour széles tudása, tiszta gon­dolkodása iránt is ... És egészen különös: egy konzervatív pon­­itikus, egy erősen konzervatív kormány volt minisztere, akinek hangja csak akkor melegszik át, amikor a baloldali vezérekről beszél, főleg a szocialista párt vezéréről. Bérard jobboldali bizonyítványa Léon Blum intelligenciájának gazdagságáról és csillogá­sáról talán némi megnyugvás azon a na­pon, amelyen tizedik évfordulójához köze­ledik Jaurés halála. Jaurés hamvait átszállítják a Pantheonba Párizsból jelenti a Világ tudósítója . A kamara mai ülésén a kormány elfogadta azt a javaslatot, amely szerint Jaurés hamvait át fogják szállítani a Pantheonba. A javas­lat mellett 346, ellene pedig 110 képviselő szavazott. Élénk feltűnést keltett, hogy a kamarának ezt az ülését a karzatról végig­hallgatta a német szocialisták egyik vezére, a birodalmi gyűlés volt elnöke, Paul Loebe is. Jaurès halálának tizedik évfordulója al­kalmából a francia szociáldemokrata párt ma a szakszervezetekkel együtt nagy em­lékünnepélyt rendezett, amelyen a német szocialisták nevében Paul Loebe, a belgák nevében Vandervelde, az olaszok képvisele­tében Turati, és az angol munkások nevé­ben Williams beszéltek. Egy másik párizsi jelentés szerint Francois-Albert közoktatásügyi miniszter hosszabb beszédben megokolta azt az indít­ványt, hogy Jaurés hamvait a Pantheonba szállítsák át. Beszédét, amelyben méltatta Jaurés irodalmi és bölcsészeti tevékenysé­gét, a baloldal élénk tetszéssel fogadta. Az egyik kommunista szónok tiltakozott az ellen, hogy más pártok a magukénak vindi­kálják Jaurést és összehasonlítják Leninnel, amire a szocialisták padsoraiból élénk tilta­kozás hangzott fel. A Szakszervezeti Tanács a munkanélküliség ügyében a parlament egybehívását kéri (A Világ tudósítójától.) A Szakszervezeti Tanács csütörtökön délután ülést tartott, amelyen a munkanélküliség kérdésével fog­lalkozott. Az ülésen megállapították, hogy július havában ismét szaporodott a munka­nélküliek száma. A faiparban 24,66, a gra­fikai­iparban 30.1, a húsiparban 11.7 száza­lék volt a munkanélküliség emelkedése, de a vasiparban és más iparágakban is nagy­arányú az emelkedés. Ennek tulajdonítható a titkárságnak az a jelentése, hogy tegnap a munkanélkülieknek több küldöttsége ke­reste föl a Szakszervezeti Tanácsot, amelyet erélyesebb akcióra sürgetett. A tanács tagjai ezután hosszasabban tárgyalták a munka­­nélküliség ügyét. Fölmerült az a kérdés, hogy a munkanélküliek nyomoráért ki vál­lalja a felelősséget. A Szakszervezeti Tanács megállapította, hogy a felelősséget nem vál­lalhatja, hiszen ma már tömegével vannak olyan munkanélküliek, akiknek lejárt a segélye. Az egyik tanácstag felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy a munkanélküliek között megfizetett emberek a vezetőség lanyhasága ellen uszítanak. Elmondotta, hogy Debrecenben a munkanélküli vasmun­kásokat gyűlésre hívta össze valaki, aki azt állította, hogy a központ kiküldöttje. Vélet­lenül azonban aznap Debrecenbe érkezett ő is, mire ez az állítólagos központi kiküldött eltűnt. Állítja, hogy Budapesten is uszítják a munkásokat. A tanács tagjai nagy felzúdu­lással hallgatták ezt a bejelentést és a tit­kárság javaslatára egyhangú határozattal kimondották, hogy megkeresik a szociál­demokrata párt vezetősége útján a parla­menti frakciót, tegyen meg minden intéz­kedést, hogy a munkanélküliség ügyében hívják egybe a nemzetgyűlést és ott vonják kérdőre a kormányt, amiért a nyomor enyhítése ügyében semmit sem tett. Ki­mondták azt is, hogy az akciót tovább foly­tatják és a tanács legközelebbi ülésén tár­gyalja a kérdés megoldására vonatkozó to­vábbi javaslatokat. Tárgyalta még a Szakszervezeti Tanács a franciaországi kivándorlás ügyét is, annak a levélnek alapján, amelyet a franciaországi szakszervezti tanács ez ügyben írt és amelyben attól óvja a magyar munkásokat, hogy az itt toborzó francia kivándorlási ügynökségnek felüljön, mert ennek nem­csak hogy nincs a francia kormánytól fel­hatalmazása, de már meg is tették ellene a megtorló lépéseket. A tanács elhatározta, hogy az erre vonatkozó összes iratokat nyilvánosságra fogja hozni.

Next