Világ, 1924. november (15. évfolyam, 232-256. szám)
1924-11-01 / 232. szám
Szombat Nehézségek a konzervatív kormányalakítás körül 1783 december tizenkilencedikén nevezte ki III. György az ifjabb Wiliam Pitt-et miniszterelnökké. Pitt 1759 május huszonnyolcadikén született, tehát a miniszterelnökké történt kinevezés napján még nem hagyta maga mögött teljes hat hónappal — huszonnegyedik születésnapját. Az angol köztudatban később heroikus méretekre növekedett fel az alakja annak a miniszterelnöknek, aki a portói bor mértéktelen élvezése folytán halt meg fiatalon, és akinek igen szép összegben hátrahagyott adósságait az angol alsóház tiszteletből Pitt emléke iránt, a nemzetre hárította át. Ezért a huszonnégy éves és öthónapos fiatalember miniszterelnökké történt kinevezését a történetírók rendszerint úgy tekintik, mint a kivételes tehetség egyik dokumentumát. Pitt egész bizonyosan nagy szónok volt, és nagy politikai taktikus, de a kissé korai kinevezésben része volt egy más körülménynek is, annak, hogy III. György az alsóház többsége ellen akart kormányozni, és mivel ez szokatlan fordulatot jelentett az angol parlamentáris élet történetében, senki nem vállalta azt a feladatot, csak az idősebb Pitt nagy nevének fiatal örököse, aki a miniszterelnöki kinevezés napján kénytelen volt megtagadni odáig hirdetett erősen baloldali nézeteit. A szavazatok 46 százalékával a mandátumok 67 százaléka Pitt kísérletét teljes kétkedéssel fogadta az angol politikai világ, és hónapok teltek el, amíg Pittnél sikerült teljes kormányt alakítania, mert eleinte néhány miniszteri tárcának nem akadt gazdája. Viszont nem sokkal a kormány kiszélesítése után Pitt kiírta az új választásokat, miután odáig csendes rezignációval vette tudomásul az alsóház bizalmatlansági szavazatait, a konzekvenciák levonása nélkül, és az új választásokon nagy többséget kapott. Pitt közel húszesztendős kormányzása óta az alsóházban nem volt olyan széles, kompakt többség, mint amilyen most a szerdai választásokból került ki. Hiszen a konzervatív párt mandátumainak száma a ma esti jelentések szerint négyszáztizenötre növekedett, és ez nem kevesebb, mint tizennégy mandátummal dönti meg azt a rekordot, amelyet Salisbury márki állított föl híres választási győzelmével. De nem szabad elfelejteni, hogy akkor 665 képviselő ült az angol alsóházban, míg most csak 615 az angol képviselők száma, tehát ennek a számbavételével a szerdai eredmény jelentékenyen megjavítja a Salisbury-rekordot. A 415 konzervatív képviselővel mindössze 200 más képviselő ül szemben, és így a konzervatív párt abszolút többsége nem kevesebb, mint 215 szavazat. Ez semmiféle arányban nem áll a választók szavazatainak megoszlásával. Hiszen a munkáspárt és a liberálisok együtt 8,601.000 szavazatot kaptak és ez hatszázkilencezerrel több, mint a konzervatív párt 7,598.000 szavazata. De azért a munkáspárt és a liberálisok 8,607.000 szavazattal csak 196 mandátumra tettek szert, míg a konzervatív pártnak 7,598.000 szavazattal 415 mandátuma van. Eszerint a konzervatívok kevesebb szavazattal kapták meg a mandátumoknak több, mint kétharmadát, mint ahány szavazattal a két ellenpárt jutott a mandátumok nem egész egyharmadához. Angliában nem szoktak hosszú életűek lenni az olyan parlamentek, ahol a mandátumok eloszlása egész élesen ellenkezik a szavazatok megoszlásával. Erre utoljára Bonar Law győzelmes választása adott példát, amikor a mandátumok hatvan százalékát kapta meg a konzervatív párt a szavazatok nem teljes negyven százalékával, és ezt az alsóházat Baldwin kénytelen volt feloszlatni összeillésének első évfordulóján, noha az angol alsóházat hét esztendőre választják. A pontos statisztika szerint a konzervatív párt a mandátumok hatvanhét százalékát kapta meg, a szavazatok negyvenhat százalékával, míg a munkáspárt csak a mandátumok nem teljes huszonhét százalékát szerezte meg a szavazatoknak több, mint harmincnégy százalékával. A legkedvezőtlenebb az arány a liberális pártra nézve, mert a most már csaknem végleges statisztika szerint a liberális szavazatok arányszáma eléri tizennyolc százalékot, míg a liberális mandátumok száma alig haladja meg a hat százalékot. Ezek olyan aránytalanságok, amelyek nagyon befolyásolják az alsóház életképességét és így aligha fog beválni a Mátia ma felállított jóslata, amely szerint a szerdai választás tíz évre biztosította a konzervatív párt uralmát Anglia felett. Személyi ellentétek a konzervatív pártban Ezek a nehézségek, amelyek az itt körvonalazott aránytalanságokból fognak következni, egyelőre még nem bénítják meg a konzervatív párt mozgását. De vannak más nehézségek, amelyek már most éreztetni fogják hatásukat. Az örök nehézség a személyi kérdések megoldása. A konzervatív párt választási küzdelmében most már teljes erővel részt vett a konzervatív tábor régi vezérkara is. Tehát a régi vezérek igényeit ki kell majd elégíteni. Már most Austen Chamberlain huszonkilenc év előtt volt először alállamtitkár, és huszonhárom esztendeje foglalt helyet először a kormány tagjai között, Baldwin pedig Bonar Law kormányában lett először miniszterré, alig több, mint két év előtt. Chamberlain egymásután viselte a legfontosabb tárcákat, Bonar Law örököse gyanánt lett pénzügyminiszter, majd főpecsétőr és miniszterelnök-helyettes, egyben pedig a konzervatív pártnak és az alsóház koalíciós többségének hivatalos leadere. Noha Austen Chamberlain apjának fia gyanánt jutott könnyen, simán a konzervatív párt élére, kétségkívül igen jó szónok, rendkívül alapos képzettségű politikus, több nagy sikert mutathat föl, például a háború után az angol költségvetés egyensúlyának helyreállítását, és mindössze hatvanegy éves, tehát aligha lesz nagy kedve háttérbe vonulni akkor, amikor Baldwin legjobb emberei sem vonhatják kétségbe azt, hogy Chamberlain sokkal tehetségesebb, sokkal tájékozottabb ember, mint Baldwin. Amellett Chamberlain neve programot jelent és pedig nem csupán a konzervatív külpolitikában, hanem a konzervatív párt szociálpolitikájában is. Chamberlain akaratlanul is riválisa lesz Bonar Law volt titkárának, aki tisztára Bonar Law jóvoltából került a konzervatív párt élére. Bonar Law a halálos ágyán feküdt, mikor keresztülvitte azt, hogy bizalmi embere vegye át hagyatékát. De Bonar Law terve már akkor is majdnem meghiúsult, azért, mert a konzervatív párt eéy része Curzon márkit akarta a kormány élére állítani, az oxfordi egyetem kancellárját, aki nem sokkal idősebb, mint Baldwin, de tizenhét évvel Baldwin képviselővé választása előtt már al-államtitkár volt, és Baldwin akkor kapott mandátumot, amikor Curzon már három éve volt újból otthon hatesztendős indiai alkirálysága után. A konzervatív sajtó a Baldwin ellen A Curzon-probléma tehát szükségszerükig újból aktuálissá válik és azonkívül felmerül majd a Churchill-probléma is. Churchill szintén kereskedelmi miniszter volt már akkor, amikor Baldwin már először jelent meg az alsóházban, és szerényen meghúzódott a konzervatív párt leghátsóbb soraiban. Az igaz, hogy Baldwin már akkor is konzervatív képviselő volt, Churchill pedig konzervatív múltjának megtagadásával a liberális kormány tagjai között foglalt helyet. Tizenkilenc esztendős vendégszereplése után tért vissza a konzervatív párt nem éppen kitárt karjai közé Churchill, és az bizonyos, hogy a konzervatív pártnak éppen a legértékesebb elemei nagy bizalmatlansággal néznek Churchill tevékenysége elé. De ez nem változtat azon, hogy Churchill beteges ambíciója, és erős hatalma súlyos veszélyforrás a konzervatív párt egységes vezetésének szempontjából. Churchill hatalmának egyik alapja kétségkívül kivételes szónoki tehetsége, és energiája , a másik alap pedig az, hogy a konzervatív párt sajtóját Churchill irányítja. Amint emlékezetes, Baldwin a legélesebb személyi konfliktusba keveredett és keserű ellenséges viszonyban van ma is Stolhermere lorddal, aki most saját lapjain kívül vezeti a bátyjáról reászállt újság trösztöt is. Baldwin egyszer a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy Rothermere lord számára soha nem lesz hely asztala mellett. Churchill viszont gyakran volt vendége, és gyakran lesz vendége Rothermere lordnak, aki benne látja a jövő emberét, és belőle akar miniszterelnököt faragni. A konzervatív párt mögött felvonult másik újság tröszt tulajdonosának, Beaverbrook lordnak szintén Churchill az igazi miniszterelnök-jelöltje, és így a nagy angol tömeglapok hatalmas vidéki hálózatukkal együtt Churchill termésénél, érlelésén fognak dolgozni. VILÁG 11924 novembere. Baldwin már tárgyal a miniszter jelöltekkel Ha azért mégis Baldwin vezetésével jönne létre az új angol kormány, hiszen most Baldwin van birtokon belül , igen nagy kérdés, miként tartaná össze ez a jóindulatú, de legfeljebb közepes tehetségű ember az olyan kormányt, amelynek tagjai között ülnek Curzon márki, Austen Chamberlain, Winston Churchill, azután Birkenhead cári és még néhány olyan miniszter, aki több fejjel magasabb a kormány elnökénél. Először a „kis agyvédők“ hírhedt kormányával vezette Angliát Baldwin a konzervatív pártra végzetes 1923. novemberi választásokig, de most a párt nagy ügyvelői vennék körül a kormányban Baldwint, akiről sok mindent lehet elmondani, éppen csak azt nem, hogy súlypontjává tudna lenni a konzervatív tehetségek kormányának. Baldwin egyébként ma már megkezdte tárgyalásait és először Curzon márkival, Chamberlain-nel, azután Churchill-lel, Birkenhead-del, Sir Robert Slorne-val tárgyalt arról, vállalnak-e tárcát az általa tervezett új kormányban, vagy sem. Baldwin tehát befejezett ténynek tekinti saját miniszterelnökségét, és nem fogja megkérdezni a konzervatív pártot arra nézve, nem akar-e új Icader-t választani. A külügyi tárcát, amennyiben Curzon márki nem ragaszkodik a Foreign Office vezetésének újabb átvételéhez, Chamberlain számára szeretné fentartani Baldwin, és Curzon ebben az esetben vagy az admiralitás első lordja lenne, vagy hadügyminiszter, vagy a fardok házának elnöke, választása szerint. A pénzügyi tárcát Baldwin Sir Robert Horne-nak szánja, aki Austen Chamberlain utódja gyanánt volt már pénzügyminiszter, Lloryd George kormányában és a City bizalmi emberének számít, noha mint filozófiai professzor kezdte pályáját, és nem a gazdasági életben Bitkenhead earl visszatér a lordok házának elnöki székébe, ha Curzon nem reflektál erre a méltóságra, vagy az admiralitás első lordja lesz. Churchill-nek Baldwin elsősorban az indiai államtitkárságot szánja, mert itt tartja szükségesnek az erős kéz emberét, és talán mert azt reméli, hogy itt a nehéz helyzet folytán gyorsan fogja lejárni magát Churchill. De ezek még nem végleges megállapodások. MacDonald a munkáspárt választási győzelméről MacDonald kormánya a mára összehívott minisztertanácsot nem tartotta meg és a miniszterek egy része minden határozathozatal nélkül beszélte meg az új helyzetet. A minisztertanácsot csak kedden, illetőleg az éjszaka érkezett hírek szerint csütörtökön fogják megtartani, és ma általában azt hitték Londonban, hogy a keddi minisztertanács, tekintettel a konzervatív párt nagy túlsúlyára, a haladéktalan lemondás mellett fog dönteni, ahelyett, hogy bevárná az alsóház összeülését és a formaszerű bizalmatlansági határozatot. Egy véletlen találkozásnál fogva is valószínűnek tartják azt, hogy a csütörtöki minisztertanács a haladéktalan lemondás mellett fog dönteni. November kilencedikén iktatják be minden évben az új londoni Lord Mayort a Guild-hall-ban, és a régi szokás szerint a beiktatás után tartott lakoma ünnepi szónoka a miniszterelnök, aki itt jelentést tesz külpolitikai terveiről. Ezt a beszédet MacDonald most már nem tarthatná meg, és mivel idáig MacDonald mindig tiszteletben tartotta a régi angol tradíciókat, csakugyan megtörténhetik, hogy a kormány inkább korábban mond le és nem fogja megzavarni a Lord-Mayor beiktatásának hagyományos formáit. MacDonald a Daily Herald munkatársa előtt kijelentette, hogy eleinte nagyon kiábrándítottak a választási eredmények, de most, amikor rendelkezésére állanak a pontos, számszerű adatok a szavazatok megoszlására nézve, elégtétellel állapítja meg azt, hogy a szerdai választás napja volt a legnagyobb győzelem, amelyet a munkáspárt valaha kivívott. A véletlen nem fontos és a választási rendszer hibáinak nincsen jelentősége : csak az a fontos, hogy a munkáspárt egymillió új szavaztot szerzett, hatalmas lépéssel közeledve a választók abszolút többségének megszerzése felé. A mandátumok megoszlása az új alsóházban onnan ered, hogy a választási rendszer következtében a konzervatív párt minden tizenkilencezer szavazatára esik egy mandátum, míg a munkáspárt egy-egy mandátuma mögött harminc nyolcezer szavazat áll. Ilyen körülmények között, — mondotta MacDonald — nem irigyli a konzervatív kormány helyzetét. A munkáspártnak lesz energiája felvenni a harcot akkor, amikor a sajtó, a bankok és a nagytőke kolíciójával szemben egymillió új szavazatra tett szert. Akármi is jöjjön, akár lemond már most a kormány, akár helyén marad néhány hétig, a mai nappal megkezdődik a munkáspárt új rohama a konzervatív rendszer ellen, — fejezte be nyilatkozatát MacDonald, aki bizonyosra veszi, hogy a legközelebbi választások meghozzák a többséget a munkáspártnak. Egyébként MacDonald-ot hatalmas tömeg várta és ünnepelte, amikor visszaérkezett Londonba és a munkáspárt vezérkarának tagjai sorjában fölkeresték a csatavesztés hadvezért, hogy biztosítsák őt bizalmukról. A fabiánusok hetilapja, a New Statesman azzal vádolta meg néhány nap előtt MacDonaldet, hogy idegességből és túlérzékenységből idézte föl fölösleges módon az új választásokat, tehát vagy győznie kell a választásokon, vagy pedig tartozik levonni a konzekvenciákat abból, ha a munkáspártot vereség érné a fölöslegesen vállalt harcban. Úgy látszik azonban, hogy a New Sta- Icsman álláspontja nem talált visszhangra és a munkáspárt nagy része zárt sorokban áll ma is MacDonald mögött. Pedig tegnap már arról beszéltek, hogy Thomas gyarmatügyi miniszter, a szakszervezeti mozgalom vezére fogja átvenni MacDonald örökét a munkáspárt élén. A konzervatív kormány programja Igen érdekes különben, hogy a Times ma reggeli száma szintén elismeri annak a nagy jelentőségét, hogy a munkáspárt ennyire megnövelte szavazatainak számát, tehát előre figyelmezteti a konzervatív kormányt a legnagyobb fokú óvatosságra, mert szintén számol azzal, hogy a legközelebbi választások a munkáspártnak adják a többséget, ha a konzervatív kormány most roszszul használja ki az alkalmat, és visszaél a győzelem által adott lehetőségekkel. A diplomáciai összeköttetés megszakítása, vagy megszakítése Oroszországgal, az angol—orosz kereskedelmi szerződés függőben hagyása, a londoni orosz kölcsön elejtése, az erős kéz politikája Indiával és Egyiptommal szemben. idáig világosan rajzolódik ki az új konzervatív kormány politikájának útja, de sokkal bizonytalanabb az, ami azután következnék. A konzervatív párt jobbszárnya annak idején ellenezte a német jóvátételi kölcsön jegyzésre bocsátását a londoni piacon, de azóta tizenkét perc alatt sokszorosan túljegyezték a német kölcsönt, és ez a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy a City a londoni egyezmény alapjára helyezkedett. A konzervatív kormánynak nem lesz más európai politikája, mint amilyent a City kíván és ez egymagában is biztosítaná a konzervatív kormány teljes támogatását a Dawes-tervezet végrehajtásánál. Egyébként pedig Sir Robert Horne, a konzervatív kormány dezignált pénzügyminisztere volt az első angol politikus, aki még tavasszal állást foglalt a Dawes-tervezet gyors végrehajtása mellett, és a Dawes-tervezet mellett foglalt állást kezdettől fogva Austen Chamberlain, a konzervatív kormány dezignált külügyminisztere is. A legnagyobb mértékben valószínű tehát, hogy a konzervatív kormány a német kérdésben a munkáspárt ösvényén fog továbbhaladni, és így semmiféle irányváltozás nem következik be , de azzal számolni kell, hogy Sir Robert Horne, Austen Chamberlain néhányszor éles összeütközésbe kerülnek majd saját pártjuk jobbszárnyával. A konzervatv párt és az Ilerrior-Romány Arra egészen bizonyosan nincsen semmi hajlandóság a konzervatív párt vezéreiben, hogy szörtöt kezdjenek a francia jobboldallal. A konzervatív vezéreknek egész sora tette felelőssé a választási harc alatt a Poincaré-rendszert és a francia jobboldal politikáját azért, hogy Angliában a kormány élére kerülhetett MacDonald. A konzervatív vezérek felfogása szerint Baldwin kormányát az járatta le és a konzervatív többséget az diszkreditálta a múlt évben, hogy sem Bonar Law, sem Baldwin nem tudták kimozdítani a holtpontról a német kérdést, nem tudták elejét venni a Ruhrvidék megszállásának, és nem tudtak megoldást találni a Ruhr-vidék okkupációja után az európai feszültség levezetésére, Poincaré hajlíthatatlan merevsége folytán. A konzervatív álláspont a választási küzdelem alatt az volt, hogy a munkáspárti kormány külpolitikai sikereit Poincaré bukásának és Herriot kormányralépésének köszönheti, nem pedig MacDonald diplomáciai ügyességének. Ezek után a legnagyobb mértékben valószínűtlen az, hogy a konzervatív párt megnehezítené Herriot számára a kormányzás feladatait és visszasegítené helyére azt a francia politikai rendszert, amelyet a tavaly novemberben szenvedett naiv vereség legfőbb okozójának tart. A liberális párt tragédiája A ma érkezett végleges eredmények szerint is csak negyvennégy mandátuma van a liberális pártnak a tavaly szerzett 158 mandátum és az 1006-ban meghódított 376 mandátum helyett. Ennek ellenére a liberális párt veresége sokkal kisebb méretű, mint amilyennek tegnap látszott. A szavazatok újabb összeszámlálása szerint ugyanis a liberálisok mellett 3.105.000 választó tartott ki, tehát az összes leadott szavazatok tizennyolc százaléka, nem pedig tizenkét százaléka esett a liberális jelöltekre. Akkor, amikor egy pálztnak még 3,105.000 szavazata van, nem lehet megkondítani a lélekharangot a párt fölött. Igaz ugyan, hogy tavaly még 4.314.000 szavazat esett a liberális párt jelöltjeire és így a liberálisok vesztettek több, mint 1,2 szavazatot akkor, amikor a konzervatív párt és a munkáspárt jelentékenyen megszaporította szavazatainak számát, de azért több, mint 3 millió választóval a háta mögött a liberális párt még megkísérelheti a jobb jövő felépítését akkor is, ha csak negyvennégy mandátuma van az alsóházban. A mandátumok kis számánál is súlyosabb baj azonban az a körülmény, hogy a kis liberális párt szinte leegyenlíthetetlenül szakad két ellentétes frakcióra. A tegnap éjszaka érkezett hírekkel szemben visszaszerezte mandátumát Sir John Simon is, a liberálisok radikális szárnyának vezére, és azt nagyon nehéz elképzelni, miként fog együtt dolgozni Sir John Simon és Sir Walter Runciman például Sir Alfred Jrond-dal, az angol nagyipar legexponáltabb képviselőjével, vagy Lloyd George-zsal, aki csaknem