Világ, 1924. november (15. évfolyam, 232-256. szám)

1924-11-01 / 232. szám

Szombat Nehézségek a konzervatív kormány­alakítás körül 1783 december tizenkilencedikén nevezte ki III. György az ifjabb Wiliam Pitt-et miniszterelnökké. Pitt 1759 május huszon­nyolcadikén született, tehát a miniszter­­elnökké történt kinevezés napján még nem hagyta maga mögött teljes hat hónappal — huszonnegyedik születésnapját. Az angol köztudatban később heroikus méretekre nö­vekedett fel az alakja annak a miniszter­­elnöknek, aki a portói bor mértéktelen él­vezése folytán halt meg fiatalon, és akinek igen szép összegben hátrahagyott adósságait az angol alsóház tiszteletből Pitt emléke iránt, a nemzetre hárította át. Ezért a hu­szonnégy éves és öthónapos fiatalember mi­niszterelnökké történt kinevezését a törté­netírók rendszerint úgy tekintik, mint a kivételes tehetség egyik dokumentumát. Pitt egész bizonyosan nagy szónok volt, és nagy politikai taktikus, de a kissé korai kineve­zésben része volt egy más körülménynek is, annak, hogy III. György az alsóház többsége ellen akart kormányozni, és mivel ez szokat­lan fordulatot jelentett az angol parlamen­táris élet történetében, senki nem vállalta azt a feladatot, csak az idősebb Pitt nagy nevének fiatal örököse, aki a miniszterelnöki kinevezés napján kénytelen volt megta­gadni odáig hirdetett erősen baloldali né­zeteit. A szavazatok 46 százalékával­­ a mandátumok 67 százaléka Pitt kísérletét teljes kétkedéssel fogadta az angol politikai világ, és hónapok teltek el, amíg Pittnél­ sikerült teljes kormányt alakítania, mert eleinte néhány miniszteri tárcának nem akadt gazdája. Viszont nem sokkal a kormány kiszélesítése után Pitt kiírta az új választásokat, miután odáig csendes rezignációval vette tudomásul az alsóház bizalmatlansági szavazatait, a kon­zekvenciák levonása nélkül, és az új vá­lasztásokon nagy többséget kapott. Pitt közel húszesztendős kormányzása óta az alsóházban nem volt olyan széles, kompakt többség, mint amilyen most a szerdai vá­lasztásokból került ki. Hiszen a konzerva­tív párt mandátumainak száma a ma esti jelentések szerint négyszáztizenötre növe­kedett, és ez nem kevesebb, mint tizennégy mandátummal dönti meg azt a rekordot, amelyet Salisbury márki állított föl híres választási győzelmével. De nem szabad el­felejteni, hogy akkor 665 képviselő ült az angol alsóházban, míg most csak 615 az angol képviselők száma, tehát ennek a számbavételével a szerdai eredmény jelen­tékenyen megjavítja a Salisbury-rekordot. A 415 konzervatív képviselővel mindössze 200 más képviselő ül szemben, és így a konzervatív párt abszolút többsége nem ke­vesebb, mint 215 szavazat. Ez semmiféle arányban nem áll a válasz­tók szavazatainak megoszlásával. Hiszen a munkáspárt és a liberálisok együtt 8,601.000 szavazatot kaptak és ez hatszázkilencezerrel több, mint a konzervatív párt 7,598.000 sza­vazata. De azért a munkáspárt és a liberá­lisok 8,607.000 szavazattal csak 196 mandá­tumra tettek szert, míg a konzervatív párt­nak 7,598.000 szavazattal 415 mandátuma van. Eszerint­ a konzervatívok kevesebb szavazattal kapták meg a mandátumoknak több, mint kétharmadát, mint ahány szava­zattal a két ellenpárt jutott a mandátumok nem egész egy­harmadához. Angliában nem szoktak hosszú életűek lenni az olyan parlamentek, ahol a mandá­tumok eloszlása egész élesen ellenkezik a szavazatok megoszlásával. Erre utoljára Bonar Law győzelmes választása adott pél­dát, amikor a mandátumok hatvan százalé­kát kapta meg a konzervatív párt a szavaza­tok nem teljes negyven százalékával, és ezt az alsóházat Baldwin kénytelen volt felosz­latni összeillésének első évfordulóján, noha az angol alsóházat hét esztendőre választják. A pontos statisztika szerint a konzervatív párt a mandátumok hatvanhét százalékát kapta meg, a szavazatok negyvenhat száza­lékával, míg a munkáspárt csak a mandátumok nem teljes huszonhét százalé­kát szerezte meg a szavazatoknak több, mint harmincnégy százalékával. A legkedvezőtle­nebb az arány a liberális pártra nézve, mert a most már csaknem végleges statisztika sze­rint a liberális szavazatok arányszáma elér­­i tizennyolc százalékot, míg a liberális man­dátumok száma alig haladja meg a hat szá­zalékot. Ezek olyan aránytalanságok, ame­lyek nagyon befolyásolják az alsóház életké­pességét és így aligha fog beválni a Mát­ia ma felállított jóslata, amely szerint a szerdai választás tíz évre biztosította a konzervatív párt uralmát Anglia felett. Személyi ellentétek a konzervatív pártban Ezek a nehézségek, amelyek az itt körvona­­lazott aránytalanságokból fognak következni, egyelőre még nem bénítják meg a konzer­vatív párt mozgását. De vannak más nehéz­ségek, amelyek már most éreztetni fogják ha­tásukat. Az örök nehézség a személyi kérdések megoldása. A konzervatív párt választási küzdelmében most már teljes erővel részt­­ vett a konzervatív tábor régi vezérkara is. Tehát a régi vezérek igényeit ki kell majd elégíteni. Már most Austen Chamberlain huszonkilenc év előtt volt először al­állam­­titkár, és huszonhárom esztendeje foglalt helyet először a kormány tagjai között, Baldwin pedig Bonar Law kormányában lett először miniszterré, alig több, mint két év előtt. Chamberlain egymásután viselte a legfontosabb tárcákat, Bonar Law örököse gyanánt lett pénzügyminiszter, majd fő­­pecsétőr és miniszterelnök-helyettes, egy­ben pedig a konzervatív pártnak és az alsó­ház koalíciós többségének hivatalos lea­­der­e. Noha Austen Chamberlain apjának fia gyanánt jutott könnyen, simán a kon­zervatív párt élére, kétségkívül igen jó szó­nok, rendkívül alapos képzettségű poli­tikus, több nagy sikert mutathat föl, pél­dául a háború után az angol költségvetés egyensúlyának helyreállítását, és mindössze hatvanegy éves, tehát aligha lesz nagy kedve háttérbe vonulni akkor, amikor Baldwin legjobb emberei sem vonhatják két­ségbe azt, hogy Chamberlain sokkal tehet­ségesebb, sokkal tájékozottabb ember, mint Baldwin. Amellett Chamberlain neve pro­gramot jelent és pedig nem csupán a kon­zervatív külpolitikában, hanem a konzer­vatív párt szociálpolitikájában is. Chamberlain akaratlanul is riválisa lesz Bonar Law volt titkárának, aki tisztára Bonar Law jóvoltából került a konzervatív párt élére. Bonar Law a halálos ágyán fe­küdt, mikor keresztülvitte azt, hogy bi­zalmi embere vegye át hagyatékát. De Bo­nar Law terve már akkor is majdnem meg­hiúsult, azért, mert a konzervatív párt eéy része Curzon márkit akarta a kormány élére állítani, az oxfordi egyetem kancellár­ját, aki nem sokkal idősebb, mint Baldwin, de tizenhét évvel Baldwin képviselővé vá­lasztása előtt már al-államtitkár volt, és Baldwin akkor kapott mandátumot, amikor Curzon már három éve volt újból otthon hatesztendős indiai alkirálysága után. A konzervatív sajtó a Baldwin ellen A Curzon-probléma tehát szükségszerü­kig újból aktuálissá válik és azonkívül fel­merül majd a Churchill-probléma is. Chur­chill szintén kereskedelmi miniszter volt már akkor, amikor Baldwin már először jelent meg az alsóházban, és szerényen meghúzódott a konzervatív párt leghátsóbb soraiban. Az igaz, hogy Baldwin már akkor is konzervatív képviselő volt, Churchill pe­dig konzervatív múltjának megtagadásával a liberális kormány tagjai között foglalt he­lyet. Tizenkilenc esztendős vendégszerep­lése után tért vissza a konzervatív párt nem éppen kitárt karjai közé Churchill, és az bizonyos, hogy a konzervatív pártnak ép­pen a legértékesebb elemei nagy bizalmat­lansággal néznek Churchill tevékenysége elé. De ez nem változtat azon, hogy Chur­chill beteges ambíciója, és­­ erős hatalma súlyos veszélyforrás a konzervatív párt egységes vezetésének szempontjából. Chur­chill hatalmának egyik alapja kétségkívül kivételes szónoki tehetsége, és energiája , a másik alap pedig az, hogy a konzervatív párt sajtóját Churchill irányítja. Amint emlékezetes, Baldwin a legélesebb személyi konfliktusba keveredett és keserű ellenséges viszonyban van ma is Stolhermere lorddal, aki most saját lapjain kívül vezeti a bátyjáról reászállt újság­ trösztöt is. Baldwin egyszer a nyilvánosság előtt jelen­tette ki, hogy Rothermere lord számára soha nem lesz hely asztala mellett. Churchill viszont gyakran volt vendége, és gyakran lesz vendége Rothermere lordnak, aki benne látja a jövő emberét, és belőle akar minisz­terelnököt faragni. A konzervatív párt mö­gött felvonult másik újság­ tröszt tulajdono­sának, Beaverbrook lordnak szintén Chur­chill az igazi miniszterelnök-jelöltje,­ és így a nagy angol tömeglapok hatalmas vidéki hálózatukkal együtt Churchill termésénél, érlelésén fognak dolgozni. VILÁG 11924 november­e. Baldwin már tárgyal a miniszter­ jelöltekkel Ha azért mégis Baldwin vezetésével jönne létre az új angol kormány, hiszen most Baldwin van birtokon belül , igen nagy kér­dés, miként tartaná össze ez a jóindulatú, de legfeljebb közepes tehetségű ember az olyan kormányt, amelynek tagjai kö­zött ülnek Curzon márki, Austen Cham­berlain, Winston Churchill, azután Birken­­head cári és m­ég néhány olyan miniszter, aki több fejjel magasabb a kormány elnö­kénél. Először a „kis agyvédők“ hírhedt kormányával vezette Angliát Baldwin a konzervatív pártra végzetes 1923. novem­beri választásokig, de most a párt nagy ügy­­velői vennék körül a kormányban Baldwint, akiről sok mindent lehet elmondani, éppen csak azt nem, hogy súlypontjává tudna lenni a konzervatív tehetségek kormá­nyának. Baldwin egyébként ma már megkezdte tárgyalásait és először Curzon márkival, Chamberlain-nel, azután Churchill-lel, Bir­­kenhead-del, Sir Robert Slorne-val tárgyalt arról, vállalnak-e tárcát az általa tervezett új kormányban, vagy sem. Baldwin tehát befejezett ténynek tekinti saját miniszter­elnökségét, és nem fogja megkérdezni a konzervatív pártot arra nézve, nem akar-e új Icader-t választani. A külügyi tárcát, amennyiben Curzon márki nem ragaszkodik a Foreign Office vezetésének újabb átvételéhez, Chamberlain számára szeretné fentartani Baldwin, és Curzon ebben az esetben vagy az admirali­­tás első lordja lenne, vagy hadügyminiszter, vagy a fardok házának elnöke, választása szerint. A pénzügyi tárcát Baldwin Sir Ro­bert Horne-nak szánja, aki Austen Cham­berlain utódja gyanánt volt már pénzügy­­miniszter, Lloryd George kormányában és a City bizalmi emberének számít, noha mint filozófiai professzor kezdte pályáját, és nem a gazdasági életben Bitkenhead earl vissza­tér a lordok házának elnöki székébe, ha Curzon nem reflektál erre a méltóságra, vagy az admiralitás első lordja lesz. Chur­­chill-nek Baldwin elsősorban az indiai ál­lamtitkárságot szánja, mert itt tartja szük­ségesnek az erős kéz emberét, és talán mert azt reméli, hogy itt a nehéz helyzet folytán gyorsan fogja lejárni magát Churchill. De ezek még nem végleges megállapodások. MacDonald a m­unkáspárt választási győzelméről MacDonald kormánya a mára összehívott minisztertanácsot nem tartotta meg és a mi­niszterek egy része minden határozathozatal nélkül beszélte meg az új helyzetet. A mi­nisztertanácsot csak kedden, illetőleg az éj­szaka érkezett hírek szerint csütörtökön fog­ják megtartani, és ma általában azt hitték Londonban, hogy a keddi minisztertanács, tekintettel a konzervatív párt nagy túlsúlyára, a haladéktalan lemondás mellett fog dön­teni, ahelyett, hogy bevárná az alsóház összeülését és a formaszerű bizalmatlansági határozatot. Egy véletlen találkozásnál fogva is való­színűnek tartják azt, hogy a csütörtöki mi­nisztertanács a haladéktalan lemondás mel­lett fog dönteni. November kilencedikén iktatják be minden évben az új londoni Lord­ Mayort a Gu­ild-h­all-ban, és a régi szokás szerint a beiktatás után tartott la­koma ünnepi szónoka a miniszterelnök, aki itt jelentést tesz külpolitikai terveiről. Ezt a beszédet MacDonald most már nem tarthatná meg, és mivel idáig MacDonald mindig tisz­teletben tartotta a régi angol tradíciókat, csakugyan megtörténhetik, hogy a kormány inkább korábban mond le és nem fogja megzavarni a Lord-Mayor beiktatásának ha­gyományos formáit. MacDonald a Daily Herald munkatársa előtt kijelentette, hogy eleinte nagyon kiáb­rándítottak a­ választási eredmények, de most, amikor rendelkezésére állanak a pon­tos, számszerű adatok a szavazatok megosz­lására nézve, elégtétellel állapítja meg azt, hogy a szerdai választás napja volt a leg­nagyobb győzelem, amelyet a munkáspárt valaha kivívott. A véletlen nem fontos és a választási rendszer hibáinak nincsen jelentő­sége : csak az a fontos, hogy a munkáspárt egymillió új szavaztot szerzett, hatalmas lé­péssel közeledve a választók abszolút több­ségének megszerzése felé. A mandátumok megoszlása az új alsóházban onnan ered, hogy a választási rendszer következtében a konzervatív párt minden tizenkilencezer sza­vazatára esik egy mandátum, míg a munkás­párt egy-egy mandátuma mögött harminc­ nyolcezer szavazat áll. Ilyen körülmények között, — mondotta MacDonald — nem irigyli a konzervatív kormány helyzetét. A munkáspártnak lesz energiája felvenni a har­cot akkor, amikor a sajtó, a bankok és a nagytőke kolíci­ójával szemben egymillió új szavazatra tett szert. Akármi is jöjjön, akár lemond már most a kormány, akár helyén marad néhány hétig, a mai nappal megkez­dődik a munkáspárt új rohama a konzervatív rendszer ellen, — fejezte be nyilatkozatát MacDonald, aki bizonyosra veszi, hogy a leg­közelebbi választások meghozzák a többséget a munkáspártnak. Egyébként MacDonald-ot hatalmas tömeg várta és ünnepelte, amikor visszaérkezett Londonba és a munkáspárt vezérkarának tagjai sorjában fölkeresték a csatavesztés hadvezért, hogy biztosítsák őt bizalmukról. A fabiánusok hetilapja, a New Statesman azzal vádolta meg néhány nap előtt Mac­­Donaldet, hogy idegességből és túlérzékeny­ségből idézte föl fölösleges módon az új választásokat, tehát vagy győznie kell a választásokon, vagy pedig tartozik levonni a konzekvenciákat abból, ha a munkáspár­tot vereség érné a fölöslegesen vállalt harc­ban. Úgy látszik azonban, hogy a New Sta- Icsman álláspontja nem talált visszhangra és a munkáspárt nagy része zárt sorokban áll ma is MacDona­ld mögött. Pedig tegnap már arról beszéltek, hogy Thomas gyarmatügyi miniszter, a szakszer­vezeti mozgalom vezére fogja átvenni Mac­Donald örökét a munkáspárt élén. A konzervatív kormány programja Igen érdekes különben, hogy a Times ma reggeli száma szintén elismeri annak a nagy jelentőségét, hogy a munkáspárt ennyire megnövelte szavazatainak számát, teh­át előre figyelmezteti a konzervatív kor­mányt a legnagyobb fokú óvatosságra, mert szintén számol azzal, hogy a legközelebbi választások a munkáspártnak adják a több­séget, ha a konzervatív kormány most rosz­­szul használja ki az alkalmat, és visszaél a győzelem által adott lehetőségekkel. A diplomáciai összeköttetés megszakítása, vagy megszakítése Oroszországgal, az an­gol—orosz kereskedelmi szerződés függő­ben hagyása, a londoni orosz kölcsön elej­tése, az erős kéz politikája Indiával és Egyiptommal szemben. idáig világosan raj­zolódik ki az új konzervatív kormány po­litikájának útja, de sokkal bizonytalanabb az, ami azután következnék. A konzervatív párt jobbszárnya annak idején ellenezte a német jóvátételi kölcsön jegyzésre bocsátását a londoni piacon, de azóta tizenkét perc alatt sokszorosan túl­jegyezték a német kölcsönt, és ez a legvilá­gosabb bizonyítéka annak, hogy a City a londoni egyezmény alapjára helyezkedett. A konzervatív kormánynak nem lesz más európai politikája, mint amilyent a City kí­ván és ez egymagában is biztosítaná a kon­zervatív kormány teljes támogatását a Dawes-tervezet végrehajtásánál. Egyébként pedig Sir Robert Horne, a konzervatív kor­mány dezignált pénzügyminisztere volt az első angol politikus, aki még tavasszal ál­lást foglalt a Dawes-tervezet gyors végre­hajtása mellett, és a Dawes-tervezet mellett foglalt állást kezdettől fogva Austen Cham­berlain, a konzervatív kormány dezignált külügyminisztere is. A legnagyobb mértékben valószínű tehát, hogy a konzervatív kor­mány a német kérdésben a munkáspárt ös­vényén fog továbbhaladni, és így semmiféle irányváltozás nem következik be , de azzal számolni kell, hogy Sir Robert Horne, Aus­ten Chamberlain néhányszor éles összeütkö­zésbe kerülnek majd saját pártjuk jobb­­szárnyával. A konzervatv párt és az Ilerrior-Rom­ány Arra egészen bizonyosan nincsen semmi hajlandóság a konzervatív párt vezéreiben, hogy szörtöt kezdjenek a francia jobboldal­lal. A konzervatív vezéreknek egész sora tette felelőssé a választási harc alatt a Poincaré-rendszert és a francia jobboldal politikáját azért, hogy Angliában a kor­mány élére kerülhetett MacDonald. A kon­zervatív vezérek felfogása szerint Bald­win kormányát az járatta le és a konzervatív többséget az diszkreditálta a múlt évben, hogy sem Bonar Law, sem Baldwin nem tudták kimozdítani a holtpontról a német kérdést, nem tudták elejét venni a Ruhr­­vidék megszállásának, és nem tudtak meg­oldást találni a Ruhr-vidék okkupációja után az európai feszültség levezetésére, Poincaré hajlít­hatatlan merevsége folytán. A konzervatív álláspont a választási küz­delem alatt az volt, hogy a munkáspárti kormány külpolitikai sikereit Poincaré bu­kásának és Herriot kormányralépésének köszönheti, nem pedig MacDonald diplo­máciai ügyességének. Ezek után a legna­gyobb mértékben valószínűtlen az, hogy a konzervatív párt megnehezítené Herriot számára a kormányzás feladatait és vissza­segítené helyére azt a francia politikai rend­szert, amelyet a tavaly novemberben szen­vedett naiv vereség legfőbb okozójának tart. A liberális párt tragédiája A ma érkezett végleges eredmények szerint is csak negyvennégy mandátuma van a libe­rális pártnak a tavaly szerzett 158 mandátum és az 1006-ban meghódított 376 mandátum helyett. Ennek ellenére a liberális párt vere­sége sokkal kisebb méretű, mint amilyennek tegnap látszott. A szavazatok újabb össze­­számlálása szerint ugyanis a liberálisok mel­lett 3.105.000 választó tartott ki, tehát az összes leadott szavazatok tizennyolc száza­­l­­éka, nem pedig tizenkét százaléka esett a li­­­­berális jelöltekre. Akkor, amikor egy pálzt­­­­nak még 3,105.000 szavazata van, nem lehet­­ megkondítani a lélekharangot a párt fölött. Igaz ugyan, hogy tavaly még 4.314.000 sza­vazat esett a liberális párt jelöltjeire és így a liberálisok vesztettek több, mint 1,2 szava­zatot akkor, amikor a konzervatív párt és a munkáspárt jelentékenyen megszaporította szavazatainak számát, de azért több, mint 3 millió választóval a háta mögött a liberális párt még megkísérelheti a jobb jövő felépí­tését akkor is, ha csak negyvennégy mandá­tuma van az alsóházban. A mandátumok kis számánál is súlyosabb baj azonban az a körülmény, hogy a kis liberális párt szinte leegyenlíthetetlenül szakad két ellentétes frakcióra. A tegnap éjszaka érkezett hírekkel szemben vissza­szerezte mandátumát Sir John Simon is, a liberálisok radikális szárnyának vezére, és azt nagyon nehéz elképzelni, miként fog együtt dolgozni Sir John Simon és Sir Wal­­ter Runciman például Sir Alfred Jrond-dal, az angol nagyipar legexponáltabb képviselő­jével, vagy Lloyd George-zsal, aki csaknem

Next