Világ, 1925. február (16. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

i Vas Smap VILÁG Klebelsberg csak a szanálás sikeres befejezése után hajlandó a numerus clausus revíziójával foglalkozni . (A Világ tudósítójától.) Az egységes párt­­nak azok a tagjai, akik a költségvetés vitá­jában a numerus clausus ellen szólaltak fel erősen aláhúzva jelentették ki, hogy csal saját meggyőződésüket tolmácsolják és ezek a numerus clausus ellen tett nyilatkozatok nem felsőbb megrendelésre hangzanak el Maga az a tény, hogy az egységes párti szó­nokok szükségesnek tartották ennek hang­súlyozását, megerősítette azt a feltevést hogy az a látszólagos nagy liberális felbuz­dulás, amely végighullámzott a ne­­zetgyű­lés jobboldalán, nem őszinte, hanem kétség kívül a politikai helyzettel szorosan össze­függő taktikai célt szolgál. A költségvetés úgynevezett vitájának rendezői gondosan ügyeltek arra is, hogy a pártnak irányadó vagy a pártvezetésért felelős tagjai a nume­rus clausus kérdésében meg ne nyilatkozza­nak. Csak a he neén avatottak láttak ellen­tétet a numerus clausus ellen elhangzó egy­séges párti nyilatkozatok, és Gömbös Gyu­lának a kormányhoz való újabb közeledése között. A beavatottakat egy pillanatra sem tévesztette meg az a színjáték, amelyet az egységes párt vitarendezői produkáltak, — kizárólag a jóhiszemű közönség megtévesz­tésére. Egy pillanatig sem volt vitás az, hogy a kormány a numerus clausus kérdésében a fajvédők jóindulatának kockáztatása nélkül­­— ne­m akceptálhatja a liberális felfogás gyakorlati érvényesítését. Mégis érthető kí­váncsisággal várta mindenki a betegsége miatt távollevő Klebelsberg Kunó gróf kul­tuszminiszter nyilatkozatát e kérdésben. A kultuszminiszter ma végre a kormány fél­­hivatalos estilapja útján megismerteti a közvéleménnyel a maga álláspontját. Kle­belsberg Kunó gróf a közlemény szerint „elvileg nem barátja a numerus clausus­­nak“, de annak eltörlésére csak akkor lesz hajlandó, ,,ha majd a szanálás teljesn be lesz fejezve". A kultuszminiszter indokolása szerint a numerus clausus kérdése a B-lis­­ták ügyével egy kategóriába került és csak akkor lehet szó Haller István törvényének revíziójáról,­­ „ha majd újból szó lehet a kinevezésekről és alkalmazásokról, a köz­­gazdasági viszonyok javultával a magán­munkaadók helyzete és fizetőképessége is javulni fog, akkor foglalkozunk majd a re­form gondolatával". Klebelsberg és Eckhardt között nincs ellentét Talán a véletlen játéka, hogy Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter nyilatkozatával egyidejűleg megszólal a fajvédőcsoport szellemi vezére, Eckhardt Tibor is és nyilat­kozatában megállapítja, hogy „az egységes pártban sokkal többen vannak az intranzi­­gens keresztények, mint általában hiszik, és a numerus clausus eltörlésére megindított akció véleményem szerint nem fog sike­rülni, főként azért — mondja Eckhardt —, mert az egységes pártban szakadást idézne elő az erre irányuló javaslat". Megállapíthatjuk tehát, hogy gyakorlati­lag nincs ellentét a fajvédők és Klebelsberg Kunó gróf felfogása között. A jogrend és jogegyenlőség helyreállításának szempontjá­ból ugyanis teljesen jelentéktelen az a kér­dés, hogy a kultuszminiszter elvben barátja, vagy ellensége-e a numerus clausus intéz­ményének. Haller István nem elvi, hanem gyakorlati célok érdekében alkotta meg a magyar törvénytárnak ezt a szégyencikkét. Klebelsberg Kunó gróf állásfoglalása tehát a fajvédők álláspontjával nem ellentétes, mert a fajvédők sem elvi okokból ragasz­kodnak a numerus clausushoz, ezt nem cél­nak, hanem eszköznek tekintik arra, hogy az újjáépítendő Magyarország intelligenciá­ját teljesen a maguk képére reformálhassák. Klebelsberg Kunó gróf nyilatkozatából meg­állapítható, hogy ő sem akar mást, és a faj­védők bizonyára készségesen bele fognak nyugodni abba a határidőbe, amelyet Kle­belsberg Kunó gróf szabott meg arra, hogy a numerus clausus reformjának gondolatával­­foglalkozzék. Eckhardt egyéni akcióval fenyeget Az az összhang, amely nemcsak a nume­rus clausus kérdésében, hanem az egész kormányzati rendszernek bizonyos irányba való terelésére vonatkozólag fennáll a kor­mány és a fajvédők között, egy pillanatig sem veszélyeztette az egységes párt egységét. Egy pillanatig sem fenyegetett a pártszaka­dás veszedelme, mert a Klebelsberg Kunó által megszabott határidőbe az egységes pártnak intranzigens keresztény elemei és liberális tagjai is egyhangúlag bele fognak nyugodni. Fölösleges volt tehát az az eré­lyes hang és az ököllel való fenyegetésnek az a módja, amellyel Eckhardt Tibor arról az eshetőségről beszél, hogy a numerus clau­­sust ez a kormány eltörli. Eckhardt ugyanis mai nyilatkozatában azt mondja, hogy „az egyetemi ifjúság meg van szervezve és a numerus clausus eltörlésével legfeljebb azt lehetne elérni, hogy egyáltalán ne legyen egyetemi tanítás". „Ellenségei vagyunk az egyéni akcióknak — mondja Eckhardt­­—, de ha sor kerülne mégis a numerus clausus eltörlésére, akkor kénytelenek lennénk ma­gunkat erősebb akciókra elhatározni. Ez az akció személyes, nyílt és teljes felelősség mellett meginduló harc volna." Fölösleges lenne ezzel a fenyegetéssel ko­molyan foglalkozni. Klebelsberg Kunó gróf mai nyilatkozata mindenkit megnyugtat atekintetben, hogy a fajvédők nem lesznek kénytelenek fenyegetésüket beváltani, ha pedig a helyzet úgy fordulna, hogy egy más kormányzati rendszer törölje el a numerus clausust, a fajvédők és az általuk megszer­vezett egyetemi ifjúság bizonyára nem fog­nak gondolni fenyegetéseik beváltására. Az ilyen fenyegetések csak addig aktuálisak, amíg a fajvédő politikai táborral és a baj­társi szövetségekbe szervezett egyetemi ifjú­sággal szemben a kultuszminiszteri­­ székben a Tarul Bajtársi Szövetség diszdominusa ül. Eleonóra Duse szomorú életének fájdalmas vége 1909-ben búcsúzott az akkor ötven esz­tendős Duse a színpadtól, amikor berlini vendégszereplésének lezárásául lépett fel mégegyszer, mint a Tenger asszonya. De senki a nézőtéren nem tudta, hogy Duse most utoljára áll a színpadon és nem tudták ezt Duse művésztársai sem. Legjobb barátait is csupán az előadás után értesítette Duse arról, hogy többé nem tér vissza a szín­padra, és így Duse négyszemközt búcsúzott el a színpadtól, ahol­­ negyvenhat eszten­dőt töltött odáig. Hiszen négyéves volt akkor, amikor egy vándortársulatban elő­ször léptette fel apja, aki szintén színész volt , és amikor Duse tizennégy esztendős korában először játszotta Júlia szerepét, már igen nagy­­ színésznői múlt áll mö­götte, mert a gyerekek és a kislányok egész sorát vitte színpadra négy és tizennégy éves kora közt. Tizenkét év a magányban A csöndes berlini búcsúvétel után Eleo­nóra Duse valóban teljes tizenkét éven át maradt távol a színpadtól, visszautasítva minden meghívást és minden sürgetést. Ami ritkán történt meg odáig, Duse színésznői híre változatlanul élt, sőt megnövekedett a tizenkét éves hallgatás alatt és Duse nem ok nélkül reszketett akkor, amikor 1921-ben a turini Balbo-színházban újból megjelent a közönség előtt. Dusénak akkor félelmes ver­senytárssal kellett felvenni a küzdelmet, azzal a Duse-legendával, amely tizenkét év alatt alakult ki arról az asszonyról, akit minden kritikus és minden ország elismert egy generáció legtisztább, legőszintébb, leg­nagyobb színésznőjének. Azt a kis vagyont, amelyről Duse azt hitte, hogy élete végéig felmenti a gondok alól, elsodorták a háborús hullámok, és így az anyagi gondok nyomása alatt volt kénytelen újból­­ kifesteni arcát Duse. Kifesteni arcát: ezt csak képletesen, a színészi munka szimbóluma gyanánt lehet Duséval kapcso­latosan mondani, mert Duse sohasem hasz­nált arcfestéket a színpadon, sem akkor, amikor először járta be Európa nagy váro­sait, mindenütt hódolatot parancsolva annak a színészi tehetségnek, amely nem tűrte meg a festéket: sem az arcon, sem az ajkon, sem a szemöldökön, sem a hangsúlyokon, sem a mozdulatokon. Duse volt az elmúlt évtize­deknek az az egyetlen színésznője, aki min­den szerepében festék nélkül játszott, és akinek egyetlen szaván nem volt soha egyet­len szemernyi festék. Mindig csak teljes őszinteség, mindig csak tiszta igazság, min­dig csak egész mélyről felszakadt, és nem kívülről aláfestett érzés. Lemaitre írta egy­szer Duséról azt, hogy egyszerűsége és őszin­tesége néha már a csinált virtuozitás gyanú­ját ébreszti fel egy pillanatra, mert kétségek merülnek fel arra nézve, lehet-e valaki őszintén olyan őszinte, mint Duse. Az anyagi gondok A Tenger asszonya volt az a szerep, amelyben 1921 május ötödikén Duse újból megkezdte a munkát, amint nevezni szokta fellépéseit: ugyanaz a szerep, amelyben tizenkét évvel előbb búcsúzni próbált a színpadtól Berlinben. Ezt a milánói szín­házi estét akkor bőven leírták a világ összes lapjai, hiszen ez az este nemzetközi ese­mény volt, ahova Európa minden szögleté­ből érkeztek vendégek , és Olaszország nagy nemzeti ünnepnek tekintette ezt a na­pot. A színészet történetében egész bizonyo­san nem volt eset arra, hogy egy színházi előadásról annyi lapban, annyi nyelven, és annyit írtak volna, mint a Tenger asszonyá­nak 1921 május ötödikén lepergett túrini előadásáról , és a túrini távirda-állomások egész éjszaka munkában voltak, amíg szét­­küldték a külföldi laptudósítók jelentéseit. De azután mégis úgy fordult a helyzet, hogy Duse, aki az anyagi gondok elől menekülve tért vissza a színpadra, még súlyosabb anyagi gondok közé került a színházi munka felvétele után, és az az amerikai vendégsze­replés, amely azután megölte őt, nem volt szabad elhatározása Dusenek. Az adósságok nyomasztóan nagy súlyát kellett volna le­­törlesztenie a hosszú amerikai körútnak. Egy eléggé másodosztályú francia dráma­író, Edouard Schneider írja le most részle­tesen Duse utolsó éveit. Schneider azonban az években, amikor Duse teljes visszavo­­nultságban élt, elküldte neki új drámájának kéziratát , és ítéletet kért róla Dusétól, mint korának legnagyobb színésznőjétől. Duse hálásan fogadta a figyelmet, és így kezdő­dött a kapcsolat, amely azután továbbfejlő­dött Schneider figyelmességei folytán. Schneider Túrinba sietett Duse fellépésének hírére, majd Merúnba töltött együtt néhány hetet Duséval, és úgy látszik, hogy életének utolsó éveiben Duse teljesen bizalmába fo­gadta a Schneider-házaspárt. Schneider te­hát közelről látta Duse vergődését. A visszatérés a színpadra hónapokon át az ünneplések szakadatlan sorát hozó Duse számára, de Duse saját színtársulatá­val lépett fel, tehát elég nagy költségei vol­tak és úgy látszik , kezdettől fogva rosszul szervezte meg fellépésének financiális alap­jait. Azután következett egy baleset. Duse fellépett egy új szerepben, a Cosi Sia-ban Tommasso Gallarati-Scotti drámájában, és ez a dráma­­ megbukott. Duse számára már nem volt könnyű feladat új szerepet tanulni, azonkívül nem tartotta igazságos­nak az olasz közönség ítéletét Tommaso Gallarati-Scotti drámája fölött, tehát pró­bálta erőszakolni a Cosi Sia előadásait, és így jutott el az első százezer frank deficitig. Ez azért sem volt nehéz, mert Duse csak a hét két-három estéjén tudott fellépni és társulatának naponként kellett fizetnie ezer­­hatszáz frankot, nem számítva az egyéb költségeket. Duse és Mussolini A színpadon töltött esték nagyon fárasz­tották Dusét, aki nem volt többé egészséges, a Cosi Sia bukása nagyon megtörte és így végül annyira összeroppant, hogy hónapo­kon át nem léphetett fel, és hónapo­kon át mégis kénytelen volt fizetni társula­tának tagjait. A hosszú betegség alatt Mus­solini ünnepélyesen fölkereste Duse asz­­szonyt, és megkérdezte tőle, mivel tehet szolgálatot Olaszország legnagyobb színész­nőjének? Duse magának nem kért semmit, de elmondotta, milyen nagy gondot okoz számára az, hogy kénytelen fizetni társula­tának színészeit és színésznőit betegsége alatt is: arra kérte tehát Mussolinit, vegye le gyenge vállairól ezt a nehéz terhet. Mus­solini néhány igen szép szóval jelentette ki azt, hogy Olaszország tudni fogja kötelessé­gét Duse iránt, és többé nem foglalkozott a Duse-kérdéssel. A fiumei parancsnok, — így nevezte Duse Gabriele D'Annunziót a fiumei kaland óta, — Duse betegségének és Duse anyagi gond­jainak hírére szintén írt egy valóban szép nyílt levelet, elmondva azt, milyen sokat adott Olaszországnak és milyen keveset ka­pott Olaszországtól Duse, de gyakorlati kö­vetkezményei ennek a nyílt levélnek sem lettek. Duse adósságai és Duse gondjai foly­ton növekedtek. Nem szabad Amerikába jönnie ... Egy időre segített rajta egy öreg angol kisasszony, Miss Onslow, akivel Duse vé­letlenül találkozott egy szállodában, és ak­iről azt írja, hogy nem volt éppen intel­ligens és művelt nő, de Miss Onslow azért tisztán látta Duse nagyságát, részvéttel látta Duse vergődését, összecsomagolt, hazauta­zott Londonba, gazdag rokonai közt száz­ezer frankot gyűjtött Duse számára, és noha odáig nem voltak kapcsolatai a színházi kö­rökkel, hozott Duse számára egy vendég­szereplési szerződést is, hat londoni föllé­pésre. A vendégszereplési szerződésekkel ugyan­is kezdtek nehézségek támadni. Duse min­den oldalról kapta a fényes ajánlatokat, de ha azután megjelentek a színházi ügynö­kök, és látták a beteg, megtört asszonyt, ijedten hökkentek vissza, mert attól féltek, hogy Dusénak nem lesz fizikai ereje lebo­nyolítani a tervezett turnét, tehát kárba­­vesznek majd az előzetes költségek. New Yorkból az egyik legnagyobb amerikai szín­házi ügynök utazott sietve Duséhoz, köny­­nyes szemmel nézte végig Duse játékát este a színházban, másnap délben kész szerző­déssel kopogtatott nála, de amint Duse előtt állott, elakadt a szava és csak azt mondotta: — Nem, nem szabad Amerikába jönnie... Azonkívül a vendégszereplések kérdésé­nek megoldásánál az volt a súlyos nehéz­ség, hogy Duse két, vagy legföljebb három estén tudott csak játszani hetenként és így két-három fellépésnek kellett volna ki­egyenlítenie minden költséget­ ­t a halálba A Miss Onslow által nyélbeütött londoni vendégszereplés teljes győzelemmel végző­­lett. Duse nem dőlt ki, program szerint lé­­pett fel az előre kitűzött napokon, az előre kitűzött szerepekben, a siker teljes volt, a közönségnél és a sajtónál egyaránt. Duse egykor híres haja már fehér volt, de a fe­hér haj körül ott lebegett a szentek glóriája, mert Duse fájdalmának, Duse szenvedésé­­nek hangja szent tisztasággal szállott a szín­­ládról a közönség felé. Szent tisztasággal, se nagyon, nagyon halkan. Akármilyen si­ker volt a londoni vendégszereplés, majd pedig a két bécsi fellépés, Duse csak adós­­ságiainak egy részét tudta k­etörleszteni: az adósságok újból kezdtek nőni és Duse hi­telképessége kezdett kimerülni. A fiumei parancsnok tizennyolc év után újból je­lentkezett Dusénál, nagyon szép szavakat mondott neki, de egyébként egyetlen lépést sem tett érdekében, noha a fiumei parancs­nok újból nagyon befolyásos emberré lett Olaszországban. Mussolini pedig végleg megfeledkezett azokról az ígéretekről, ame­lyeket Duse betegágyánál tett, így került sor, mégis arra a félesztendős amerikai körútra, amelynek feltételei talán szükségesek vol­tak a turné anyagi sikerének biztosítására, de a halál karjaiba vitték az amúgy is be­teg, hatvanöt esztendős Eleonóra Dusét. A kaliforniai nyár és a pittsburgi tél Miss Onlow kitartott Duse mellett és el­kísérte az amerikai körútra, úgyhogy leg­alább egy barát volt Duse mellett ezekben a gyötrelmes napokban, ha ez a barát nem is volt szellemileg egyenrangú vele. A ten­geri út nagyon megviselte Duse asszonyt és New Yorkban ugyan példátlanul nagy volt a siker, de hideg napok járta­k, és­ Duse nem tudta elviselni a hideget. Hiszen a régi, jó napokban, fiatalságának napjaiban négy­szer is megtörtént az, hogy Duse­­ Egyip­tomba szökött, menekülve a téli hideg elől, pedig egyébként példája volt a kötelesség­­teljesítésnek. Duse, aki fiatalon menekült az olasz tél elől, hatvanöt éves korában kény­telen volt vállalni New York felét. De a hat nehéz hónap kezdett elmúlni, sőt az ötödik hónapban újból jól érezte magát Duse. Adósságai nem voltak többé és az ötödik hónapban Kaliforniában ven­dégszerepelt, ahol újból meleg volt, erősen sütött a nap és lágyan simogatta a beteg. Öreg­asszony testét a Csendes-óceán szelíd levegője, Duse újból tudott mosolyogni. De azután impresszáriója azt követelte tőle, hogy San Franciscóból induljon útnak Detroit és Pittsburg felé. Ez 1924 március végén volt. Ilyenkor meleg nyár van a Csendes-óceán partján és kemény tél Pittsburgban. A szer­ződés világosan beszélt, de Duse napokon át harcolt az impresszárióval, mert nem akart, nem mert, nem tudott a nyárból visszatérni a télbe. Az ima rossz árió nem en­gedett, és Duse március huszonkilencedikén csakugyan fellépett Detroitban, ahol téli fagy, nyirkos köd, kemény hó fogadta. Detroitból vezetett tovább az út Pitts­­burgba. Itt április ötödikére volt kitűzve Duse fellépése és megérkezése után a szín­házhoz sietett, hogy megnézze a színpadot és a nézőteret, mielőtt fellépne. A színház­nál nem számítottak Duse látogatására, és Duse kénytelen volt néhány percig várni, amíg előkerítették a portást és ajtót nyitot­tak előtte. Ezalatt a hideg szél éles, ke­mény hópihéket sodort az arcába és Duse kezdett reszketni a bunda alatt is. Ez volt a halál. Mussolini hadihajója Duse reszketett a hidegtől egész este is, mikor nagy erőfeszítéssel eljátszotta szere­pét, reszketve tért haza az előadás után, és többé nem kelt föl a betegágyból. A kali­forniai nyár feltámasztotta Duse asszonyt és a pittsburgi fél megölte, akkor, amikor már csak alig néhány hét volt hátra a ke­gyetlen amerikai vendégszereplésből. Ápri­lis huszonegyedikén Duse szíve megszűnt dobogni, és Mussolini hatalmas hadihajót kü­ldött el Eleonóra Duse csonttá-börré aszott, szegény, kis testéért. Ha a hatalmas hadihajó által elfogyasztott szén árát egy évvel előbb Duse színtársulatának szanálá­sára fordítja Mussolini, akkor nem kerül sor az amerikai körút mártíriumára. De egy színtársulat szanálása nem dekoratív, feladat, míg a temetés-rendezés annál de­koratívabb munka. Mussolini két rendkívüli minisztertanácsot hívott össze, egyet, ami­­kor Duse halálának híre érkezett meg, egyet. Amikor Duse temetésének részleteit kellett megbeszélni, az olasz flotta fél­­árbocra engedett lobogóval fogadta Duse holttestét, ágyúdörgés közben és az egész temetési szertartás nagyon dekoratív volt, mint minden olyan ünnepség, amelyet Mus­solini rendezett. De ezzel talán nem tette jóvá a duce azt, hogy az ő hibájából kellett megtennie a hatvanötéves, beteg Duse asz­­szonynak a kellemetlen, rossz őszi napok­ban az utat az Atlanti-óceánon át, és talán nem tette jóvá azt, hogy az ő hibájából kellett elindulnia Duse asszonynak március derekán a szép kaliforniai nyárból a ke­mény pittsburgi tél felé... Duse csontkeretes pápaszeme Sok más érdekeset is beszél el Duseről könyvében Edouard Schneider, noha a könyvnek van több hibája, így például az, hogy Schneider saját magát ugyanolyan érdekes embernek tartja, mint Duse asz­­szonyt, kissé sok szót ejt tehát irodalmi si­kereiről, irodalmi csalódásairól, irodalmi terveiről, azonkívül van sok fölösleges fe­csegés is ebben a könyvben, de az ilyen kínos oldalakat könnyű megbocsátani az itt-ott elszórt konkrét adatokért. Duse szinte minden nap olvasással töltötte a dél­előtti órákat, még­pedig többnyire lefeküdt a szőnyegre, végigterült a földön, maga elé tette a könyvet, fölvette széles, csontkeretbe foglalt pápaszemét, és így mélyedt el az ol­vasásba. Ha talált a könyvben valamit, amit 0955 feBruár T. 3

Next