Világ, 1925. március (16. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

[Vasárnap tervezett polgárháborúnak. Ebert elnöksége alatt voltak hónapok, amikor komoly ve­­­­szély volt a baloldali diktatúra hatalomra­­­jutása, és voltak hónapok, amikor nyíltan folytak a tárgyalások a jobboldali diktatúra kiépítéséről. Ebertnek kétségkívül jelenté­keny érdeme van abban, ha az egyik és a másik terv — csak terv maradt. Azonkívül Ebertnek része van abban, ha sikerült meg­menteni a német birodalom egységét és si­került megmenteni a parlamentarizmus rendszerének uralmát Németországban. Az ilyen negatív eredmények sokat jelen­tenek a történelem mérlegén, ha számba­­veszi valaki, hogy 1000 milliárd papírmárka értékét egy aranymárkában állapították meg akkor, amikor Németországnak sikerült visszatérnie a valuta stabilitásához. A gaz­dasági összeomlás méreteihez képest a po­litikai kilengések aránylag nem voltak olyan hevesek, amilyenekké könnyűszerrel lehet­tek volna, és ha a német forradalom más­napjának baloldali demokratikus Német­országát nem is tudta átmenteni a válságok hat évén Ebért, átmentett egy olyan alapot, amelyen rázkódtatások és veszélyek nélkül lehet újból fölépíteni a tiszta demokrácia német köztársaságát. Ezért ellen alig lehet más kifogást vetni, mint azt, hogy az egyéniség szuggesztív ereje hiányzott belőle. Tisztán, világosan mérle­gelte a helyzeteket, a viszonyokat, az erőket, olyankor is, amikor nem volt könnyű vilá­gosan látni. Kemény energiával tartott ki a helyesnek fölismert álláspont mellett, tudott sokáig a háttérben maradni, ha az esemé­nyek menete nem követelte meg személyes közbelépését, de nem riadt vissza a cselek­véstől és a felelősség vállalásától akkor, ha ezt kívánták a viszonyok. A szuggesztív elemek hiánya miatt és a birodalom élén végzett munka negatív eredményei követ­keztében Ebert neve nem fog erős fénnyel ragyogni a német nép emlékezetében. De azért a berlini halottas­ágy előtt minden nagyítás és minden elérzékenyülés nélkül lehet elmondani, hogy azokban az időkben, amikor sorjában kicsinyeknek bizonyultal, az emberek a reájuk bízott nagy hivatalok­hoz képest, Ezért teljes becsülettel töltötte ki nagy hivatalának széles kereteit, és jó­zanságával, tárgyilagosságával, minden párt­­politikai szemponttól mentes, minden kon­zekvenciájában becsületes gondolkodásával, nyugodt energiájával sok rossztól óvta meg Németországot. Ebertnek nagyjából az a sze­rep jutott, mintha egy csatavesztett hadsereg vezetését kellett volna átvennie, és nehéz, hálátlan szerepét egész ember gyanánt töl­tötte be. A német birodalom gyászolja Ebert elnököt a­ Világ berlini tudósítójától.­ Azok a re­mények, amelyeket a tegnap esti orvosi je­lentés keltett az elnök állapotának javulá­sával kapcsolatban, nagyon rövid ideig tar­tottak. Arra a hírre, hogy az elnök állapota javult, tegnap este óriási embertömeg gyűlt össze a szanatórium előtt. A tömeg olyan nagy volt, hogy a forgalom teljesen meg­akadt és a rendőrségnek kellett az útvonalat elzárnia. A nagy tömeg egészen éjfélig állott a szanatórium előtt és várakozott az újabb hírekre. A tegnap esti vizsgálat eredménye egyálta­lában nem volt kedvezőtlen. Az orvosok azt hitték, hogy a javulás tovább fog tartani. Csak hajnali négy óra felé lett egyszerre az elnök nyugtalan. Az orvos, aki az elnök be­tegágyánál volt, azonnal megmérte hőmér­sékletét, amely jelentős emelkedést muta­tott. Az inspekciós orvos erre rögtön Bier tanárt hívta és az elnök hozzátartozóit is a betegágyhoz kérette. Mikor ezek meg­érkeztek, a szív már nagyon gyengén műkö­dött. Reggeli nyolc órakor az elnök el­szunnyadt és fel sem ébredt többé. A biro­dalmi elnök felesége délelőtt tizenegy óráig maradt a szanatóriumban. Az összegyűlt nagy tömeg némán köszöntötte az elnök tá­vozó feleségét. A temetéssel kapcsolatban valószínűleg úgy fognak intézkedni, hogy az elhúnyt el­­nö­k holttestét legelőször a wilhelmstrassei hivatalos lakásában fogják felravatalozni. Hétfőn tartja a birodalmi gyűlés gyászülé­sét, amely után a holttestet a birodalmi gyű­lés épületébe viszi­k, ahol aztán a nagy gyászünnepély fog lezajlani. A birodalmi hadügyi miniszter külön napi­­parancsot fog kiadni a h hadsereg és a flotta számára. A halál hírére Berlinben a ma esti összes ünnepélyeket és előadásokat le­mondták, épúgy elmaradnak a holnapi és a temetés napján tartandó színházi előadások. Az elnök haláláról szóló hír villámgyorsan terjedt el és mindenütt a legnagyobb meg­döbbenést keltette. Az összes középületeken azonnal félárbócra engedték a lobogóikat, éppen így a külföldi diplomáciai testületek is azonnal kitűzték a gyászlobogókat. Amikor az elnök halálának híre a parla­mentbe megérkezett, éppen az adóügyi bi­zottság tartott ülést, amely az adótörvénye­ket tárgyalta. A bizottság azonnal bizonyta­lan időre megszakította üléseit. Az elnök halálának híre az egész város­ban a legnagyobb megdöbbenést váltotta ki A minisztertanács azonnal ülésre ült össze, amely után a birodalmi kormány tagjai testületileg fölkeresték Ebert feleségét, hogy a kormány részvétét kifejezzék. A déli órákban rendkívüli feltűnést keltett, hogy az emberekkel túltömött utcákon fiatal ho­rogkeresztes diákok röpiratot osztogattak, amelyben az elhúnyt birodalmi elnök sze­mélyét becsmérelték. A közönség felhábo­rodva fordult egy a közelben lévő rendőr­tiszthez és figyelmeztette erre, a rendőrtiszt­­viselő azonban kijelentette, hogy nem látja ezzel a rendet megsértve.­­ A demokratikus sajtó nagy felháborodással tárgyalja az esetet. A berlini lapvélemények Az egész sajtó hosszú cikkekben foglal­kozik a birodalmi elnök halálával. Egy lap kivételével az összes lapok a legmelegebb és legtiszteletteljesebb hangon emlékeznek meg az elhúnytról. Még a néppárti lapok is gyászkeretben jelentek meg. Természetesen a legrészletesebb megemlékezést a Várwárts közli, mely legelesősorban rámutat arra, hogy az elhúnyt igazi fia volt népének és vezére a legnehezebb időkben. Mindig a munkásosztály és a szocializmus előharcosa maradt, és mindig az volt kifejezett kíván­sága, hogy egy napon visszatérhessen ismét Szeretet JPÍT^P7^ ! Irta: Bíró Lajos Igazatok van, mondta orvos-barátunk, egyik sívár esztendő jön a másik után, és néha meggyűlöli az ember az életet és meg­utálja az embert. De ha én még sívár száz­­esztendőkig élnék, akkor sem eshetném két­ségbe, mert soha el nem felejtem azt, amire megtanított egy szegény öreg­asszony, akit tegnap temettünk el. Almer Károlyné, egy kis szatócs özvegye , annak az Almer Viktor­nak az anyja, akire még mindnyájan emlé­keztek. ... A háború második évében Viktornak is be kellett vonulnia. Otthagyta az ügyvédi irodáját és otthagyta a lakását, amelyben az anyjával élt, és előbb fölment Oroszországba, azután le az Isonzó mellé. Az ilyen elmenés és otthagyás mindenütt keserves volt, de itt talán még gyötrelmesebb, mint máshol. Az öreg­asszony életének egyszerűen nem volt más tartalma, csak a fia. Húszesztendős özvegység fáradhatatlan munkája és gyak­ran az éhezést is vállaló maga feláldozása tette volt lehetővé, hogy Viktor tanuljon, megnyissa az ügyvédi irodáját és átgázoljon az első évek sikertelenségén. Viktornak végre kezdett jól menni a dolga, nagyobb lakásba költözött, és az öreg­asszony abba­hagyta a munkát. Vezette a fia háztartását, de számára ez nem volt munka többé, ha­nem tiszta gyönyörűség. Ismeritek ezeket az anyákat: mennyei boldogság számukra, ha a fiúk párnáit úgy rendezhetik el, amint a fiúk szereti és üdvözült öröm, ha a fiúk jó étvággyal eszi meg azt a kedvenc ételét, amelyet ők főztek neki. A nap többi órái pedig eltelnek egyszerűen azzal, hogy az anya gyönyörködik a fiában. Hol abban, amit az élményeiről vagy a terveiről el­beszél, hol abban, hogy hallgat és olvas, vagy gondolkozik, vagy alszik, vagy odabent az irodában dolgozik. Ránézni az ebédlő bútoraira, amelyeket ő vásárolt: a tiszta gyönyörűség bő forrása. A puszta léte : bol­dogság. Azonkívül Viktor hálás fiú volt, akkoriban igazán az volt a legfőbb gondja, hogy az anyja öregségét kellemessé tegye, a szeretetét és a háláját sok gyöngédséggel és jókedvű dédelgetéssel meg is mutatta, és ilyenkor nagy fáradságába került, hogy ő csókolja meg az anyja kezét, mert az öreg­asszony boldogan felbuggyanó könnyek kö­zött mindenáron az ő kezét akarta meg­csókolni. Egyszóval: átkozottul keserves dolog volt. Miután Viktor elment, az öreg­asszony olyan gyorsan leromlott és olyan ijesztően le­fogyott, hogy valami súlyos szervi bajra kellett volna következtetnem, ha nem tud­tam volna, hogy mindennek a lelke fájó gyötrődése az oka. Bármennyi volt a dol­gom, minden nap fölmentem hozzá és min­dent megtettem, ami tőlem tellett, hogy va­lamiképpen talpraállítsam. Százszor elmond­tam neki, hogy nem hal meg mindenki a há­borúban, és milyen szép lesz, mikor megint együtt lesz a fiával , és egyszer elmondtam neki, hogy a fiának tartozik azzal, hogy az erejét és az egészségét épségben megőrzi. Minden hiába volt. Könnytől vak szemével rám nézett és szürkéből gyorsan fehérre őszült fejét megrázta. — Nem, doktor úr, nem, — mondta könnytől fuldokló hangon. — Mit nem ? Miért nem ? Miben nem bízik ? — Isten nem akarja meghallgatni az én imámat. Tovább kérdeztem és így kiderült, hogy ő nem tesz most egyebet, minthogy reggel­től estig és tulajdonképpen estétől reggelig is, — mert éjjel alig alszik, amint nappal alig eszik — tehát egész nap kétségbeesés­től megszakadó szívvel imádkozik. Imádko­zik, hogy Isten óvja meg és adja neki vissza az ő egyetlen fiát. — No lám — mondtam bizonytalanul —, Isten bizonyosan meg fogja hallgatni ezt az imát. — Nem — felelte sírástól fuldokolva —, Isten nem akarja meghallgatni az én imá­mat. — Miért nem ? Hogyne akarná ? — Nem — kiáltotta jajveszékelve —, az én imám nem tud Isten elé jutni. Zavaros és zokogó magyarázataiból ki­derült, hogy ő pontosan és bizonyosan érzi, hogy imái hiába ostromolják az eget. Va­lami olyan érzése volt, — de számára ez az érzés realitásként jelentkezett, mint egy Fizikai folyamat —, olyan érzése volt, hogy az imái megbénultan és holtra hervadva hullanak vissza a földre. Amikor régen, öz­vegysége első és legnehezebb idején imádko­zott, akkor mindig érezte, hogy az imái („mint a repülő madarak vagy a szélben szálló virágok", — ezt mondta) eljutnak Isten lába elé. Amiért akkor könyörgött, az be is teljesült. Most hiába könyörög ; hiába könyörög azért is, hogy Isten vegye el az ő életét és hagyja meg a fia életét, érzi, hogy az imái nem tudnak fölemelkedni Istenig. Talán nem könyörög elég buzgón. Talán nem elég erős a hite. Talán valami bűnt követett el. Bizonyosan bűnt követett el, és az ő bűne és az ő bűnei miatt kell az ő fiának­­. Istenem irgalmazz ! Mit mondhattam erre ? Megpróbáltam mindent, amit bárki a helyemben mondha­tott volna, kezdve attól, hogy neki bizonyo­san nincsen bűne, csak igen sok érdeme, amelyet egy munkás és áldozatokkal gazdag életen át bőségesen szerzett, egészen addig, hogy Isten bizonyosan meg fogja őt hall­gatni. Lehet, hogy a hangomból kevés meg­győződést érzett ki, bár bizonyos vagyok benne, hogy senkinek sem sikerült volna a Helyemen eredményt elérni, annyi bizonyos, hogy tovább is fogyott és gyengült. Kezdtem föladni azt a reményt, hogy talpra lehet ál­lítani és életben lehet tartani. Kezdtem szá­molni azzal a valószínűséggel, hogy minden­napos — elszánt vidámságú — levele helyett előbb-utóbb egy nagyon szomorú hír: megy el Viktornak a frontra, ha ugyan egy Vik­torról érkező szomorú hír még hamarább véget nem vet mindennek. A látogatásaim is ritkábbak lettek nála, mert végül már be­szélgetni sem akart velem , elfordult és egy kérő mozdulattal jelezte, hogy engedjem visszasüllyedni tompa vívódásába. A dolgom is egyre több lett. Egyszer egy teljes hétig nem kereshettem föl. Amikor megint föl­mentem hozzá, alig ismertem rá. Hófehér haja nem fiatalodott vissza szürkére, de kedves, öreg arcán a megint simává és fe­szessé lett barna bőrön az egészség színe fénylett, és hónapokig könnytől borított szeme megint tiszta volt és bizakodva csil­logó. Mi történt ? — kérdeztem álmélkodva és örömmel. Az arcára a mély áhítat kife­jezése ült rá, fürge kis teste megmerevedett egy nagy érzés feszültségében. — Doktor úr, — mondta halkan —, isten meghallgatta az imámat. Óvatos kérdéseimre válaszul elmondta, hogy a nagy és csodálatos változás két nap­pal ezelőtt történt. Már úgy volt, hogy minden reménységet föl kell adnia, de akkor egy végső kétségbeesésben megkettőzte, meg­sokszorozta alázatos könyörgésének erőfeszí­tését. Akkor . . . akkor­­ egyszerre megtör­tént. Mi ? És hogyan ? Nehéz volt el­mondania. Annak, amit gyönyörűségben dadogó szavakkal, szavakat és fogalmakat egyformán keresve elmondott, az értelme az volt, hogy a könyörgés extázisában a lelke kiemelkedett az emberi lét korlátai közül és eljutott egy magasabb lét küszöbére. Forró imája átütötte lomha világunk csömegeit és eljutott a Trón elé. Eljutott és meghallgat­tatott. mikor élni fog. Mit mondhattam volna ? Mondhattam volna, hogy minden, ami tör­ténik, könyörtelen törvényszerűségek szerint történik és hogy ezeknek a könyörtelen tör­vényszerűségeknek rettentő mechanizmusába soha még egy reszkető anyának az imádsága bele nem tudott nyúlni ? Mondhattam volna, hogy ha föl is tételezünk egy világot igaz­gató legfőbb értelmet, lehetetlen föltételez­nünk, hogy ennek a legfőbb bölcsességnek az elhatározásait a mi óhajtásaink és a mi VILÁG 1925 március T. — —————— oda, ahonnan jött. A legutolsó hat év min­den viharában cselekedeteinek legfőbb szempontja a köztársaság fentartása és a birodalom egységének biztosítása volt. Hogy ez a felelősségteljes hivatala — amelyet ugyan az alkotmány meglehetős szűk kere­tek közé szorított — minden oldalon csak támadást hozott számára, az magától érte­tődik, ő azonban nem hagyta ezáltal meg­zavartatni magát és kitartott abban a hiva­talban, amelybe a nemzetgyűlés hívta meg őt és amely mindig nehezebb és nehezebb tett számára. A történelem fog ítélni tevé­kenységéről, de egyszersmind ítélni fog azok fölött is, akik őt becsmérelték és sze­mélyét igyekeztek a sárba rántani. A Berliner Tagblatt a következőket írja: „A halál Németország legjobb f­érfiai közül élete magaslatán ragadott el egyet. Egy nagy hazafit vezetett abba az országba, amely minden embernek utolsó hazája. Az elhúnytnak a nehéz és legnehezebb lelki depressziók korszakait kellett átélnie, ame­lyekben ismételten azt súgta érzése: lépj vissza és hagyd, hogy mások fáradjanak a megoldhatatlan feladatokkal. De értelme és a kötelességérzete azt tanácsolták neki, tart­son ki és ő mindig kitartott, jóllehet időn­ként az összes belső és­ külső elenségek cél­táblája volt. A történelem a következő íté­letet fogja hozni fölötte: ő volt a haza megmentője.“ A Vossische Zeitung-ban Wolfgang Heine emlékszik meg az elhúnyt elnökről, rend­kívül meleg szavakban kifejtve, hogy Ebért mentette meg Németországot a káosztól. Minden helyzetben az maradt Ebért, ami mindig volt: a nagy okosság és az önfelál­dozó kötelességteljesítés embere a haza szolgálatában, így maradt ő mindig kima­­gaslóan a butaság és alacsonyság tengerén kap. Egy igazi német férfiú, nem pártember többé, hanem a birodalomnak hű szolgája. A centrumpárt lapja, a Germania is rend­­kívül meleg szavakkal emlékezik meg Ebert­­ről, kiemelvén, hogy hivataloskodásának hat éve alatt mindig ugyanazt az okosságot és ügyességet, ugyanazt a megfontoltságot és óvatos önmegtartóztatást tanúsította, amely már a szociáldemokrata pártban való veze­tése alkalmával is a tekintély legmagasabb fokát biztosította számára. A néppárt lapja, a Deutsche Allgemeine Zeitung, már kevésbé meleg hangon ír Ebertről, de mégis aláhúzza nagy érdemeit. Stresemann lapja, a Die Zeit, megállapítja, hogy a német birodalom első elnöke felül­­maradt a saját pártján. Azt mondja, hogy Ebert az elnöki tisztséget, mint egy egész nép megbízottja fejtette ki. Még a német nemzeti Lokalanzeiger is talál néhány meleg szót, amellyel Ebert elnök érdemeit méltatja. A Kreuzzeitung ezzel szemben Ebertben csak a veszedelmes és legokosabb ellenfelet látja, aki annak a köztársasági nemzetközi pacifista és osztályállam gondolatát valló irányzatnak volt a képviselője, amely irány­zat a német birodalmat egykori magasságá­ból a mélységbe rántotta. A horogkeresztesek lapja, a Deutsche Zeitung, egész nyíltan megírja, hogy a halál előtt való minden tisztelete ellenére sem talál egyetlen szót sem, amellyel barátságosan tudna megemlékezni az elnökről, nem is szólva arról, hogy babérágat helyezzen ko­porsójára. Ebert megmentette Németország egységét Marx dr., aki még mindig — jóllehet le­mondott a porosz miniszterelnöki méltóság­ról — a porosz kormány vezetőjeként sze­repel. Ebert elnök halálhírének vétele után fogadta a Neue Freie Presse berlini tudósító­ját, akinek a következőket mondotta: — A legmélyebben meg vagyok döbbenve. Ebert birodalmi elnök halála súlyos veszte­sége a mi német hazánknak és mindazoknak, akik Eberthez életében közel állottak. Ha Ebert elnök érdemeit röviden össze akar­nám foglalni, úgy kettőt kellene kiemelnem, mint államfő nagyszerűen megállotta helyét és megmentette Németország egységét. Az államfői tisztségre kizáróan ő volt alkalmas okossága, tapasztalatai és ügyessége révén. Az ész okosságán kívül rendelkezett a szív okosságával is. El lehet mondanunk, hogy mindazokban a kérdésekben, amelyekben a tapintat volt döntő, ösztönszerűen mindig a helyes utat találta el. Mint birodalmi elnök erősen kivette személyes részét az állami ügyek vezetéséből. Tisztségét egyáltalán nem tekintette csupán reprezentatívnak, de való­ban velünk együtt kormányzott. — Mint birodalmi kancellár, természete­sen sokszor tanácskoztam vele, mert okos tanácsokat tudott adni. Én mindig szoros érintkezésben álltam vele és mondhatom, hogy minden fontosabb politikai kérdésb­en egyetértettünk. De az egész kormány véle­ménye is rendszerint egyezett az elnökével, úgyhogy gyakran nem is volt szükség szava­lásra. Tanácsot adott, ha kértem tőle, de mindig hangsúlyozta, hogy a döntést reánt kell bíznia. Ebből is látni, hogy milyen ér­telmetlen egy jobboldali lap azon értesülése, mintha én nem lettem volna más, mint Ebert elnök commis voyageur-je. — Ebert vezette szilárd kezekkel az állam hajóját a forradalmi idők viharain. Bátorsá­gának és ügyességének köszönhető, hogy is­mét szilárd talaj van a lábunk alatt. Ez Ebert Frigyes történelmi érdeme, amelytől — meg vagyok f­őződve róa — az utókor sem fogja megtagadni az elismerést. Egy olyan férfiút, mint Ebert, nehéz lesz pótolni. Arra a megjegyzésre, hogy ebben a szo­morú órában minden igaz republikánus és az új Németország minden igenlője az új elnököt Marx dr. személyében látja, Marx dr. elhárító kézmozdulatot tett és ezt mon­dotta: — Remélem, hogy megkímélnek ettől a kereszttől. Arra a kérdésre, igaz-e, hogy Ebert el volt határozva arra, hogy az új választásnál nem jelölteti magát, Marx dr. kijelentette, hogy az elnök ilyen elhatározásáról nincs tudomása. Szerdán temetik Ebertet (A Világ berlini tudósítójától.) Ma dél­után a birodalmi kormány tagjai ismét ta­nácskozást tartottak, amelyen megállapított

Next