Világosság, 1963. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 1. szám - Balló István: Az állam és az egyházak viszonyának néhány kérdése
_L . Szocialista államunk és az egyházak viszonyának alakulása összességében pozitív képet mutat. Ez — szocialista fejlődésünk egészében elért más eredményekhez hasonlóan — a legszorosabban összefügg pártunk és kormányunk következetes marxista—leninista politikájával. A kielégítő, sőt sok vonatkozásban kedvező helyzet kialakulásának legfőbb oka az, hogy a néptömegek hitet tesznek a szocializmus mellett, vallásos és nem vallásos dolgozók egyaránt növekvő aktivitással vesznek részt a társadalom gyökeres átalakításáért folytatott harcban. A szocializmus hazai és nemzetközi sikerei elenyészőre csökkentették, majd illúzióvá változtatták a kapitalizmus viszszaállításának reményét.Államunk türelmes egyházpolitikája is erősítette a vallásos dolgozók bizalmát a párt és a kormány politikájának egésze iránt. Mindez természetesen hatással van az egyházak magatartására. Az egyházakon belül egyre nő a lojális papok, a békepapok száma, akik elfogadják, magukénak vallják szocialista építésünk vívmányait. A reakciós papok nem voltak képesek fejlődésünket jelentősen akadályozni, befolyásuk csökken és egyre inkább elszigetelődnek. etű-Az állam és az egyház viszonyának a türelem jegyében történő rendezésére irányuló törekvés nem új keletű : alapjaiban már 1945 óta jelentkezett a kommunisták politikájában. Nem mondható el ugyanez az egyházakról. A felszabadulás után az egyházak vezető körei — az alsópapság egy részével ellentétben s a különböző egyházak történelmi adottságainak megfelelő módon —, de lényegében mereven elzárkóztak a népi demokratikus állam és az egyházak viszonyának rendezése elől. E körök ellenzékisége persze maga sem volt egynemű. A katolikus egyházban például Mindszenty szélsőséges legitimista törekvéseitől a nyugati polgári demokrácia formáinak igenléséig különböző irányzatok voltak kialakulóban. E katolikus irányzatok legfőbb, közös vonása mégis a népi demokratikus úttal való szembenállás, annak gyökeres elítélése volt. Képviselőik felléptek a földreform, a köztársaság, a népi demokratikus átalakulás ellen. Az egyházi körlevelek a 45-ös fordulatot sivár kilátástalanságként állították be. A választási harcokban nem ritkán a lelki terror eszközeit is alkalmazták. S bár a haladó erők — köztük katolikus világiak is — nem egyszer követelték, hogy az egyház vizsgálja felül politikáját, számoljon a szükségszerű társadalmi változásokkal, ez a figyelmeztetés nem talált meghallgatásra. Sőt, a katolikus klérus lényegében tagadta, hogy akár múltját, az ellenforradalmi rendszerben és a háborúban játszott szerepét is felül kellene vizsgálnia. „Vesztettünk-e utat?” ... — olvasható egy, az 1945-ös választások idején kiadott röpiratban. „Mulasztottunk-e valamit, amiért bűnhődnünk kellene? ... a múltból igazán semmit sem kell sajnálnunk. Utaink jók voltak, irányt nem tévesztettünk, nincs törés, nem kell eldobnunk, s újrakezdenünk mindent.” (Egyházi körirat, 1945. okt. 2.) Ez az aktív harc a népi demokratikus fejlődés ellen azt tükrözte, hogy ebben az időpontban még nem dőlt el, melyik osztály fogja a hatalmat osztatlanul kézbevenni — a burzsoázia-e vagy a munkásosztály. Az egyházak vezető körei akkor még reményt láttak a burzsoázia győzelmére és saját politikai, gazdasági hatalmuk védelme érdekében is segítették a burzsoá és kispolgári pártokat a munkásosztály törekvései ellenében. Csak amikor a hatalomért folyó harc a munkásosztály javára dőlt el, akkor értették meg az egyházak, hogy a további nyílt szembenállás a már megrendült pozícióik további gyengüléséhez vezetne és tettek lépéseket az állam és az egyház viszonyának rendezésére. A körülmények megváltozását a különböző egyházak nem egyszerre vették tudomásul. A katolikus egyház vezetői például még az állam és a többi egyházak megegyezése után is úgy gondolták, elég erejük van Az állam és az egyházak viszonyának néhány kérdése 1963 JANUÁR X IV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM