Világosság, 1965. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1965 / 7-8. szám - Besse, Guy: Vallás-e a marxizmus?
Vallás-e a marxizmus? Fellini „Édes élet” c. filmjének első képeiben a nagyváros fölött lassan elrepülő helikopteren Krisztusszobrot látunk. Értelmezése a nézőre van bízva. Jelentését elég világosnak tartom: az élő isten eltávozott. Krisztus, aki azt tanította Izrael népének, hogy a Magasságbeli itt van a földön, aki az emberek közé vegyült és velük együtt szenvedett, elhagyta a földet, fenn lebeg a magasban. Mi már nem halljuk, s ő nem hallathatja szavát. Valami felbomlott tehát: feloldódott az a kötelék, amelyet a vallás isten és az emberek között szőtt. Mintha a távoli magányába viszszaküldött isten már semmire sem volna használható lent a földön. Hegel „A kereszténység szelleme és sorsa” c. ifjúkori művében a zsidó vallással, a fenségesnek a vallásával, szembeállítja az őskereszténységet, amikor a Tanító átadja helyét az Atyának, s amikor Fia révén, aki elment az emberek közé, az örökkévaló és a történelem közötti régi és tragikus szakadás végül kétségessé válik. Ám a Magasságbeli monológját nem is annyira az eljövetel, hanem még inkább a keresztrefeszített Jézus halála szakítja meg. Hogyan juttathatta kifejezésre isten az emberekkel való egyesülését jobban, mint úgy, hogy emberi halált szenvedett? Az igazi végtelen, a teremtő élet végtelenje — nem, ez nem az elérhetetlen tisztaságába bezárkózott isten, az az isten, aki azért isten, mert isten, örökké lelakatolt igazság börtönében. Ez az önmagából ki nem lépő végtelen csupán absztrakció. Jól tudom, hogy van keresztény eszkatológia. Ha a történelemnek van értelme a keresztény szemében, akkor ez az értelem olyan háttérből domborodik ki, amely nem a történelem, hanem a túlvilág. „A misztérium eredményezi azt, hogy van történelem” —írja Lacroix „Történelem és misztérium” c. könyvében. De felmerül a kérdés, vajon mi is lehet egy önmagába zárt transzcendencia. Mit jelenthet a transzcendencia számunkra, emberek számára, akár keresztények vagyunk, akár nem, ha a történelem nem vállalja át? Marxnak, úgy véljük, egyik érdeme volt, hogy túllépve a szőrszálhasogató teológia és a spekulatív racionalizmus közötti vitákon , a történelemben kereste minden hit súlypontját. Fő törekvése nem az volt, hogy megcáfolja a Mennybélit, hanem inkább az, hogy megértse itt a földön a hívő ember indítékait, s már ezzel is emlékezetébe idézi a vallásoknak, hogy születésük helye a föld. A természetfölötti, mind tartalmát, mind formáját tekintve, nem annyira az istenek hívó szava, mint inkább az emberek védekezése a mindennapi szerencsétlenséggel szemben. A zsidó hagyományt átvevő kereszténység, tudjuk, sokat köszönhet a görög bölcseletnek. Nem véletlen, ha Aquinói Tamás spekulációja során Arisztotelész olvasásából indult ki. De micsoda szakadék van Arisztotelész istene, önmagának örök gondolata, és a közvetítő Jézus között! Az örökkévalóságnak ez a feloldódása, ez a kereszténység nagy pillanata. A történettudós nem csodálkozik hát, hogy a középkorban és azóta is az igazságosabb életért vívott sok politikai harc a vallások zászlaja alatt folyt. Abban az időben, amikor a kultúra világa még nem, vagy csak kevéssé választotta külön a természetet a természetfölöttitől, a társadalmi igény szükségképpen a hit szavaiban fejezte ki magát. Az eretnekség nem volt kevésbé vallásos, mint az ortodoxia. Akár a falun, akár a városban, a kisemberek hite egybefonódott nyomorukkal, haragjukkal, reménységükkel, kétségbeesésükkel. A népi felkelések, amelyek a régi Krisztussal a pénz vagy a születés hatalmasságai ellen folytak, szintén maguk mellett tudtak istent. Ilyenformán a hit, amelyet áthatott az osztályharc, amelyet éppoly ellentétek marcangoltak, mint az ember világát általában, ennek a világnak a képét tükrözte. Elérkeznek a modern idők, s velük együtt a szocializmus követelése is — igaz, egyelőre utópia formájában. A szocialista utópia még csak az apostolok nyelvén beszél. Még amikor szembeszáll is istennel, paradicsomot ígér. 25 1965 JÚLIUS—AUGUSZTUS a VI. É VFO L YAM 7 — 8. SZÁ M