Világosság, 1968. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)

1968 / 7. szám - Lukács József: A párbeszéd nem öncél: A marxisták és a keresztények genfi dialógusáról

pott jobboldali, reakciós törekvések számos — és egy­re több — helyen erőteljes ellenállásba ütköztek. A progresszív erők vitathatatlan sikerei intonál­­ták a genfi vita politikai hangnemét, noha ugyan­akkor arra is figyelmeztettek : a közös cselekvés szi­lárdsága a politikai nézetek terén is jelentkező diver­genciák miatt beható eszmei vita nélkül nem biztosít­ható. A spektrum A genfi párbeszédet az Egyházak Világtanácsában tö­mörült protestáns és ortodox egyházi erők kezdemé­nyezték, amelyek a vita tapasztalatai alapján javas­latot kívántak tenni a EVT ez évi uppsalai kongresz­­szusának a dialógus fejlesztésének további elveire és módszereire nézve. Nem ismeretes előttünk ennek a javaslatnak a tartalma és sorsa, sem azok a tervek, amelyek az EVT-t a párbeszéd megszervezésére indí­tották. Mindenesetre üdvös volna, ha a genfi tanács­kozás tanulságait alaposan mérlegelnék mind a ke­resztény, mind a marxista oldalon, s az értékelés alap­jává a társadalmi haladás objektíve egyetemes és egy­ben aktuális szükségleteit tennék. Ez az egyetemesség és az aktualitás ugyanis jobban érvényre jutott Genfben, mint eddig bármikor. Ez volt az első párbeszéd, ahol nagyobb — ha még nem is kielégítő mértékben — részt vettek Afrika, Latin- Amerika és Ázsia (Kenya, Libanon, Kuba, Uruguay, Argentína, India stb.) képviselői, és ahol a „harmadik világ” problematikája hangsúlyosan szerepelt. Ez volt az első párbeszéd, ahol a katolikus, a protestáns és az orthodox keresztények nagyjából a világhelyzet­nek megfelelő arányban képviseltették magukat. Ez volt az első tanácskozás az EVT kereteiben, amelyen — ahogyan ezt az egyik EVT-funkcionárius félig tré­fásan megjegyezte — az angol megszűnt uralkodó nyelv lenni, s mellé lépett a francia, a német, sőt — egy pravoszláv teológus jóvoltából — az orosz is, tük­rözvén persze egyben azt is, hogy Nyugaton egyes ki­vételektől eltekintve az angolszász világ egyházi kép­viselői közt egyelőre kevésbé érettek a párbeszéd fel­tételei, mint a latin nyelvű országokban. Ezen a vitán azonban az eddiginél jóval nagyobb súllyal vettek ak­tívan részt protestáns és pravoszláv teológusok és lel­készek az európai szocialista országokból (a Szovjet­unióból, Csehszlovákiából, Magyarországról—hazánk­ból dr. Nagy Gyula evangélikus teológiaprofesszor és dr. Tóth Károly, a Református Zsinati Iroda külügyi osztályának vezetője személyében). S noha a mar­xista delegációk létszáma — különböző természetű okok miatt — nem volt túlságosan magas, a jelenlévő tizenegy francia, spanyol, angol, osztrák, csehszlovák, román és magyar marxista aktivitása messze meghalad­ta az eddigi szintet (amit egyébként a tanácskozás kö- 386 tetlen, szeminárium-jellegű formája is előmozdított). Vietnam A párbeszéd során nem időztünk hosszasan a vietnami kérdésnél. Ám ez nem azért történt, mintha a részve­vők az Egyesült Államok délkelet-ázsiai agresszióját nem tartották volna napjaink legaggasztóbb problé­májának. Ellenkezőleg: ebben a kérdésben a marxis­ták és a keresztények elsöprő többségének nézetei any­­nyira megegyeztek, hogy az intenzív vita úgyszólván feleslegesnek is látszott. A tanácskozás részvevői a kiadott nyilatkozatban egyetértettek abban, hogy ,,a gazdasági, kulturális, politikai és katonai elnyomás a nemzeti oligarchiákkal szövetkezett imperialista hatal­mak részéről — ez alkotja az elembertelenedés legelter­jedtebb formáját a világ különböző részein. Nem lehet humanizálásról beszélni anélkül, hogy ne fejeznék ki hangsúlyosan szolidaritásunkat az elnyomott népek nemzeti felszabadítási harcával. Ennek ma legszembe­­szökőbb példája a vietnami nép.” Ezzel az állásfoglalással csekély kisebbség, két-három — főként amerikai — teológus polemizált. Az ő véle­ményüket fejezte ki Charles West, a princetoni (USA) egyetem morálteológia-professzora, aki úgy találta, hogy a fenti formula nem fogalmazza meg kielégítően az okokat, amelyek a vietnami háborúhoz vezettek. (Ennek a kisebbségi csoportnak a véleményét is rög­zítette természetesen a zárókommüniké: „Egyes részt­vevők szembehelyezkedtek a nemzetközi helyzet ilyen elem­zésével, túlságosan ideologikusnak minősítvén azt.”) Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a vietnami háborúval kapcsolatos álláspont nem valamilyen sajá­tos marxista analízis eredményeként, hanem nagyon is heterogén nézeteket képviselő dialogizálók állás­pontjainak közös nevezőjeként alakult ki. Mégis, a tanácskozás egyik legfontosabb és legérdekesebb ta­nulsága az, hogy a marxizmus, mint a politikai ese­mények, valamint a hátterükül szolgáló társadalmi­gazdasági viszonyok elemzésének módszertani és elmé­leti alapja ma már mellőzhetetlennek, sokszor pedig nélkülözhetetlennek mutatkozik a nem-marxista vi­lágnézetű haladó erők számára az egész világon. Ha nem is volt egészen igaza Leopold Ungar prelátusnak, a nem-hivők titkársága tanácsosának, aki a tanács­kozást „a pro-marxista keresztények és a nem-keresztény marxisták vitájának” minősítette, tény, hogy ki­tűnt . Marxról és Leninről a keresztények nagy több­sége nemcsak nagy elismeréssel beszélt, de látszott, hogy tanulmányozták és alkalmazni próbálják is módszerüket. Az imperializmus, a forradalom, az osz­tályharc kategóriái ebben a közegben valóban nem csengtek idegenül az európai és a harmadik világbeli keresztény résztvevők felszólalásaiban, sőt, éppen ezek a kategóriák álltak a vita középpontjában, nem­csak a közös politikai állásfoglalás megalapozása, de a társadalmi álláspontok közös vonásainak tisztázása érdekében is.

Next