Világosság, 1968. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)
1968 / 7. szám - Lukács József: A párbeszéd nem öncél: A marxisták és a keresztények genfi dialógusáról
pott jobboldali, reakciós törekvések számos — és egyre több — helyen erőteljes ellenállásba ütköztek. A progresszív erők vitathatatlan sikerei intonálták a genfi vita politikai hangnemét, noha ugyanakkor arra is figyelmeztettek : a közös cselekvés szilárdsága a politikai nézetek terén is jelentkező divergenciák miatt beható eszmei vita nélkül nem biztosítható. A spektrum A genfi párbeszédet az Egyházak Világtanácsában tömörült protestáns és ortodox egyházi erők kezdeményezték, amelyek a vita tapasztalatai alapján javaslatot kívántak tenni a EVT ez évi uppsalai kongreszszusának a dialógus fejlesztésének további elveire és módszereire nézve. Nem ismeretes előttünk ennek a javaslatnak a tartalma és sorsa, sem azok a tervek, amelyek az EVT-t a párbeszéd megszervezésére indították. Mindenesetre üdvös volna, ha a genfi tanácskozás tanulságait alaposan mérlegelnék mind a keresztény, mind a marxista oldalon, s az értékelés alapjává a társadalmi haladás objektíve egyetemes és egyben aktuális szükségleteit tennék. Ez az egyetemesség és az aktualitás ugyanis jobban érvényre jutott Genfben, mint eddig bármikor. Ez volt az első párbeszéd, ahol nagyobb — ha még nem is kielégítő mértékben — részt vettek Afrika, Latin- Amerika és Ázsia (Kenya, Libanon, Kuba, Uruguay, Argentína, India stb.) képviselői, és ahol a „harmadik világ” problematikája hangsúlyosan szerepelt. Ez volt az első párbeszéd, ahol a katolikus, a protestáns és az orthodox keresztények nagyjából a világhelyzetnek megfelelő arányban képviseltették magukat. Ez volt az első tanácskozás az EVT kereteiben, amelyen — ahogyan ezt az egyik EVT-funkcionárius félig tréfásan megjegyezte — az angol megszűnt uralkodó nyelv lenni, s mellé lépett a francia, a német, sőt — egy pravoszláv teológus jóvoltából — az orosz is, tükrözvén persze egyben azt is, hogy Nyugaton egyes kivételektől eltekintve az angolszász világ egyházi képviselői közt egyelőre kevésbé érettek a párbeszéd feltételei, mint a latin nyelvű országokban. Ezen a vitán azonban az eddiginél jóval nagyobb súllyal vettek aktívan részt protestáns és pravoszláv teológusok és lelkészek az európai szocialista országokból (a Szovjetunióból, Csehszlovákiából, Magyarországról—hazánkból dr. Nagy Gyula evangélikus teológiaprofesszor és dr. Tóth Károly, a Református Zsinati Iroda külügyi osztályának vezetője személyében). S noha a marxista delegációk létszáma — különböző természetű okok miatt — nem volt túlságosan magas, a jelenlévő tizenegy francia, spanyol, angol, osztrák, csehszlovák, román és magyar marxista aktivitása messze meghaladta az eddigi szintet (amit egyébként a tanácskozás kö- 386 tetlen, szeminárium-jellegű formája is előmozdított). Vietnam A párbeszéd során nem időztünk hosszasan a vietnami kérdésnél. Ám ez nem azért történt, mintha a részvevők az Egyesült Államok délkelet-ázsiai agresszióját nem tartották volna napjaink legaggasztóbb problémájának. Ellenkezőleg: ebben a kérdésben a marxisták és a keresztények elsöprő többségének nézetei anynyira megegyeztek, hogy az intenzív vita úgyszólván feleslegesnek is látszott. A tanácskozás részvevői a kiadott nyilatkozatban egyetértettek abban, hogy ,,a gazdasági, kulturális, politikai és katonai elnyomás a nemzeti oligarchiákkal szövetkezett imperialista hatalmak részéről — ez alkotja az elembertelenedés legelterjedtebb formáját a világ különböző részein. Nem lehet humanizálásról beszélni anélkül, hogy ne fejeznék ki hangsúlyosan szolidaritásunkat az elnyomott népek nemzeti felszabadítási harcával. Ennek ma legszembeszökőbb példája a vietnami nép.” Ezzel az állásfoglalással csekély kisebbség, két-három — főként amerikai — teológus polemizált. Az ő véleményüket fejezte ki Charles West, a princetoni (USA) egyetem morálteológia-professzora, aki úgy találta, hogy a fenti formula nem fogalmazza meg kielégítően az okokat, amelyek a vietnami háborúhoz vezettek. (Ennek a kisebbségi csoportnak a véleményét is rögzítette természetesen a zárókommüniké: „Egyes résztvevők szembehelyezkedtek a nemzetközi helyzet ilyen elemzésével, túlságosan ideologikusnak minősítvén azt.”) Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a vietnami háborúval kapcsolatos álláspont nem valamilyen sajátos marxista analízis eredményeként, hanem nagyon is heterogén nézeteket képviselő dialogizálók álláspontjainak közös nevezőjeként alakult ki. Mégis, a tanácskozás egyik legfontosabb és legérdekesebb tanulsága az, hogy a marxizmus, mint a politikai események, valamint a hátterükül szolgáló társadalmigazdasági viszonyok elemzésének módszertani és elméleti alapja ma már mellőzhetetlennek, sokszor pedig nélkülözhetetlennek mutatkozik a nem-marxista világnézetű haladó erők számára az egész világon. Ha nem is volt egészen igaza Leopold Ungar prelátusnak, a nem-hivők titkársága tanácsosának, aki a tanácskozást „a pro-marxista keresztények és a nem-keresztény marxisták vitájának” minősítette, tény, hogy kitűnt . Marxról és Leninről a keresztények nagy többsége nemcsak nagy elismeréssel beszélt, de látszott, hogy tanulmányozták és alkalmazni próbálják is módszerüket. Az imperializmus, a forradalom, az osztályharc kategóriái ebben a közegben valóban nem csengtek idegenül az európai és a harmadik világbeli keresztény résztvevők felszólalásaiban, sőt, éppen ezek a kategóriák álltak a vita középpontjában, nemcsak a közös politikai állásfoglalás megalapozása, de a társadalmi álláspontok közös vonásainak tisztázása érdekében is.