Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1971 / 7. szám - Vidrányi Katalin: Válogatott hagyományok: Adalékok a katolikus válságteológia képéhez

Válogatott hagyományok Adalékok a katolikus válságteológia képéhez Közhelyet ismétlünk, mikor azt mondjuk, hogy a katolicizmus igen erősen kötődik önnön tradíciójá­hoz, s meglehetősen közismert és szembeötlő tényt szögezünk le azt állítván, hogy napjaink katolikus filozófiájában és teológiájában tartalmilag és terje­delmileg egyaránt előkelő helyet foglalnak el az im­manens (tehát az idestova kétezer éves saját hagyo­mányra irányuló) történeti kutatások. Hiszen a leuveni iskola nemrég elhunyt reprezentánsa, L. de Raeymaeker így fejezi ki — szinte szállóigévé lett megfogalmazásban — a neoskolasztika célkitűzését: „érzék a tradícióhoz és érzék a kutatáshoz”; az inns­brucki teológus, O. Muck pedig így ír: „A filozofáló keresztény azon a nézeten van, hogy a filozófia — ön­állósága és logikai függetlensége ellenére­­— sem lehet közömbös olyan kérdésekkel szemben, melyek filozó­fiaiak ugyan, megválaszolásuk azonban a keresztény kinyilatkoztatás teológiai értemezéséhez szükséges, még ha ez értelmezés kifejtése maga nem is filozófia, hanem éppenséggel teológia. Mivel továbbá kivált­képpen a katolikus számára döntő fontosságú a tör­ténelmi hagyomány és a kinyilatkoztatás ebben ki­fejtett értelmezése, s mivel ez az értelmezés definit filozófiai megfogalmazások útján fejeződött ki, ezért a teológiának szüksége van olyan filozófiára, amely eleven összefüggésben tudja magát a filozófiai tradí­cióval, s mely a teológiailag releváns filozófiai belá­tásokat és kifejezésmódokat nem csupán történetileg, de szisztematikusan­ is közvetíti. A katolikusnak ezért olyan filozófiára van szüksége, mely valóban filozófia, ám oly módon, hogy nem megy el a tradíció mellett, hanem párbeszédet folytat vele, s a mai problémahelyzetből kiindulva megkísérli újból meg­valósítani.”. Ha azonban közhelyünk igazságát elismerve (s azt mintegy elkövetkezendő eszmefuttatásunk előfelte­véséül tekintve) de azzal nem meg­elégedve tovább szeretnénk lépni, tehát a tradícióhoz való viszony konkrét mikéntjével akarunk foglalkozni s abból bi­zonyos tanulságokat leszűrni, meglehetősen bonyo­lult kérdéskomplexummal találkozunk szembe. Első nyilvánvaló feladatunk annak tisztázása lenne, hogy milyen az a teoretikus szituáció (jelesül a XX. század katolikus filozófiája), melyben maga az újraértelme­zés történik (szigorúbban, de pontosabban fogal­mazva: melyben a katolikus gondolkodó a tradíció újraértelmezésére kényszerül), és hogy mi a „tradí­ció”.­ Ennek elvégzése után kerülhetne sor tulajdon­képpeni kérdésünk megválaszolására, tehát annak be­mutatására, hogy melyek a XX. sz.-i katolikus filo­zófia önnön hagyományához való viszonyának leg­jellegzetesebb vonásai, s végül bizonyos tanulságok leszűrésére. KI ÉRTELMEZ ÉS MIT? Közismert tény, hogy a XX. századra virradó ke­resztény gondolkodás szembekerült azzal a számára fölöttébb nyugtalanító jelenséggel, hogy isten valahol elveszett. Egyfelől a természettudományok évszáza­dos fejlődésének következményeképpen kiszorult a világmagyarázatból, másfelől a történelem menete, a világháború s az azt követő társadalmi mozgások, forradalmak és válságok egyre nagyobb tömegek tu­datából tüntették el a tényleges vallásosságot. (Ez utóbbi még átfogóbb és mélyebb fájdalom volt, hi­szen a természetes teológia csődje elsődlegesen a kato­­­licizmus, s főként annak hivatalos teoretikus irány­zata, a tomizmus számára jelentett komoly csapást; a vallásosság mint olyan krízise viszont a katoliciz­must és protestantizmust egyaránt alapjaiban rázta meg.) Annak felismerése, hogy a meglevő teológiai és meta­­fizikai rendszerek elvesztették relevanciájukat a kor számára, arra kényszerítette művelőiket, hogy szem-­ Magyarul ez annyit tesz, hogy a tradíció elemei szervesen beépültek az „örök filozófia”, a philosophia perermis-be, következésképen a rend­szeren belüli minden módosulás vagy hangsúlyeltolódás szükségszerűen együttjár a releváns pontokra vonatkozó hagyomány újraértelmezé­sével. 2 O. Muck: Die transzendentale Methode. Innsbruck, 1964. XIII. o. 3 Hogy ez utóbbi kérdés nem is olyan nevetséges, az a továbbiakban világosan kiderül. 25*­ ­1

Next