Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 7. szám - Vidrányi Katalin: Válogatott hagyományok: Adalékok a katolikus válságteológia képéhez
Válogatott hagyományok Adalékok a katolikus válságteológia képéhez Közhelyet ismétlünk, mikor azt mondjuk, hogy a katolicizmus igen erősen kötődik önnön tradíciójához, s meglehetősen közismert és szembeötlő tényt szögezünk le azt állítván, hogy napjaink katolikus filozófiájában és teológiájában tartalmilag és terjedelmileg egyaránt előkelő helyet foglalnak el az immanens (tehát az idestova kétezer éves saját hagyományra irányuló) történeti kutatások. Hiszen a leuveni iskola nemrég elhunyt reprezentánsa, L. de Raeymaeker így fejezi ki — szinte szállóigévé lett megfogalmazásban — a neoskolasztika célkitűzését: „érzék a tradícióhoz és érzék a kutatáshoz”; az innsbrucki teológus, O. Muck pedig így ír: „A filozofáló keresztény azon a nézeten van, hogy a filozófia — önállósága és logikai függetlensége ellenére— sem lehet közömbös olyan kérdésekkel szemben, melyek filozófiaiak ugyan, megválaszolásuk azonban a keresztény kinyilatkoztatás teológiai értemezéséhez szükséges, még ha ez értelmezés kifejtése maga nem is filozófia, hanem éppenséggel teológia. Mivel továbbá kiváltképpen a katolikus számára döntő fontosságú a történelmi hagyomány és a kinyilatkoztatás ebben kifejtett értelmezése, s mivel ez az értelmezés definit filozófiai megfogalmazások útján fejeződött ki, ezért a teológiának szüksége van olyan filozófiára, amely eleven összefüggésben tudja magát a filozófiai tradícióval, s mely a teológiailag releváns filozófiai belátásokat és kifejezésmódokat nem csupán történetileg, de szisztematikusan is közvetíti. A katolikusnak ezért olyan filozófiára van szüksége, mely valóban filozófia, ám oly módon, hogy nem megy el a tradíció mellett, hanem párbeszédet folytat vele, s a mai problémahelyzetből kiindulva megkísérli újból megvalósítani.”. Ha azonban közhelyünk igazságát elismerve (s azt mintegy elkövetkezendő eszmefuttatásunk előfeltevéséül tekintve) de azzal nem megelégedve tovább szeretnénk lépni, tehát a tradícióhoz való viszony konkrét mikéntjével akarunk foglalkozni s abból bizonyos tanulságokat leszűrni, meglehetősen bonyolult kérdéskomplexummal találkozunk szembe. Első nyilvánvaló feladatunk annak tisztázása lenne, hogy milyen az a teoretikus szituáció (jelesül a XX. század katolikus filozófiája), melyben maga az újraértelmezés történik (szigorúbban, de pontosabban fogalmazva: melyben a katolikus gondolkodó a tradíció újraértelmezésére kényszerül), és hogy mi a „tradíció”. Ennek elvégzése után kerülhetne sor tulajdonképpeni kérdésünk megválaszolására, tehát annak bemutatására, hogy melyek a XX. sz.-i katolikus filozófia önnön hagyományához való viszonyának legjellegzetesebb vonásai, s végül bizonyos tanulságok leszűrésére. KI ÉRTELMEZ ÉS MIT? Közismert tény, hogy a XX. századra virradó keresztény gondolkodás szembekerült azzal a számára fölöttébb nyugtalanító jelenséggel, hogy isten valahol elveszett. Egyfelől a természettudományok évszázados fejlődésének következményeképpen kiszorult a világmagyarázatból, másfelől a történelem menete, a világháború s az azt követő társadalmi mozgások, forradalmak és válságok egyre nagyobb tömegek tudatából tüntették el a tényleges vallásosságot. (Ez utóbbi még átfogóbb és mélyebb fájdalom volt, hiszen a természetes teológia csődje elsődlegesen a katolicizmus, s főként annak hivatalos teoretikus irányzata, a tomizmus számára jelentett komoly csapást; a vallásosság mint olyan krízise viszont a katolicizmust és protestantizmust egyaránt alapjaiban rázta meg.) Annak felismerése, hogy a meglevő teológiai és metafizikai rendszerek elvesztették relevanciájukat a kor számára, arra kényszerítette művelőiket, hogy szem- Magyarul ez annyit tesz, hogy a tradíció elemei szervesen beépültek az „örök filozófia”, a philosophia perermis-be, következésképen a rendszeren belüli minden módosulás vagy hangsúlyeltolódás szükségszerűen együttjár a releváns pontokra vonatkozó hagyomány újraértelmezésével. 2 O. Muck: Die transzendentale Methode. Innsbruck, 1964. XIII. o. 3 Hogy ez utóbbi kérdés nem is olyan nevetséges, az a továbbiakban világosan kiderül. 25* 1