Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 7. szám - Lukács József: Beatitudo paupertatis: A szegénység katolikus felfogásáról
Beatitudo paupertatis A szegénység katolikus felfogásáról* A nyomort, a szegénységet sem a mai kereszténység, sem a marxizmus nem tekinti az ember természetes és leküzdhetetlen állapotának. A kereszténység fellépése egybeesik azzal az időszakkal, amelyben ez világtörténelmileg/elismerhtetőé vált, anélkül azonban, hogy a szegénység leküzdésének evilági-társadalmi feltételei már kialakultak volna. A marxizmus viszont akkor lép a történelmi színtérre, amikor e megoldás objektív feltételei az egész világon kialakulófélben vannak, amikor éppen e helyzet szubjektív tudatosítása lesz a haladó mozgalmak nagy feladatává s ezzel együtt azoknak a társadalmi struktúráknak bírálata és gyakorlati leküzdése is, amelyek a gazdagságot szülő szegénység és a szegénységet tartósító gazdagság szimbiózisát konzerválják, antagonizmusuk meghaladását akadályozzák. Hadd tegyük hozzá: a marxisták nem gondolják, hogy a kereszténység a szegénységet a lelki szegénységgel azonosítaná, ignorálva az emberi lét anyagi feltételeit, és remélhetőleg egyre kevesebb az olyan keresztény is, aki azt vélné, hogy a marxizmus a tárgyi gazdaság feletti diszpozíciót tekinti az emberi személyiség, az emberi viszonyok gazdagsága kritériumának, valamiféle fogyasztói társadalom vánkosan herdálván el az ember erényeit. Ellenkezőleg: a meglevő és fennmaradó világnézeti ellentétek mellett is egyebek közt éppen az javítja a keresztények és kommunisták sok országban megfigyelhető és erősödő kooperációjának lehetőségeit, hogy a maga módján mindkét felet mélyen foglalkoztatja az emberek mai társadalmi és személyes sorsa, átérzik felelősségüket emberi világunk jövőjéért. A gyakorlati humanizmus ugyanannak a Karl Marxnak volt életét vezérlő elve, aki erről a jövőről Engelsszel együtt a nevezetes sorokat leírta: „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. Bizonyosan egészen más motívumoktól indíttatva írták „Az egyház a mai világban” című pasztorális konstitúció szerkesztői e fontos dokumentum Prooemium-ját és benne ezt a mondatot: „Nincs az az igazán emberi, ami visszhangra ne lelne szívükben,” (ti. Krisztus követőinek szívében) annak a másik mondatnak a környezetében, amely ezt az emberit „különösen a szegények és a szenvedők” minden fajtájának sorsával hozza kapcsolatba. A problematika párhuzamos volta nyilvánvaló: az eszmecsere szükségessé vált. Ebben a keretben nincs lehetőség a szegénység felfogása történeti változásainak részletesebb elemzésére. Néhány észrevétel azonban éppen az újabb fejlemények értelmezése érdekében elkerülhetetlennek látszik. Nem tudunk egyetérteni azokkal a történetírókkal, akik szerint az ókori Keleten, de kiváltképpen a görög polisz-világban még nem merült volna fel érdemben a szegénység és gazdagság viszonyainak, jelen valóságuk okainak kérdése. Ilyenkor nemcsak Arisztotelészre kell gondolnunk, aki mindaddig elkerülhetetlennek tartotta a rabszolgaságot, amíg a vetélők nem maguktól járnak, de már Hésziodoszra is, aki a munkát végző, kenyerét arca verejtékével kereső ember és a földi igazságosság ellentétét panaszolja, azokra a szofistákra is, akik szerint a természet szerint senki sem születik úrnak vagy szolgának, csak később válik azzá, hogy itt az orfikusok, a platonisták . A Kommunista Párt Kiáltványa In: MÉM 4. köt. 460. o. 2 Pasztorális konstitúció az egyházról a mai világban. (Gaudium et spes) In: Lexikon für Theologie und Kirche. „Das zweite vatikanische Konzil” III. köt. Herder, 1968. 281. o. A továbbiakban: „Caudium et spes”. 25 * A Concilium 1977. áprilisi, a szegénység problémájával foglalkozó számában megjelent tanulmányt néhány kikészítéssel közöljük. pl I977. JÚLIUS • XVIII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM